Előfizetés a lapra

Sztyeppnövényből Türingia aranya

botanika, csülleng, festés, ipar, Kitaibel, Kitaibel 2017, színezőanyag, történelem

2017/01/20

A történelem folyamán jószerivel az indigó volt az egyetlen természetes kék színezőanyagunk. Európában ezt a festő csüllengből nyerték ki, és termesztésének elterjedése feltételezhetően egybeesett a Termékeny Félhold térségéből érkező neolitikus földművelők vándorlásaival. Napjainkban – szintetikus formában – ugyanezt az indigót használjuk a farmernadrágok festéséhez.

Festő csülleng (Carl Lindman, 1922)

A keresztesvirágúak családjába tartozó, kétéves életformájú festő csülleng (Isatis tinctoria) a Kaukázustól Délkelet-Európáig terjedő sztyeppéken honos. Régészeti leletek azt sugallják, hogy 5–10 ezer évvel ezelőtt, a mai Franciaország területén élő újkőkorszaki népek már felhasználták kender- és lenszövetek színezésére. Az ősi egyiptomiak Kr. e. 2500 környékétől díszítették vele ruházatukat és a múmiák köré tekert vászoncsíkokat. Számos európai, vaskori sírból tártak fel a csülleng kék színével dekorált ruhafoszlányokat.

Nagy Károly idejében, a Frank Birodalomban már termesztették a csüllenget, és a középkorban Európa-szerte elterjedtté vált a belőle nyert színezék alkalmazása. Mi több, csakhamar a bor után a korszak második legfontosabb nemzetközi kereskedelmi cikkévé lépett elő. Termelésének legfontosabb központjai Németországban, Franciaországban, Angliában és Olaszországban alakultak ki. A festéket „türingiai aranynak” is nevezték, ami azzal van összefüggésben, hogy némely régióban óriási gazdasági fellendülést hozott az iparág. Az így meggazdagodott városok egyik leghíresebbike Erfurt volt, ahol 1392-ben Európában elsők között alapítottak egyetemet a csüllengtermelés hozta jólétnek köszönhetően. Máshol, például a franciaországi Languedoc vidékén, a busás vagyonra szert tett csülleng­ke­res­kedők pompás kastélyokat, várakat és templomokat építettek. Toulouse környékét, ahol akkoriban 500–700 csüllengmalom is üzemelt, egyenesen a bibliai „tejjel-mézzel folyó kánaánhoz” hasonlították.

Csüllengmalom fesztivál Türingiában, napjainkan

Az ismert angol szólás „igaz, mint a Coventry-kék” onnan ered, hogy a térségben festett szövet messze földön híres volt színállóságáról, kékjét sem a mosás, sem a fénynek való kitettség nem fakította ki. Angliában olyan népszerű és jövedelmező lett a csülleng termesztése, hogy még a gabonákat is kezdte kiszorítani a művelt területekről, ami az 1500-as évek végén éhínséghez vezetett. Ezért I. Erzsébet királynő 1585-ben kiáltványban szabályozta a csüllenggel bevethető földek nagyságát. Később enyhített a rendelkezésen, de a kellemetlen szagok miatt palotái ötmérföldes körzetében nem engedélyezte a feldolgozását.

A kékre színezés boszorkánykonyhája

A növény termesztése gazmentes, jó erőben lévő és gondosan művelt földet kívánt. A vetést többszöri kapálással tartották tisztán. A csüllengmalmokat többnyire a csüllengvetések közelében építették meg. Mivel a kultúra gyorsan kizsarolta a talajt, a malmokat gyakran szétszerelték, majd a növény vetésforgóban kiszabott helyét követve, az újabb föld közelében ismét felállították.

Csülllengkék női ruházat a középkorból

Az első évben a tőlevélrózsák leveleit 2-3 alkalommal leszedték. A frissen levágott leveleket általában lóvontatású fa- vagy kőkerekekkel masszává trancsírozták a csüllengmalmokban, majd golyókká formálták, és polcrendszereken 3–4 hét alatt kőkeményre szárították. Ez volt az első erjesztési folyamat, amely még nem igényelt különösebb szaktudást. Ezután apróra törték a golyókat, halmokba rakták, belocsolták és másodszorra is megerjesztették. Tovább aprítva vagy porítva, majd csomagolva szállították. Ezeket a munkafolyamatokat Gergelyffi András így írta le 1814-ben: „Az így béaratott levelek, szabad levegön ki-teritetve meg-hervasztatnak, ahoz készült malomban megörletnek, tapodtatnak, ’s tsomókba öszve gömbőlyittetvén, ki száritatnak, és el-adatnak. Továbbá, ezen tsomókat, a’ vele kereskedők, botokkal öszve zuzzák, vizzel meg-ásztatják, és hal­mots­kák­ra öszvehánnyák, hogy meg-peshedvén, öszve büdösödgyenek; ezen szélyel hányást, meg-nedvesitést, és öszve halmozást mind addig gyakorolják, miglen nehéz büze el-enyészik; azonnal pedig tonnákra vervén, a’ Festöknek el-árúlják…”

