Előfizetés a lapra

Walhalla a Duna felett

Duna, épület, Németország, Rajna, történelem

2014/08/21

Németországban a XIX. században egyre-másra emeltek kisebb-nagyobb szobrokat és emlékműveket, amelyek a német történelem egy-egy nagy alakjának vagy fontos eseményének állítottak emléket. Felállításuk történetét, okait jobban megérthetjük, ha röviden áttekintjük Németország, ezen belül is elsősorban a német-francia kapcsolatok XIX. századi történetét.

Poroszország részt vett a Francia Köztársaság ellen folytatott első koalíciós háborúban (1792–1797). Az 1795-ben megkötött bázeli békében lemondani kényszerült a franciák által 1794-ben megszállt, Rajnától nyugatra lévő német területekről. Két évvel később, az első koalíciós háborút lezáró Campo Formio-i békében (1797) II. Ferenc német-római császár beleegyezett, hogy a Rajna legyen Franciaország keleti határa. A második koalíciós háborút lezáró lunéville-i békében (1801) pedig Franciaország végleg megkapta a Rajnától nyugatra fekvő területeket. Így megvalósult a Francia Forradalom vezetőinek terve, hogy Franciaország határai természetes határok legyenek – keleten a Rajna. Néhány év múlva, 1806-ban I. Napóleon kezdeményezésére Párizsban megalapították a Rajnai Szövetséget, melynek tagjai kiléptek a Német-Római Birodalomból. 1806. augusztus 6-án II. Ferenc lemondott a német-római császári címről és ezzel megszűnt a 962 óta fennálló Német-Római Birodalom. Az 1806. október 14-én lezajlott jéna-auerstedti csatában Poroszország súlyos vereséget szenvedett. A tilsiti békeszerződés (1807) értelmében Poroszország elveszítette az Elbától nyugatra fekvő területeit, amelyekből Napóleon létrehozta a Vesztfáliai Királyságot (ennek uralkodójává öccsét tette meg). De Poroszország keleten is veszített területeket. Ráadásul hatalmas jóvátételt is kellett fizetnie és sokáig francia katonaság is állomásozott az országban. Így Poroszország egy nem különösebben jelentős európai középhatalommá vált.

Felszabadító háborúk kora

E helyzetből Napóleon oroszországi hadjárata (1812) után kezdődött változás. A német történetírás az 1813–1815 közötti időszakot a felszabadító háborúk korának nevezi. A népek csatájában (1813. október 16–19.) Napóleon súlyos vereséget szenvedett, és ez uralma végének kezdetét jelentette. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1815) létrehozták a Német Szövetséget, amely kis megszakítással 1866-ig állt fenn. Ekkor, Elzászt leszámítva, a Rajnától nyugatra levő német területek a Német Szövetségé lettek. Az 1866-os porosz-osztrák háborúban aratott porosz győzelem azonban a Német Szövetség végét jelentette. Létrejött viszont Poroszország vezetésével az Északnémet Szövetség, ami megteremtette az alapját a Poroszország győzelmével végződött porosz-francia háború után a Német Császárság megalapításának (1871).

 Az 1813 előtti eseményeket a németek jelentős része megaláztatásként élte meg, így nem csoda, hogy megerősödtek a patrióta érzelmek. Az 1840-es évekig ezt a patriotizmust a nemzeti egység iránti vágy jellemezte. Amikor azonban 1840-ben Adolphe Thiers francia miniszterelnök bejelentette, hogy Franciaország igényt tart a Rajnától nyugatra eső területekre, a németek körében felerősödtek a nacionalista és franciaellenes érzelmek. Ahogy Heinrich Heine Lutetia (1854) című tudósításgyűjteményének ajánlásában némi iróniával fogalmazott: Thiers csődítette össze a német hazát abba a nagy mozgalomba, amelyik felélesztette a politikai életet Németországban; Thiers állította a németeket, mint népet ismét talpra és ezt az érdemet a német történelem nagyra fogja értékelni.

Hermann-emlékmű

 Ez a kiélezett helyzet nemcsak a képzőművészetben, hanem az irodalomban is lecsapódott: többek között egy sor költemény keletkezett a „német Rajná”-ról. Ezek közé tartozik például Nikolaus Becker „Rheinlied”-je (Rajna-dal) vagy Max Schneckenburger Die Wacht am Rhein (Őrség a Rajnánál) című dala. De voltaképpen ebben a légkörben született meg August Heinrich Hoffmann von Fallersleben híres Das Lied der Deutschen (A németek dala) című költeménye is, ami később a német himnusz lett. (Hasonló költemények születtek egyébként ekkor francia oldalon is.) A nacionalista érzelmek 1871 után erősödtek és soviniszta felhangot kaptak.

