Előfizetés a lapra

Mikor csalunk az iskolában?

A hét kutatója, Hősök Tere, interjú, pszichológia, társadalomtudomány

2014/09/17

Orosz Gábor pszichológussal sokfelé találkozhattunk mostanában a médiában, ő ugyanis a világhírű szociálpszichológus, Philip Zimbardo által útjára indított Hősök Tere-kezdeményezés magyarországi programjainak egyik fő szervezője és aktivistája. Az ELTE PPK Pszichológiai Intézetében és az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetében kutató szakembert az iskolai csalások pszichológiai hátteréről, a diákjaival végzett munkájáról és a már eddig is rendkívül sikeres Hősök Tere-kezdeményezés jövőjéről kérdeztük.

– Az utóbbi hónapokban elsősorban a Hősök Tere-kezdeményezés kapcsán lehetett Önről olvasni és hallani, kutatóként azonban – többek között – a versengéssel és az iskolai csalással is foglalkozik. Milyen eredményeket hoztak az eddigi kutatásai?

– Az iskolai csalással akkor kezdtem el foglalkozni, amikor az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetében Fülöp Mártánál dolgoztam, aki immár több mint 20 éve foglalkozik a versengéssel. Üzletembereket kérdeztünk a versengéssel kapcsolatos attitűdjeikről és feltűnt, hogy sokan és sokat beszélnek a tisztességtelenségről és a korrupcióról. Ekkor vetődött fel bennem az ötlet, hogy behatóbban is tanulmányozzam a csalás témakörét. Az első megoldandó problémát az jelentette, hogy olyan alanyokat találjak, akik őszintén beszélnek nekem erről a saját részről történő csalást is beleértve. A gazdasági szakemberek és a politikusok megkérdezése módszertanilag kevésbé tűnt ígéretesnek, és végül azt találtam ki, hogy gazdasági karra járó diákokat fogok megkérdezni az iskolai csalásaikról.

– Bevált az ötlet?

– Teljesen. A magyar diákok nagyon együttműködőnek bizonyultak a kérdőíves módszerrel végzett vizsgálataim során. Ma pedig leginkább online kérdőívekkel dolgozunk, és így még kevésbé tapasztalható bármiféle ellenállás az őszinte válaszadással kapcsolatban. Az iskolai csalásokkal kapcsolatos első publikált munkámban magyar és francia diákokat hasonlítottam össze. Kiderült, hogy a magyarok sokkal többször csalnak, mint a franciák: önbevallás alapján 83-34%-os arány jött ki. Ebbe egyaránt beletartozott a sima puskázás, de például a kollaboratív módon történő csalás is – például a súgás vagy a lesés –, ami az „én segítek neked, te segítesz nekem” elv alapján működik. Ez utóbbi például igen gyakori, ehhez képest azonban igen kevesen kutatják.

– Milyen különbségek adódtak még a magyarok és a franciák között?

– A magyar diákok kevésbé számoltak be lelkiismeret-furdalásról a csalásaik miatt, és kisebb büntetésekre számíthattak az iskoláikban, mint francia társaik. A disszertációmhoz aztán megcsináltam még egy kísérletet: olyan versenyhelyzetet teremtettem, amelyben egy számítógépes kvízt kellett kitölteni úgy, hogy egyszerre három diák volt bent a laborban. Mivel én közben kimentem néhány percre, bárki csalhatott. Közben persze rejtett kamerával vettük, hogy mit csinálnak a diákok. Többféle versenyhelyzetet is kipróbáltunk – a legtöbb pontot elérők egy pendrive-ot kaptak ajándékba –, majd megnéztük, hogy ki mennyit csalt egyénileg, illetve kollaboratív módon. Az utóbbi sokkal gyakoribb volt. A legfontosabb eredmény pedig, hogy ha azonos környezetbe helyezzük a magyar és francia diákokat, ahol egyformán van esélyük csalni, akkor mind a magyar, mind a francia diákok körülbelül ugyanannyit csalnak (megközelítőleg a diákok fele használt tisztességtelen eszközt mindkét minta esetében). Vagyis korántsem a „nemzeti karakter” számít egy ilyen helyzetben, hanem a szituáció és a szituatív tényezők. Ez ebben az esetben azt jelentette, hogy eleve a csalást megengedő helyzetet teremtettünk a számukra, hiszen a kvíz alatt kimentem a laborból.

 Képünk illusztráció, a TIT Kalmár László Matematika Versenyen készült 2013-ban

– A csalás gyakorisága ezek szerint szituációfüggő, és emiatt adódik, hogy a kérdőíves vizsgálat szerint gyakrabban csalnak a magyar diákok?