Friss csüllenglabda, szárítás előtt

 A növény nem kész indigómolekulákat, hanem annak előanyagát tartalmazza. A porított csüllengpigment színezékanyaggá történő átalakítása csak felettébb bonyolult kémiai folyamatok eredményeként valósulhat meg. A régi mesterek féltett üzleti titokként használták saját receptjeiket, így csak rébuszokban jegyezték fel azokat. Ha valaki pusztán megfigyelte a színezés munkafolyamatait, az nem volt elég a vegyi üzemek rejtélyeinek felderítéséhez. A hozzávalók (például korpa, élesztő, sör, mésztej, gálicolaj, porított buzérgyökér, részeg ember vizelete) kacifántos elegye esetenként bonyolult erjesztési folyamatokon ment keresztül, fázisonként speciális várakozási időkkel, sajátos kémhatás- és hőmérsékletigényekkel. Különösen a megfelelő kémhatás beállítása igényelt nagy gyakorlatot, hiszen azt pH-mérő hiányában tapintással, szaglással, ízlelgetéssel és próbafestéssel ellenőrizték. E nagy szakértelmet követelő műveletet „előhívásos festési eljárásnak” vagy „csávaszínezésnek” is nevezik. A csávában tulajdonképpen a vízben oldhatatlan színezéket vízben oldódó vegyületekké változtatják, majd belemártják a színezendő anyagot, és amikor kiemelik a levegő oxigénjére, a szálakon finoman eloszlott oldott vegyület újra vízben oldhatatlanná oxidálódik. Vízben még tovább oxidálódik, és további merítésekkel, oxidálással lehet sötétebb színárnyalatokat elérni.

Aprított csüllengszínezék

Kárpitok, kódexek

A középkor folyamán a kék a szentség, alázat és erény szimbólumává, továbbá a királyi szín megtestesítőjévé vált. Viselőjének méltóságot kölcsönzött és jómódúságát is sejtette. A rendkívül drága, ásványi eredetű ultramarinkék pigmentek festészetben való alkalmazása a megrendelők anyagi és társadalmi presztízsét tükrözték. Ellenben az öltözködésben az indigókék divatja egyre inkább hódított a köznép soraiban is; nemcsak a nemesek, hanem a cselédek és kézművesek is viselték a vele festett kelméket.

Unikornisvadászat falikárpiton

 A csülleng kékjét a gazdagok szívesen alkalmazták falikárpitok dekorálására is. Ezeket nem mosták ki, és általában az erős fénytől is óvták. Ennek következtében – ugyan veszítettek eredeti ragyogásukból – a ruhákhoz viszonyítva színük kevésbé fakult ki az elmúlt századok során. Az egyik leghíresebb ilyen alkotás az a misztikus unikornisvadászatot bemutató, hét részből álló falikárpit, melyet valószínűleg Flandriában vagy Wallóniában szőttek 1495 és 1505 között. Színezék gyanánt a középkor mindhárom legfontosabb festőnövényét felhasználták: a kékhez a festő csüllenget, a sárgához a festő rezedát, a piroshoz pedig a festő buzért. Ezen a falikárpiton a kék szín dominál. A csüllengkék őrizte meg leginkább eredeti színét, ugyanakkor a zöld növényzet szintén kékre változott az évszázadok alatt.

 Kódexek illusztrációihoz is használtak a növényből származó kék pigmenteket. Ezeket láthatjuk például a VII–VIII. századból ránk maradt lindisfarne-i evangélium lapjain, melyeket az Északi-tenger Szent Szigetének szerzetesei készítettek.