Németebbül lépjen ki

A XIX. század során emelt emlékművek és -helyek közül elsőként az I. Lajos bajor király által építtetett Walhallát kell megemlíteni. A Valhalla a germán mitológiában a csatában elesett harcosok túlvilági tartózkodási helye volt. Az épület, ami voltaképpen egy antik dór peripterosz, Regensburgnál magasodik a Duna fölött. A peripterosz olyan templomépület, amelynél a cellát oszlopsor veszi körbe. Nem mindenki tetszését nyerte el a görög stílus, sokan úgy találták, hogy idegen a német szellemtől, de a művészetpártoló király az antik görög kultúra nagy tisztelője volt és a Walhalla mintája az athéni Parthenon volt. Az északi oldal timpanonján látható szoborcsoport a teutoburgi csatát ábrázolja, amint Arminius a rómaiak ellen harcol. A déli oldal timpanonján pedig Németország 1814-ben történt felszabadításának allegorikus ábrázolása látható.

 Az épületet 1842-ben avatták fel, de története sokkal régebbre nyúlik vissza. Az akkor még koronaherceg I. Lajos fejében először 1807-ben merült fel egy emlékhely építésének szándéka, amely épületben ötven jeles német személy kapott volna helyet. A dátum nem véletlen: egy évvel korábban szűnt meg a Német-Római Birodalom, amit I. Lajos a németek nagy szégyenének tartott. Az alapkő letételre azonban jóval később, 1830. október 18-án került sor, ez a dátum sem véletlen: a népek csatájának 17. évfordulója volt. Amikor az épület felavatására sor került, ismét csak egy szimbolikus dátumot választottak: 1842. október 18-át, az említett csata 29. évfordulóját.

Felszabadulási csarnok Kehlheim mellett

 A felavatáskor 160 mellszobor és emléktábla volt látható. (Ma ezek száma 195.) Emléktáblát azok kaptak, akikről nem maradt fenn hiteles kép, illetve néhány esemény. Az uralkodó e szobrokkal és emléktáblákkal kívánta meghatározni, mi érdemes az emlékezetre, és a hazafias érzelmeket is kívánta erősíteni. Ahogy ő maga fogalmazott: a Walhalla azért épült, „hogy a Német németebbül lépjen ki belőle, jobban mint ahogy belépett”. A megörökített személyek között találunk német uralkodókat, hadvezéreket, egyháziakat, tudósokat, művészeket. Mindazonáltal vannak közöttük germán harcosok, uralkodók is, mint Arminius cheruszk vezér vagy Nagy Theoderich, keleti-gót király.

 A Walhalla az első azoknak a XIX. században emelt németországi szobroknak, emlékműveknek a sorában, amelyek a német egységet, a hazafias, illetve később a nacionalista érzelmeket voltak hivatottak kifejezni és erősíteni.

 Kifejezetten a Napóleon felett aratott győzelemnek állít emléket a Felszabadulási csarnok (Befreiungshalle), amelyet szintén I. Lajos kezdeményezésére építettek. A Kehlheim mellett álló emlékművet 1863. október 18-án, a népek csatájának 50. évfordulóján nyitották meg. A külső falon körben tizennyolc szobor áll, amelyek azokat a „törzseket” szimbolizálják, amelyek a csatákban részt vettek. A belső rész egy nagy csarnok, ahol a tizennyolc, egy-egy csata nevét viselő boltívben két-két szobor (győzelmi istennő) áll, akik a Német Szövetség tagállamait jelképezik. A tizennyolcas szám nem véletlen, hiszen a népek csatájának döntő ütközete, illetve a waterloo-i csata is 18-án volt.

 A berlini „Tiergarten”-ben áll a berlini győzelmi oszlop (Berliner Siegessäule), amelyet 1864-ben kezdtek el építeni eredetileg a porosz-osztrák-dán háborúban aratott győzelem emlékére. Ez a háború, valamint az 1866-os porosz-osztrák, illetve az 1870/71-es porosz-francia háború vezetett a Német Császárság megalapításához. Az oszlopot 1873. szeptember 2-án, az úgynevezett Sedan-napon, vagyis a sedani csata emléknapján avatták fel. (A sedani csatában kapitulált a francia hadsereg és esett fogságba III. Napóleon császár 1870. szeptember 2-án.) Az elkészült emlékmű végül erre a három háborúra emlékeztetett, tetején a győzelem allegorikus alakjával. Az oszloptörzsön futó függőleges rovátkákban a három háborúban zsákmányolt hatvan ágyúcső, felül pedig aranyozott girlandok láthatók. A talapzaton a három háború eseményeit megörökítő bronzreliefek vannak. Az oszlop eredetileg a Reichstaggal szemben állt, mai helyére 1938/39-ben került a Germania világfőváros tervezett építkezéseinek kapcsán. A második világháború után a franciák le akarták bontani, de a többi szövetséges hatalom nem járult hozzá.