– Pontosan. A francia diákok azért csalnak ritkábban az iskolában, mert általában olyanok a számonkérési körülményeik, hogy nehezebb ezt megtenniük. Nem arról van tehát szó, hogy becsületesebb vagy tisztességesebb emberek lennének a magyaroknál. Egyforma körülmények között ők is ugyanannyit csalnak, mint mi, náluk azonban a tanárok sokkal jobban odafigyelnek erre, és szigorúbban ellenőriznek, mint nálunk. Ilyen az, ha például a két vizsgázó között eleve ki van hagyva egy hely, és előre meg van határozva, hogy a diák hová ülhet le. Nálunk ez kevésbé jellemző, így többnyire annak sincs akadálya, hogy a lehető legközelebb üljünk a saját ismerőseinkhez, akikkel aztán együttműködünk. Egy másik nagyon érdekes példa a szituációértelmezés különbségeire: megkérdeztük, hogy mennyire elfogadható a csalás abban az esetben, ha a tanár az írásbeli vizsga közben újságot olvas. A magyar diákok szerint a tanár viselkedése mintegy engedélyadás a csalásra – hiszen nem figyel oda –, a francia diákok viszont jellemzően azt válaszolták, hogy elfogadhatatlan a tanár viselkedése, hiszen nem végzi rendesen a munkáját.

– Beépíti-e a saját egyetemi oktatói munkájába a kutatásokból származó tapasztalatait?

– Egyetemi előadói tevékenységet nem végzek, ehelyett inkább gyakorlatokat tartok és a diákjaimat mentorálom. Ennek ugyanis sokkal több értelmét látom. Az elmúlt években körülbelül húsz cikket publikáltam a diákjaimmal közösen. Együtt csináltunk mindent, és szerintem ez az, amiből valóban rengeteget lehet tanulni. A gyakorlatokkal ugyanez a helyzet. Itt jóval hatékonyabb a tudásátadás, mint az előadásokon, hiszen konkrét kutatási helyzetekben próbálhatják ki a diákok, hogy mit és hogyan kell csinálni. Ezáltal pedig elsajátíthatják, hogy minél önállóban gondolkodjanak, ami a sikeres kutatómunka egyik alapfeltétele. A szélesebb körű, elméleti jellegű tudásátadás jövőjét az online kurzusokban látom. Nagyon színvonalas anyagok érhetőek el ma már az interneten, amelyekből önállóan is el lehet sajátítani a tananyagot. Ez persze egy elég radikális gondolat, ami a hazai egyetemi oktatásban még nem terjedt el széleskörűen. Én mindenesetre az egyetemi előadások körülbelül 80%-át online kurzusokkal helyettesíteném, legalábbis ami a saját szűkebb, szociálpszichológiai szakterületemet illeti.

– Milyen kutatási témákkal foglalkozik még?

– Az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetében Winkler István professzor laborjában kutatok jelenleg, ami nagyon izgalmas, hiszen a kognitív idegtudományt próbáljuk ötvözni a szociálpszichológiával. Ilyenek például a hangulatindukciós kísérleteink, amikben azt vizsgáljuk, hogy milyen hatása van a pozitív vagy negatív hangulati elemeknek arra, hogy miként halljuk a másikat.

Orosz Gábor, a Hősök Tere-projekt egyik fő sztervezője

– Sokat szerepelt mostanában a médiában Hősök Tere-kezdeményezés, amit Philip Zimbardo olasz származású szociálpszichológus indított el. Nemrég lezajlott egy nagy sikerű fesztivál és egy egynapos konferencia is, amelyeken Zimbardo is jelen volt. Hogyan tervezik a folytatást?

– A szemléletváltást – vagyis hogy egyre többen legyünk Magyarországon olyanok, akik odamennek segíteni a másiknak akkor is, ha tömegben vannak – a workshopokon keresztül tudjuk a leginkább elősegíteni. A jövőben ilyen workshopokat tervezünk egyrészt tanároknak – néhány ilyen már le is zajlott –, másrészt olyan cégeknek, akik támogatnak minket. A hétköznapi hősiesség fogalma ugyanis a saját élményeken keresztül érthető meg a leginkább. A workshopok során 3-4 órát foglalkozunk azzal, hogy a nyilvános helyen történő segítségnyújtással kapcsolatos szituációkban ki hogyan cselekedne. 3-4 órát pedig azzal töltünk el, hogy ki milyennek gondolja a saját képességeit, megváltoztathatónak, avagy nem megváltoztathatónak? A tanárok visszajelzése mindkét típusú workshopról nagyon pozitív volt, az üzleti szférában pedig azt tapasztaltuk, hogy a gondolkodásmód – idegen szóval a mindset – megváltoztathatóságával kapcsolatos kérdéseink, feladataink voltak a leginspirálóbbak.

 ILLYÉS ANDRÁS

2014/33