Legendás harci mázak

Egyes források szerint némely ősi britek törzsi jelek tetoválására, a kelta és skót harcosok pedig – az ellenség megfélemlítésének céljából – harci arcfestéknek is használhatták a szinte világító kék színt. Erre antik írott források alapján következtetnek, valamint abból, hogy a harcosok feltárt sírjaiban megtalálták a növény porított pigmentjét. Badin István idekapcsolódó cikkéből idézve: „Plinius így ír erről: »A brit asszonyok és szüzek bizonyos alkalmakból csüllenggel dörzsölték be testüket és körbe-körbe járkáltak.« Vitruvius is említi a kékítő csülleng használatát a kelta törzseknél: »Fekete szem, piros vagy kék arc, ezek a kelta asszonyok kedvelt színei.« Caractacus király és brit harcosai csüllengből nyert kék festékkel mázolták be testüket a betolakodó rómaiakkal vívott elszánt csatáik előtt, ami félelemkeltővé tette a megjelenésüket. Fennmaradt krónikákból tudjuk, hogy a rettenthetetlen Boadicea királynő is indigókékre festett testtel vezette harci szekerét. A félelmetes megjelenésen túl a csüllengnek és az indigónak van még egy titka: nagyon erős összehúzó hatással rendelkezik a festett testfelületre, így sebesülés esetén csillapítja a vérzést.” Bizonyos történészek azonban kételkednek az ókori írások fordításának precizitásában, és inkább úgy vélik, hogy a harcosok más festőanyagokból készítették harci díszeiket, és legfeljebb csak sebhintőporként hordhatták magukkal a csülleng­pigmentet.

  Csüllengkék harci dísz

Az európai indigó netovábbja

Néhány térségben már a XVI. század második felében hanyatlani kezdett a csülleng hozama és minősége, ami azzal volt összefüggésben, hogy – a vetésforgó kiiktatásával – monokultúrában kezdték termeszteni, így kimerült a talajok termőképessége és egyúttal elszaporodtak vetésterületén a gyomok, kártevők és kórokozók. A Kelet-Indiába vezető hajóút felfedezését követően, 1560 tájékán drámai fordulóponthoz érkezett az európai csülleng­ke­res­ke­de­lem. A nagy mennyiségben behozott, pillangósvirágúak családjába tartozó indigó (Indigofera tinctoria) kék festékanyaga ugyanis olcsóbb és színében tartósabb volt a csüllengszínezéknél. Mindehhez hozzáadódtak az időközben kitört harmincéves háború (1618-1638) pusztításai és a vele járó bizonytalanságok. A visszaesés mértékét jól illusztrálja, hogy Türingiában 1616-ban még több mint 300 falu foglalkozott csülleng­ter­mesz­téssel, 1629-ben már csak 30.

Ám még így is három évszázadot kellett várni a csüllengtermelés teljes megszűnéséig, mert néhány országban halálbüntetést is magába foglaló tilalmakkal próbálták megfékezni az indiai indigó felhasználását. Mindazonáltal, a kékfestésből származó óriási profit ezután már nem a csüllengbárókat, hanem leginkább a Kelet-indiai Társaságok kereskedőit gazdagította. Később a növényt már csak segédanyagként alkalmazták az indigó erjesztési folyamatában.

A Lindisfarne-i evangélium 27. lapja

A növénynek számos népi magyar elnevezése utal hajdani felhasználására: festőfű, kékfestő, kékfonal festéke és repczeindigó. Szathmáry László A gyapjúfestőfű magyarországi útja című írásában rávilágított, hogy Türingiából már a XIV. században szállítottak hazánkba csüllengből készült festőgolyókat. Ugyanakkor, a növény első magyarországi termesztésére csak 1763-tól találunk utalást, amikor Mária Terézia elrendelte, hogy Bácskát betelepítteti, és a telepeseknek a csüllengtermesztés meghonosításával nyújt segítséget a megélhetéshez. Ekkortájt azonban már leáldozóban volt a növény termelése, hiszen a belőle készült színezék nem tudta felvenni a versenyt a tengeren túli gyarmatokról beözönlő indigóval. Napóleon, kék színű egyenruhában masírozó hadseregével nemcsak a francia csüllengtermelést élesztette újjá, hanem kontinentális zárlata a brit kereskedők kizárásával nálunk is fellendülést okozott. Csakhogy művelése – néhány évi prosperálás után – a francia császár bukásával végképp lehanyatlott.

