Előfizetés a lapra

Megelőző csapás

áldozat, lélektani lelemények, pszichológia, társadalom

2014/10/09

A legjobb védekezés a támadás – tartja a közmondás, és a nagypolitikában időről időre látni is lehet ennek az elvnek az alkalmazását. A megelőző csapás azonban mindig kétélű fegyver, mivel alkalmazójának is szükségszerűen veszteséget jelent, és ha katonai fellépésről van szó, nemcsak anyagi ráfordítás, hanem emberáldozat is lehet a következménye. S éppen ez az áldozatvállalási hajlandóság jelzi, hogy milyen erős félelem, fenyegetettségérzés áll a megelőző csapások hátterében: inkább vállaljuk a biztos veszteséget, csak hogy ártalmatlanná tehessünk valakit, akitől rettegünk, mert esetleg szándékában áll, hogy súlyos károkat okozzon nekünk. Vajon ez a fajta gyanakvás jelen van személyközi kapcsolatainkban is? Mennyire vagyunk készek arra, hogy a mindennapokban is megelőző csapásokkal védjük magunkat?

   Zárójel (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Dora Simunovic, Nobuhiro Mifune és Toshio Yamagishi egy modelljáték kidolgozásával és kísérleti alkalmazásával próbált választ keresni erre a kérdésre. A játékban ketten vesznek részt; mindkét személy egy-egy számítógép előtt ül, ám nem látják egymást. A szabály rendkívül egyszerű: ha a játék kezdetétől számítva 60 másodpercen át nem csinálnak semmit, akkor mindketten kapnak 1500 jent, ami nagyjából 3500 Ft-nak felel meg. (Az összeget azért jenben határozták meg a kutatók, mert Japánban, a Hokkaidói Egyetemen végezték kísérletüket.) Azonban mindkét játékos előtt a számítógépen van egy piros gomb. Ha valamelyik játékos elsőként megnyomja a piros gombot, akkor az ő honoráriumából levonnak 100 jent, a másik játékos pedig elveszíti a gombnyomás lehetőségét és 1000 jennel kevesebb jutalmat kap majd. Vagyis a piros gomb megnyomásának csak két oka lehet: az egyik az, hogy az ember megelőző csapást akar mérni játékostársára, mert attól tart, hogy különben az fogja megnyomni a piros gombot, a másik ok pedig az lehet, hogy a játékos örömét leli abban, hogy veszteséget okoz valakinek, és ezért némi áldozatra is hajlandó.

 A játékban részt vevő diákoknak a fele nyomta meg a piros gombot, és akik így döntöttek, kivétel nélkül még a játék legelső másodpercében megtették ezt. Ez a gyorsaság arra utal, hogy a játékosok megelőző csapásnak szánták a gomb megnyomását: „vagy ő, vagy én” jellegű párbajnak tekintették a játékhelyzetet és igyekeztek minél előbb ártalmatlanná tenni partnerüket. Ezt az elgondolást megerősítette az az eredmény, amelyet a kutatók akkor kaptak, amikor a játékot egy másik változatban is kipróbálták: ekkor azt mondták a résztvevőknek, hogy csak őelőttük van piros gomb, játékostársuk előtt nincs. Ebben a helyzetben nem volt szükség a partner hatástalanítására, és ilyen feltételek mellett 26 játékosból mindössze egyetlenegy nyomta meg a piros gombot. Ez azt jelzi, hogy az esetek döntő többségében a gombnyomás valóban megelőző csapásként jelent meg, és nem rosszindulatból, a puszta károkozás szándékával.

 A kísérlet eredményei arra mutatnak, hogy sok esetben egy nekünk ártani képes másik fél puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy olyan megelőző csapásra szánjuk el magunkat, mely nekünk is és a másiknak is veszteséget okoz. Ezt a fajta agressziót a félelem, a bizalmatlanság szüli, és akkor is megjelenik, amikor mindkét fél számára a bizalom és az együttműködés lenne a „nyerő” taktika. Csakhogy a bizalom kockázattal jár, és sokan nem sajnálják feláldozni a maguk – és főleg nem a mások – értékeit, ha ezáltal egy kicsit sikerül növelniük biztonságérzetüket.

MANNHARDT ANDRÁS

2014/38