 Többször is szó esett már Arminiusról vagy Hermannról, aki szintén kapott egy híres emlékművet. A teutoburgi erdőben, a Grotenburg-hegyen emelkedik az 1875-re elkészült Hermann-emlékmű (Hermannsdenkmal), amely Arminiusnak és a teutoburgi csatának állít emléket. E csatában (Kr. u. 9) a germán törzsek nagy győzelmet arattak a rómaiak felett Arminius vezetésével. Az emlékmű felépítésének hátterében szintén a német-francia szembenállás állt. Arminius a napóleoni háborúk idején vált nemzeti hőssé, számos irodalmi mű, opera főszereplője lett, valóságos „Hermann-kultusz”-ról beszélhetünk e korban. Amikorra az 1838-ban elkezdett emlékmű elkészült, tulajdonképpen már a franciák felett aratott győzelemnek is emléket állított. A monumentális mű méreteire jellemző, hogy csak a kard, amely egyébként nem Róma, hanem Franciaország felé mutat, 7 méter hosszú.

Niederwald-emlékmű

Ugyancsak a franciák felett aratott győzelemnek és a Német Császárság megalakulásának állít emléket a hesseni Rüdesheim am Rhein mellett lévő Niederwald-emlékmű (Niederwalddenkmal). Nevét a Hoher Taunus-hegység délnyugati részéről kapta. A Rajna felett magasodó 1883-ban felavatott emlékmű helyszíne nem véletlen, hiszen a folyó, melyhez a német mondavilág sok története is kapcsolódik (nem messze innen van például a Loreley, de a Rajna rejti a romantika korában német nemzeti eposszá lett Nibelung-ének szerint a Nibelungok kincsét is), I. Napóleon bukásáig német-francia határfolyó volt. Az emlékmű tervezése I. Vilmos császár és Otto von Bismarck jóváhagyásával 1871-ben kezdődött. Tetején Germania allegorikus alakja látható, aki jobb kezében a német császári koronát tartja. A fő reliefen I. Vilmos látható, mellette tábornokok és hercegek. A relieftől balra és jobbra a háború és a béke allegorikus alakja található (a háború alakja tudatosan került a Franciaország felé eső oldalra), alatta pedig az akkor igen népszerű Die Wacht am Rhein dal öt versszaka olvasható. Ez alatt „Vater Rhein” és „lánya”, Mosel látható, amint előbbi átadja lányának az őrkürtöt, jelezve ezzel azt, hogy a határ immár nem a Rajnánál, hanem a Moselnél húzódik. A szobrász, Johannes Schilling elképzelése szerint Germania az egyesült Németországot jelképezi, s ezzel az egyesült német népnek kívánt emlékművet állítani. Később azonban inkább az uralkodó jelentőségének hangsúlyozásaként értelmezték.

Vilmos császár-emlékmű

 I. Vilmos, a hős császár halála (1888) után számos emlékművet állítottak tiszteletére, például az észak-rajna-vesztfáliai Porta Westfalica város mellettit, vagy Koblenzben, a Rajna és a Mosel összefolyásánál kialakított „Német sarkot” (Deutsches Eck). Ám talán ezeknél is híresebb a Kyffhäuser-hegységben 1890 és 1896 között felépített monumentális Vilmos császár-emlékmű (Kaiser-Wilhelm-Denkmal). A helyszín kiválasztása itt is szimbolikus, hiszen a Grimm-testvérek mondagyűjteményében is olvasható Kyffhäuser-monda kötődik e helyhez. E monda szerint I. (Barbarossa) Frigyes császár (1155–1190) voltaképpen nem halt meg, csak alszik e hegy mélyén (közben szakálla szüntelen nő) és akkor ébred majd fel, ha eljön Németország „aranykora”. Az emlékmű talapzatánál ezért Rőtszakállú Frigyes ülő szobra látható, amint a császár éppen felébred, felette pedig I. Vilmos lovas szobra. I. Vilmos, akit gyakran fehérszakállúnak (Barbablanca) is neveztek, teljesítette be tehát azt az álmot, az egységes, erős Németországot, amire a németek évszázadokon át vágyakoztak. E két császár szerepeltetése azt is kívánta egyben üzenni, hogy a Második Birodalom az Első, azaz a Német-Római Birodalom legitim örököse.

 Ez a Második Birodalom természetesen elválaszthatatlan Otto von Bismarcktól. Nem meglepő tehát, hogy nemcsak I. Vilmos császár, hanem az első birodalmi kancellár tiszteletére is állítottak emlékműveket. Bismarck halála (1898) után az első világháborúig számtalan Bismarck-emlékmű és -szobor mellett mintegy 240 Bismarck-tornyot is építettek.

 Ezek mellett természetesen számos egyéb, kisebb-nagyobb emlékmű emlékeztet még ezekre az eseményekre. A különböző hatalmi rendszerek legitimációjuk kiépítésekor gyakran igyekeztek meghatározni viszonyukat a múlt fontos eseményeihez. A korabeli „hivatalos” emlékezet kifejeződései többek között ezek a szobrok és emlékművek. Esetünkben azt is elmondhatjuk, hogy az akkori „hivatalos” és a „társadalmi” emlékezet nagyon közel állt egymáshoz, illetve sokszor egybe is esett (még ha voltak is tiltakozások ellenük). Abban a korban az emlékezés helyei, illetve valódi zarándokhelyek voltak ezek az emlékművek, manapság viszont már inkább csak kedvelt kiránduló célpontok.

 LŐKÖS PÉTER

 

2014/30