Előfizetés a lapra

Otthona a holtfa

Az év rovara 2019, biológia, fotó, havasi cincér, rovar, rovartan

2019/09/26

A Magyar Rovartani Társaság internetes szavazásán fölényes többséggel nyert a havasi cincér (Rosalia alpina), így ez a faj lett 2019 rovara. Két vetélytársával – a kis Apolló-lepkével és a magyar tarszával – együtt közösségi jelentőségű faj, vagyis szerepel az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének mellékletein.

Az élőhelyvédelmi irányelv alapján készülő következő országjelentés (amelyben a közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek természetvédelmi helyzetéről és elterjedéséről kell beszámolni) 2019-ben esedékes – érthető hát, hogy miért ezek a fajok szerepeltek a versenyben. Amikor ez az írás megjelenik, akkor van a nyertes havasi cincérek rajzásának csúcsidőszaka.

Nem is annyira havasi

Carl von Linné, a kettős nevezéktan és az élővilág hierarchikus rendszerének megalkotója 1758-ban írta le a fajt még Cerambyx alpinus néven. A leírás alapjául egy több mint 50 évvel korábban, 1703. július 12-én fogott bogár szolgált, melyet a svájci Alpokban, a mai Sankt Gallen kanton területén, a Tamina folyó völgyében találtak. A faji jelző, illetve a bogár köznapi neve a legtöbb európai nyelvben az Alpokra vagy a havasokra utal, ám ez némiképp félrevezető. A havasi cincérnek ugyanis nincs köze a havas hegycsúcsokhoz, és korántsem csak az Alpokban fordul elő.

A havasi cincér leginkább bükkösökben él, általában 300 és 2000 méter közötti tengerszint feletti magasságban (minél délebbre megyünk, annál magasabban, a bükk elterjedésének megfelelően). Más erdőtársulásokban sokkal ritkább, és azokban leginkább akkor fordul elő, ha elegyesen bükk is található bennük. Lárvája azért a bükkön kívül más fafajok, például a közönséges gyertyán, a juhar-, kőris- és hársfajok, a hegyi szil és a vadcseresznye fáját is fogyasztja.

Elterjedési területe kelet–nyugati irányban az Urál déli részétől Spanyolországban a Kantábriai-hegységig található. Északon a határ a Franciaország közepén, Dél-Németországban, Csehországban és Lengyelország déli részén, majd a Fekete-tenger északi peremén húzódó sáv, de ezeken a helyeken a faj már nagyon ritka, és a kipusztulás szélén áll. Délen megtalálható Szicíliáig, Görögország legdélibb és Törökország északi részéig.

Nőstény havasi cincér  (FARKAS MAGDOLNA FELVÉTELE)

Ma a havasi cincér az Alpokban, Közép-Kelet- és Délkelet-Európában a leggyakoribb, beleértve hazánkat is. Magyarországon főleg a Dunántúli- és az Északi-középhegységben, valamint a Mecsekben honos. Megtalálható a Dunántúli-dombság magasabb, csapadékosabb részein is. Az Alpokalja bükköseiben azonban nagyon ritka vagy hiányzik.

Rövid, de intenzív élet

A nőstény a tojócsövén és a fején lévő érzékszőrökkel választja ki a peterakásra alkalmas helyet, mely általában egy keskeny hasadék az elhalt fatörzs kéregtelen részén. A kikelő lárvák beljebb vonulnak, és 4–10 centiméter mélyen rágják járataikat a szijácsban – a tápanyagban szegény gesztet általában elkerülik. Fejlődésük két–három évig tart az időjárástól és a tápanyagtartalomtól függően. Az utolsó ősszel közelebb jönnek a felszínhez, ott áttelelnek, majd tavasszal és nyár elején bábkamrát és kivezető alagutat készítenek, melyet a kirepülésükig elfalaznak. A június végén, július elején kikelő bogarak lapos ellipszis alakú nyíláson át hagyják el a fát; az ellipszis hosszabbik tengelye a fa hosszirányával párhuzamos, így az avatott szem már ez alapján is észleli a havasi cincér jelenlétét az adott élőhelyen.

