Előfizetés a lapra

Oknyomozó ovisok

gyerek, lélektan, pszichológia

2014/01/27

Már a kicsi gyerekek is igazi társas lények: együtt éreznek és rokonszenveznek másokkal. Erre utal, hogy amikor egy felnőtt jelét adja, hogy kellemetlenség érte, akkor már a 14 hónapos babák is együtt éreznek vele, hiszen a bajban levő személlyel összhangban ők is negatív érzelmeket fejeznek ki, illetve kinyilvánítják rokonszenvüket is: megpróbálnak segíteni, vigasztalják, vagy adnak neki valamit.

Érdekes lélektani kérdés, hogy mindez csupán automatikus reakció-e, melyet a negatív érzelmek látványa vált ki, vagy pedig a gyerekek felfogják és értékelik a másik helyzetét, és ebből fakad az együttérzésük. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az utóbbi az igaz. Egy kísérlet során 18 és 25 hónapos gyerekeknek két felnőtt valamilyen apró jelenetet játszott el. Az egyik fajta „előadásban” az egyik felnőtt tönkretette a másik szereplő rajzát, máskor viszont ugyanaz a felnőtt egy semleges tárgyat rongált meg. A „sértett” egyik esetben sem fejezett ki semmilyen érzelmet. A gyerekek viszont jól érzékelték a különbséget: sokkal aggodalmasabban néztek, ha személyes sérelemről volt szó, és ebben az esetben sokkal többször segítettek az áldozatnak a történtek után.

  Szegény (SZŰCS ÉDUA RAJZA) 

A közelmúltban a Lipcsében működő Max Planck Intézet kutatói – Robert Hepach és munkatársai – a kérdés további vizsgálatára játékos kísérletet terveztek, amelyben 48 hároméves gyerek vett részt. A kutatók három kísérleti alaphelyzetet terveztek meg, ezek közül az egyik a „valódi sérelem” volt, a másik az „apró sérelem”, a harmadik pedig a „nem látható sérelem”, s ezeket többféle játékszituációban is előadták. Az egyik alkalommal például a pszichológus egy kartondobozból játékokat rámolt ki, és a doboz fedele rácsapódott az ujjára – ez volt a valódi sérelem. A felnőtt negatív érzelmi állapotának kifejezéseként összehúzta a szemöldökét, csücsörített és nyöszörgő hangokat hallatott. Az apró sérelem úgy festett, hogy a doboz fedele lecsapódott ugyan, de csak a felnőtt ingujját csípte be. A szereplő azonban ekkor is ugyanolyan intenzív negatív érzelmeket mutatott. A nem látható sérelem esetén pedig a felnőtt – amikor a csöppség másfelé nézett – ugyanígy elkezdte jelezni negatív érzelmeit, de a gyerek ilyenkor nem tudta, hogy ezt mi váltotta ki.

 A kutatók azt vizsgálták, hogy a különféle „sérelmek” megfigyelése után a gyerekek mennyire éreznek együtt a felnőttel. Erre az egyik módszer az volt, hogy a következő játék során a gyerek és a felnőtt egymás mellett rajzolt az asztalnál, de egy paravánnal el voltak választva, nem láthatták egymást. A felnőtt egyszer csak elkezdett a szokásos módon nyöszörögni, és a kutatók figyelték, hogy a gyerek felkel-e a székéről és odamegy-e megnézni, hogy mi történt a felnőttel. A másik „teszt” során a gyerek kapott két levegővel töltött lufit, a felnőtt pedig egy héliummal töltöttet, amely „véletlenül” elszállt, fel a plafonig, ahol a felnőtt hiába próbálta elérni, és emiatt szomorú lett. A pszichológusok arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerek felajánlja-e a felnőttnek az egyik lufiját kárpótlásul.

 Az eredmények azt mutatták, hogy amikor „valódi sérelem” történt, a gyerekek nagyon együttérzőek voltak, és szinte ugyanilyen mértékben kinyilvánították a rokonszenvüket akkor is, amikor nem tudták, hogy mi okozta a bajt. Ellenben ha csak „apró sérelem” történt, és a gyerekek azt látták, hogy a felnőtt nagyon túlreagálja a dolgot és ok nélkül nyafog, akkor sokkal kevésbé mutattak együttérzést vele. Ez pedig azt jelenti, hogy a háromévesek már nagyon jól értik a kellemetlen érzelmek kialakulásának folyamatát, logikáját, és csak azzal szimpatizálnak, aki szerintük ezt megérdemli.

 MANNHARDT ANDRÁS

2014/2