A csülleng hazai termesztésének mintegy százéves időszakában több neves szakember is lelkesen munkálkodott fellendítésének érdekében. Közöttük Katona Dienes több mint harminc cikkében buzdított a csülleng­ter­mesz­tés­re, továbbá megalapította az „Európai Indigótársaságot”. 1864-ben könyvet is jelentetett meg „Európai indigó netovábbja” címmel. Tulajdonképpen a szerző halálával szűnt meg a csül­leng­termesztés hazánkban. Szathmáry szavaival: „A csülleng, az »európai indigó netovábbja« nem tudta felvenni a versenyt az indigóferával, elbukott.”  Csakhogy az indiai indigó diadala sem tartott sokáig. Katona halála után hat évvel, 1880-ban felfedezték a szintetikus indigót, amely a piacról hamar kiszorította a természetes festéknövényeket (lásd az erről szóló, A farmeröltözék kémiája című írásunkat a 2016/49. számunkban – a szerk.). A világ utolsó működő csüllengmalmai az 1930-as években zártak be, az angliai Lincolnshire-ben.

Festő csülleng bolygatott gyomtársulásban (Mosoni-sík, 2015)

A feledésbe merült csülleng mostanság főként száraz gyepekben, olykor enyhén bolygatott helyeken, gyomtársulásokban fordul elő. Védett és vörös listás fajunk. A hazai populációk feltehetően az egykori termesztéséből kivadult állományok maradványai, de az is elképzelhető, hogy a faj – pontusi-pannóniai elemként – őshonos a Kárpát-medencében. Érdemes megemlíteni, hogy a XVII. században az Amerikai Egyesült Államok keleti részébe is betelepítették, ahonnan továbbterjeszkedett a nyugati államokba, s ott jelenleg özönnövényként tartják számon, és célzott intézkedésekkel próbálják gyéríteni.

Gyógyító és környezetbarát

Nemcsak festőnövényként, hanem gyulladáscsökkentő gyógynövényként is használták ősidők óta. Már antik tudósok is ajánlották sebek, fekélyek és aranyér kezelésére, a középkorban kígyómarásra is javallották, továbbá fontos összetevő a hagyományos kínai gyógyászatban. Az elmúlt évtizedekben fitokémiai, biológiai és farmakognóziai vizsgálatok sorát végezték a növényen és számos másodlagos anyagcseretermékét azonosították, melyek közül néhány a humán gyógyászatban is ígéretesnek tűnik. Nem csupán antibakteriális, hanem gomba- és rovarölő hatású anyagok is fellelhetők a növényben. Magjából nyert olaját és a levelek préselt nedvét a kozmetikai iparban is felhasználják, például arcvizekben, testápolókban, habfürdőkben, samponokban és krémekben. Türingiában a ’80-as évek vége óta újra termesztik és helyben feldolgozzák. A több országot összefogó európai uniós SPINDIGO Projekt keretében csül­leng­termesztési kísérletek folynak vegyszermentes favédőszerek készítéséhez. Angliában egyre nagyobb mértékben termesztik mint biológiailag lebomló, környezetbarát textilszínezék-alapanyagot és a nyomtatópatronokban a mérgező festékek helyettesítésére. A szigetországban a zöld levelek jelenlegi évi hozama hektáronként 25 tonna körül alakul, melyből 100 kilogramm indigó nyerhető ki. Türingiában, a növény számára kedvezőbb klímának köszönhetően, akár ennek kétszerese is lehet a levágott levélmennyiség. A térségben található Rohrborn településen évente megrendezik a csüllengmalmok fesztiválját, amikor újfent lovat fognak a malomba, és vidám hangulatban felelevenítik a csül­leng­labda készítésének munkálatait.

PINKE GYULA

 

Keretes írásunk:

EGY INDIGÓMŰVÉSZ DISSZERTÁCIÓJÁBÓL

Gyapjúfestés a középkorban (British Library, 1482)

Horváth Hanga, indigóművész szerint a csüllenget a „kékfestő” helyett helyesebb „kéket festő” színezéknek nevezni, mert a mai értelemben vett „kékfestés”, továbbá annak nyersanyagai és technológiája csak a XVII. századtól terjedtek el Európában. Addig főként gyapjút és posztót színeztek csüllenggel. A színezékek szerves molekulák, melyek oldott formában kötést alakítanak ki a festendő anyag molekuláival, velük ellentétben a festékek használata a felszínre felhordott, rögzített pigmentek alkalmazását jelenti. Az indigó a természetes és szintetikus színezék molekulájának neve, az indigót tartalmazó növények általános neve és az általuk létrehozott szín is.

 

2016/51