A más bogarakéhoz képest nagy méretű kirepülőnyílások, előtérben egy hím egyeddel

(VARGA SZABOLCS FELVÉTELE)

A kirepült bogarak életéből már csak néhány hét van hátra. A hímek előbb jelennek meg, mint a nőstények, és a tenyészhelynek alkalmas fákon kis területet foglalnak maguknak. Territóriumukat hevesen „csápolva” védik a vetélytársaktól és más betolakodóktól (a merészebbek még a közeledő embert is próbálják fenyegetni). A nőstényeket természetesen a közelükbe engedik. Párzás után a hímek nagyon hamar elpusztulnak, de a nőstények sem sokkal élik túl a peterakást.

Hogy a kifejlett bogarak táplálkoznak-e, arról ellentmondó közlések születtek. Egyes források beszámolnak virágokon, leveleken vagy kifolyó fanedven szürcsölgető havasi cincérekről, ám az ilyesmi nagyon kivételes esemény lehet; egy 2011. évi vizsgálatban több mint 1500 fogási alkalomból egyszer sem figyeltek meg táplálkozást.

Napimádók

A havasi cincérek leginkább az olyan álló, részben vagy egészen elhalt fatörzseket kedvelik, amelyek legalább 20 centiméter átmérőjűek. Ezekben ugyanis több tápanyag jut a lárváknak; a szabadon álló törzset kevésbé támadják meg azok a gombák, melyek a fekvő, átnedvesedő törzset hamar elkorhasztják és a nagyobb tömegű faanyag mérsékli a meleg és a víztartalom ingadozásait. Az igazán alkalmas holt törzsek akár tíz évig is otthont adhatnak a havasi cincérek generációinak. Fekvő törzsekben csak akkor fejlődnek ki a lárvák, ha azok elég nagyok és elég szárazak ahhoz, hogy ne korhadjanak túl gyorsan.

Lárvája…

 Olaszországi vizsgálatok kiderítették: a fa átmérője és tömege mellett más tényezőknek is szerepe van abban, hogy azt mennyi havasi cincér látogatja. A bogarak előnyben részesítik azokat a fákat, amelyeknek a távolsága a legközelebbi hasonló fáktól 300 méternél nem több. Ez érthető, hiszen bár a havasi cincér tud repülni, az általa megtett táv legfeljebb nagyjából másfél kilométer (de többnyire jóval kevesebb). Ez a korlátozott röpképesség az oka annak, hogy a havasi cincér – más nagy testű, holtfához kötődő (szaproxilofág) fajokhoz, így a nagy hőscincérhez, a remetebogárhoz és a nagy szarvasbogárhoz hasonlóan – nagyon nehezen terjed. Ha egy élőhelyet megsemmisítenek (például az erdőt tarra vágják), a lokális kihalás után a havasi cincér csak akkor képes újra megtelepedni, ha aránylag közel akad életképes állomány – melynek persze fenn kell maradnia 60–80 évig, mire az új erdőben megjelennek a lárvák fejlődéséhez alkalmas nagy, elhalt fák.

… és bábja (BALOGH DIÁNA FELVÉTELEI)

Ha a lombkorona teljesen zárt, a havasi cincérek az egyébként ideális gazdafákba sem fognak petézni. A lárvák fejlődéséhez ugyanis az szükséges, hogy a törzset naponta legalább néhány órán át alaposan süsse a nap. Ugyanezért gyakoribb a havasi cincér a hegyek déli és nyugati lejtőin. Akinek sokszor volt már dolga havasi cincérrel, az ismeri e bogár napimádatát: leginkább kánikulai melegben, délelőtt 10 órától délután 4-ig érdemes keresni egyedeit, aktivitásuk csúcsidőszaka a déli órákra esik. Ha a hőség már szinte elviselhetetlen, átvonulnak a törzsek árnyékosabb oldalára, de a legtöbb nagy testű, alkonyati-éjszakai cincértől eltérően a havasi cincér teljes mértékben nappali állat.

