Előfizetés a lapra

Párizs megér egy misét?

Francois Ravaillac, gyilkosság, IV. Henrik, Párizs, reformáció, történelem

2015/09/24

Amikor a navarrai herceg megszületett, a XVI. századi Európában mindent egyetlen dolognak rendeltek alá: ki melyik vallási felekezethez tartozik. Katolikusok és protestánsok vívtak egymás ellen ádáz csatákat Isten nevében. Éppen ez, a Mindenhatóba vetett hit adott erőt a legalacsonyabb származású embereknek is, hogy kezet emeljenek uralkodójukra, ha lelkiismeretük úgy parancsolta.

Az 1553-ban született Henrik navarrai herceg csak távoli rokona volt a francia királynak, ezért aligha számíthatott arra, hogy egy napon neki kell majd elfoglalnia a francia trónt. Annál is inkább, mert kálvinista szellemben nevelték, így a vallásháborúban a hugenottákat támogatta a katolikus udvar ellenében. Végül 1572-ben éppen a megbékélés jegyében adták hozzá feleségül 1589-ben a francia király húgát, Valois Margitot.

Szent Bertalan-éj

Ám még az esküvő napján óriási mészárlást rendeztek Párizsban az ünnepségre összegyűlt hugenották közt. Az úgynevezett Szent Bertalan éjszakáján maga az ifjú férj is csak úgy maradhatott életben, hogy megtagadta hitét, és színleg elfogadta a katolikus hitet. Ám csupán arra várt, hogy megszökhessen, és újra felvehesse a küzdelmet. 1589-ben éppen Párizst ostromolta, amikor sógorát, III. Henrik királyt meggyilkolták. Miután vele kihalt a Valois-dinasztia, a trón a navarrai királyra, Henrikre szállt.

 IV. Henrik koponyarekonstrukciója

Egy protestáns uralkodót azonban a franciák többsége és főként a főváros nem tudott elfogadni, ezért ő a meggyőződésével szembe helyezkedve, végül mégis áttért a katolikus hitre. Így 1594. február 27-én végre megkoronázhatták. Négy évvel később aláírta a nantes-i ediktumot, amely ugyan a katolicizmust tette meg államvallássá, de lelkiismereti szabadságot szavatolt a protestánsoknak is. Ha azt gondolta, hogy ezzel elérte a megbékélést az országban, akkor nagyot tévedett.

 A fanatikus katolikusok sosem fogadták el Henriket, és Spanyolország pénzén újabb és újabb merénylőket küldtek a nyakára. Pierre Barri?re szajnai hajóst elhagyta a szerelme, ezért meg akart halni. Ám attól félt, hogy elkárhozik, ha kezet emel önmagára, ezért meggyónta bűnös gondolatait. A jezsuita szerzetesek erre azzal bátorították, hogy a bűnös király meggyilkolásával talán elnyerheti a bűnbocsánatot.

 Barriére 1593 augusztusában érkezett Párizsba, és meg volt róla győződve, hogy amint elköveti tettét, Isten láthatatlanná teszi őt. Már csak a gyilkos fegyvert kellett megtalálnia. Először egy duplacsövű pisztolyra gondolt, ami azonban túl költséges lett volna, így végül a kés mellett döntött. Egy fanatikus prédikátor segített neki becserkészni a királyt. Először a Saint Denis-székesegyházban, a miséről kijövet akarta meggyilkolni Henriket, de a nagy tolongásban a harisnyája szárába rejtett tőrével csak önmagát sebesítette meg. Ettől kezdve mindenhová követte az uralkodót, és éppen ez lett a veszte. A király testőrei ugyanis hamarosan felfigyeltek rá, és végül augusztus 26-án Melunben letartóztatták. Amikor megmotozták, megtalálták nála a méretes pengéjű kést is.

 A halott király

Miután a gyanúsítottat kínpadra vonták, rövid idő alatt bevallotta szándékát, és cinkosai nevét is elárulta. Az ítélet nem lehetett kétséges. Öt nappal elfogása után csontig leégették a kezét, kerékbe törték, majd megfojtották. De ez a mártírsors csak még elszántabbá tette követőit.

Nagyobb a füstje, mint a lángja

Henrik koronázásának napján egyik testőre észrevett egy férfit az egyik ablakban, aki szemébe húzott kalappal a királyt figyelte. Felajánlotta, hogy lehozza a férfit, de az uralkodó megtiltotta, hogy intézkedjen. Talán hiba volt.

 December 27-én Henrik a szeretőjét látogatta meg az Hôtel Le Bouchage palotában. Ezt az alkalmat használta ki egyik kísérője, de Montigny, aki korábban ellene fogott fegyvert. Ahogy beléptek az épületbe, a bűnbánó nemes letérdepelt eléje, hogy csókkal illesse a kézfejét. A király lehajolt, hogy felsegítse őt, ám hirtelen egy nagy erejű ütés érte az állán, amitől rögtön felszakadt a felső ajka, és egy foga is kitört. A király testőrei azonnal a támadó nyomába eredtek, aki megpróbált kereket oldani, de hiába. Amikor kiforgatták a zsebeit, felfedeztek nála egy cetlit, amelyen a következő szöveg állt: „Uram, adj erőt, hogy meg tudjam ölni Henri de Bourbont!”. Később elejtett tőrét is megtalálták.

 Először tagadni próbált, de a módszeres vallatás hatására beismerte, hogy Jean Chastelnek hívják, és egy posztókereskedő fia. A 19 éves joghallgató hetekkel korábban egy gyónás alkalmával elárulta, hogy saját neméhez vonzódik, amelyben a jezsuiták egy újabb lehetőséget láttak az érzelmi zsarolásra. Azt mondták neki, hogy csak az eretnek király meggyilkolásával oldozzák fel bűnei alól. Chastel ezek után otthonról ellopott egy hússzeletelő kést, melyet a zekéje ujjába rejtett. Az adott napon a tömegben elvegyülve, feltűnés nélkül sikerült bejutnia a palotába. A nyakán akarta megszúrni áldozatát, mert azt gondolta, hogy páncélinget hord. Ám a kés a gallérján megcsúszott, és csak kisebb sebet ejtett. A merényletkísérlet után két nappal levágták a fegyvert markoló öklét, tüzes fogókkal szaggatták a bőrét, majd lovakkal szaggatták négyfelé a testét.

 Már a Barriére-féle merénylet is arra ösztönözte a parlamentet, hogy pert kezdeményezzen a jezsuiták ellen. Henrik azonban készen állt megbocsátani, és azt kérte, lassítsanak az igazságszolgáltatási eljáráson. Chastel támadása után azonban ő is úgy vélte, meg kell büntetni az engesztelhetetlen rendet. A jezsuitákat törvényen kívül helyezték, és tagjait kiutasították a királyság területéről. Ezzel azonban még nem múlt el a veszély.

A merénylő elfogása

1605. december 19-én késő délután IV. Henrik kíséretével együtt Párizsban a Pont-Neuf hídon lovagolt keresztül, hogy felavasson egy róla mintázott bronzszobrot. Ekkor valaki hirtelen megragadta a köpenyét, és majdnem lerántotta a lováról. Miközben támadója egy tőrrel hadonászott, azt kiabálta, hogy Henrik adja vissza neki ellopott királyságát.

 A testőrök azonnal rávetették magukat az eszelősen kacagó férfira, de a király rájuk szólt, hogy ne bántsák. Később kiderült, hogy Jacques des Isles valójában egy szerencsétlen bolond, aki azt hitte magáról, hogy a mitikus Pharamund király leszármazottja, akit joggal illet Franciaország trónja. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi volt a célja a támadással, azt válaszolta, meg akarta büntetni a trónbitorlót. Nyilvánvaló volt, hogy nincs tudatában cselekedeteinek, ezért nem ítélték halálra, de egész hátralévő életét a Bastille egyik cellájában töltötte. Ám ezzel az ítélettel csak felbátorítottak egy másik fanatikust.