Veszély fenyegeti

Magyarországon a havasi cincér a számára alkalmas helyeken – amelyekből egyelőre elég sok van – nem ritka, sőt néha csapatosan figyelhető meg. Európa más részein azonban sokkal rosszabb a helyzet. Ausztriában a faj megfigyeléseinek száma az 1980-as évek óta 80 százalékkal csökkent. Figyelembe kell venni ugyan, hogy az amatőr gyűjtők nem szívesen jelentik be a fogásaikat, mióta a faj törvényes védelmet kapott, de a fő ok az élőhelyek megszűnése és leromlása.

Csehországban a havasi cincér valaha széles körben elterjedt, mára azonban súlyosan veszélyeztetett, mindössze hét állománnyal. Németországban a XIX. századi adatainak zöme bükkfával behurcolt (és rövid ideig fennmaradó) állományokra vonatkozik; őshonos populációk csak Baden-Württemberg és Bajorország tartományokban vannak még, melyek korábban erősen visszaszorultak, de az utóbbi évtizedekben legalább stagnálnak, sőt növekedésnek indultak. A XX. század elején Dániában és Svédország legdélibb részén behurcolt egyedekből kialakultak átmeneti populációk, ám ezeknek ma már semmi nyoma.

A címerállat

 A havasi cincér hanyatlásának legfőbb oka az olyan erdőművelés, mely eltávolítja az idős, beteg, részben vagy egészen elhalt fákat, mely során a faállomány sűrű, egykorú, homogén, árnyékolt; vagy a bükk helyére gyorsan növő fenyőket és más fákat ültetnek. Ezekből következik, hogy fennmaradását az segíti elő, ha a fák korcsoporteloszlása változatos, a lárváknak folyamatosan rendelkezésére áll megfelelő holtfa; az erdőt lékek, tisztások, ligetes részek tarkítják, ahol a törzseket éri a nap. Közvetlen veszélyt jelent, ha a kivágott fákat túl sokáig az erdőszélen hagyják, hiszen a nagy átmérőjű, tömeges holt faanyag erősen csábítja a peterakó nőstényeket. Ha a kitermelt fa nyár közepéig a helyszínen marad, a törzsekbe rakott peték és a kikelő lárvák a későbbi elszállításkor megsemmisülnek.

A tűző napon álló farakás halálos csapda a havasi cincér számára (MERKL OTTÓ FELVÉTELE)

Sajnos, bármennyire is melegkedvelő állat a havasi cincér, az éghajlatváltozás közvetve neki is a kárára van. A hűvös, csapadékos viszonyokat kedvelő bükk (mely azért továbbra is a legfőbb tápnövénye) ugyanis erősen megsínyli a felmelegedést, és elképzelhető, hogy belátható időn belül megszűnnek a bükkösök Magyarországon – ha másért nem, azért, mert az erdészet gazdasági okokból meleg- és szárazságtűrőbb fafajokkal váltja fel a bükköt.

Még keresi a helyét

Annak ellenére, hogy a havasi cincér igen mutatós és feltűnő rovar, alig találni nyomát a művészetben, ellentétben például a lepkékkel vagy a 2017-es év rovarával, a nagy szarvasbogárral. A fatörzsön parádézó elegáns bogár hálás fotótéma, de motívumként is leginkább csak az utóbbi évtizedekben alkalmazzák. Számos ország bélyegén ábrázolják, Magyarországon 2002-ben Székely Kálmán grafikusművész-bogárgyűjtő tervezett bélyeget róla. A havasi cincér a Duna–Ipoly Nemzeti Park címerállata.

(RAHMÉ NIKOLA FELVÉTELE)

MERKL OTTÓ

 

2019/28