Türelem rózsát terem

A 31 éves François Ravaillac iskolamester tisztában volt azzal, hogy egy jól előkészített merénylet ellen még a testőrökkel körülvett király is tehetetlen. Már 1609 karácsonyán Párizsba ment, hogy végezzen Henrikkel, de nem tudott a közelébe férkőzni. A következő év májusában már egy kérelemmel a zsebében indult a fővárosba, és ezúttal be is jutott a Louvre-ba, ahol csak a fegyveresek termében tartóztatták fel. Amikor az őrök rákérdeztek, mi járatban van, azt felelte, hogy beszélni akar őfelségével. Azt hitték, hogy bolond, ezért miután megmotozták, és elvettek tőle egy bicskát, szabadon engedték. Mielőtt Ravaillac visszatért a szállására, a piacon ellopott egy díszes tőrt. A szarvasagancs markolatú fegyver, melynek pengéjét bőrtok védte, a legmegfelelőbb eszköz volt egy királygyilkosságra.

 Másnap, 1610. május 14-én reggel Ravaillac a Notre Dame-székesegyház padsoraiban imádkozott. Tudta jól, ha végrehajtja gyilkos tervét, a felségárulóknak kijáró legszörnyűbb halál vár rá. De elszánt volt, hiszen hónapok óta készült rá, hogy bosszút álljon a jezsuiták elkergetéséért. Miután végzett, zsebében a tőrrel az utcákon kódorgott.

 Aznap délelőtt a király is szentmisén vett részt egy kolostorban, majd kora délután beteg miniszterét, Sully hercegét készült meglátogatni az Arsenalban, ahol lakott. Kivételesen nem akarta, hogy gárdistái elkísérjék, ezért csak néhány nemes tartott vele a zárt hintóban. A kocsi mögött négy katona lovagolt. Amerre csak elhaladtak, az emberek lelkesen kiabáltak utána, ezért Henrik széthúzta a bőrfüggönyt, és mosolyogva integetett nekik. Amikor azonban a koldusoktól hemzsegő, rendkívül szűk Rue de la Ferronnerie-re értek, hirtelen egy boroshordókat szállító szekér tartotta fel a forgalmat. A kíséret néhány tagja előre szaladt, hogy utat nyisson, miközben Éper­non hercege egy levelet nyújtott át a királynak.

 Ezt az alkalmat használta ki Ravaillac, aki éppen akkor ért a helyszínre. Amikor megpillantotta a lépésben haladó királyi hintót, rögtön megindult felé, miközben azt kiabálta, hogy beszélnie kell a királlyal. Aztán felugrott a hátsó kerék küllőjére, baljával pedig az ajtóba kapaszkodva behajolt a hintóba. Mielőtt bárki reagálhatott volna, egymás után kétszer lesújtott Henrikre a tőrével. Az első döfés csak horzsolta az uralkodót, aki azt kiabálta, hogy megsérült. Ám ahogy védekezésül feltartotta a karját, a következő szúrás a hónalja alatt érte. A tőr mélyen behatolt a bordák közé, és átvágta a szív körüli ereket. Az áldozat ugyan azt suttogta, hogy semmiség, de száján vér buggyant elő. Néhány perccel később halott volt.

François Ravaillac kivégzése

A tettes meg sem próbált elmenekülni, csak állt, és hagyta, hogy leteperjék. A kíséret tagjai majdnem meglincselték, végül csak Épernon herceg határozott parancsára hagyták életben. Ravaillac később a szörnyű kínzások ellenére egy szót sem szólt lehetséges cinkosairól. Amikor egy puskatussal csontig szétroncsolták az ujjait, azt azért elárulta, hogy égi hang parancsolta neki Henrik meggyilkolását, mert nem akadályozta meg a reformáció elterjedését. Pedig sokan valamiféle összeesküvést sejtettek a háttérben, amelynek a szálai éppen Épernonhoz vezetnének, de erre nem született egyértelmű bizonyíték.

 Május 27-én a merénylő mellbimbóit, combját, karjait, lábszárát fogókkal szaggatták, kezét kénes tűzzel égették, a megszaggatott helyeket ólommal, forró olajjal és égő szurokkal kenték be. Végül az elkínzott testet lovakkal akarták széttépetni, de az állatok csak azután tudták leszaggatni a végtagokat a törzsről, miután a hóhér egy késsel megvágta az ízületeket.

 HEGEDÜS PÉTER

 

 

 

2015/29