Előfizetés a lapra

Kiszorulnak az őshonos növények

A hét kutatója, interjú, ökológia

2013/12/11

Sok olyan történetet ismerünk, amelyek egy-egy behurcolt állat vagy növényfaj káros hatását példázzák. Ezért is volt fontos, hogy október 14-15-én rendezték meg Bugyi községben az Agresszív özönnövény fajok természetvédelmi kezelése a gyakorlatban című szakmai szemináriumot. Magyar alapkutatókat bemutató sorozatunk keretében Botta-Dukát Zoltánt, az MTA Ökológiai Kutatóközpont vácrátóti Ökológiai és Botanikai Intézetének igazgatóját kérdeztem a rendezvénnyel kapcsolatban.

– Miről szól ez a szeminárium? Miért gyűlt össze mintegy száz természetvédő és erdész?

– Azért, mert nagyon sok helyen vannak már tapasztalatok inváziós fajok irtásáról, de nagyon kevés publikált, tehát elolvasható ismeret van. Eddig főként anekdoták terjedtek beszélgetésekben. Most lehetőség van arra, hogy a résztvevők részleteket is elmondva eljuttassák egymáshoz az információkat. Mi a hatékony megoldás? Mi az, amit próbáltak és nem vált be?

– Mit jelent az inváziós faj kifejezés?

– Olyan máshonnan, legtöbbször más kontinensekről véletlenül behurcolt vagy szándékosan betelepített fajokról van szó, amik utána sikeresen megtelepszenek nálunk és elszaporodnak. A jelenség önmagában is érdekes lenne, hiszen egy más körülmények között kifejlődött faj lesz új helyen sikeres, de ezek a fajok nagyon gyakran őshonos fajokat veszélyeztetnek, vagy kárt okoznak a mezőgazdaságban.

– Pontosan mik ezek a károk?

– A növényeknél a legtipikusabb eset, hogy kompetíciót, magyarul versengést generálva kiszorítanak őshonos fajokat. Például az aranyvessző sűrű állományaiban a többi növény nem jut fényhez, kiszorul. Állatoknál a pre­dá­ció szokott gondot okozni: egy behozott új ragadozó megeszi azokat a fajokat, amik nincsenek erre felkészülve. Magyarországon ez nem annyira jellemző, de egyes óceáni szigeteken ez nagyon komoly problémát jelent. A legfontosabb ragadozók a szigeteken a behurcolt házi macskák és a patkányok. Utóbbiak elsősorban a földön fészkelő madarak tojásainak elfogyasztásával okoznak kárt. A számomra legmegdöbbentőbb példa a barna fakígyó véletlen behurcolása Guam szigetére. Ez valamikor 1950 táján történt és valószínűleg egyetlen megtermékenyített nőstény került valamilyen szállítmány potyautasaként a szigetre. Mára négyzetkilométerenként 5000-nél több kígyó él az erdőkben. Korábban nem volt a fákon vadászó ragadozó a szigeten, ezért a kígyó a sziget 11 madárfaja közül 9-t kipusztított.

A behurcolt fajok új betegségeket terjeszthetnek, a nitrogéngyűjtő fajok pedig átalakíthatják a talaj nitrogénkészletét, ezzel megváltoztatva a környezetet. Ilyen nitrogéngyűjtő faj az akác is; egy akácos aljnövényzetében csak néhány növényfaj él, szemben egy őshonos tölgyerdő gazdag gyepszintjével. Ezek a legfontosabb hatások.

Magas aranyvessző virágzata

– Tud olyan fajokat mondani Ma­gyar­or­szágon, amelyeket konkrétan ve­szé­lyeztetnek az özönnövények? Vagy ezek inkább társulások?

– Inkább társulásokat kell elképzelni. A legveszélyeztetettebbek az ártéri társulások – nem csak Magyarországon, ez világtrend. Egyrészt a folyók mentén nagyon jól tudnak terjedni az inváziós fajok, elsősorban a vízzel. Másrészt a rendszeres áradások olyan bolygatást és növénymentes felszíneket biztosítanak, ahol jól be tudnak lépni, és aztán el tudnak terjedni. Van egy magyar specialitás is: nagyon sok inváziós faj van a homokterületeinken. A nyílt homokpusztagyep egy bennszülött pannóniai társulás. Ha utak és mezőgazdasági kultúrák vannak a közelében, akkor a szélek felől hatolnak be az inváziós fajok, és ezzel komolyan veszélyeztetetik.

– Milyen gyorsan tud terjedni egy ilyen faj?

– Ez nagyon változó. Akár évi 10 kilométeres sebességgel is tudnak terjedni egyes fajok. Ez azt jelenti, hogy az előfordulási helyek ilyen sebességgel bővülnek, tehát nem arról van szó, hogy az adott területet teljesen kitöltötte a faj, és mindenütt az fordul elő.

– Melyek a legjelentősebb invazív növényfajok Magyarországon?

– Nem fontossági sorrendben, hanem ahogy eszembe jut: a fásszárúak közül az akác, a bálványfa, a kései meggy, az ostorfa. A nem fásszárúak közül az aranyvesszőfajok és a selyemkóró.

– Talán a parlagfű a legismertebb.

– Igen, és az is nagyon fontos inváziós faj, de a természetes növényzetben ritkán fordul elő. Inkább a szántóföldekre és – a neve is mutatja – a parlagokra jellemző. Ha viszont egy területet néhány évig nem művelnek, akkor ott zárt, összefüggő gyeptakaró alakul ki, amiben a parlagfű nem tud kicsírázni. Sajnos termései a talajban még évtizedekig életben maradnak, és ha megsérül a gyeptakaró, kicsíráznak.

– Mit lehet tenni az invazív fajok ellen?

– Ami nagyon fontos lenne, hogy ne kerüljenek be további fajok, ezt kellene először is megakadályozni. Emellett ahol lehet, vissza kell szorítani a már bent levőket. Úgy kell alakítani a tájhasználatot, hogy minél kevesebb terük legyen. Nagyon sokszor a végső eszköz valamilyen mechanikai vagy kémiai irtás – sajnos nem lehet ezt megúszni.

– Kicsit másfelé kanyarodva: milyen szerepet vállal az OTKA-prog­ram­ban?

– Kétféle szerepem van. Egyrészt az idei évig tagja voltam az OTKA szupraindividuális (tehát az egyed feletti szerveződési szintek) zsűrinek, a pályázatok elbírálásában vettem részt. Másrészt van egy, még ezt megelőzően elnyert, most is futó OTKA-pályázat, aminek témavezetője vagyok. Növénytársulások kialakulásának szabályait kutatjuk a munkatársaimmal. Egyébként az is az OTKA-nak köszönhető, hogy most itt ülünk és a szeminárium szünetében beszélgetünk. Kezdő kutatóként az OTKA támogatásával vizsgáltam az aranyvesszőfajok invázióját, ebből nőttek ki a későbbi invázióbiológiai kutatásaim.

Selyemkóró termése (Bajomi Bálint felvételei)

– Van összefüggés a két kutatási téma között?

– Két külön területről van szó, de a jövőben talán majd összeér a kettő. Azért már most is vannak közös pontok: az inváziós növények kapcsán is foglalkoztunk azzal, hogy a növény tulajdonságai hogyan határozzák meg az inváziót. A másik témában azt nézzük most, hogy a növények tulajdonságai hogyan határozzák meg az együttélést, a közösségalkotást, egymás kizárását.

– Milyen feladatokkal jár egy kutatóintézet vezetése?

– A vezető kutatók szabadon választják meg kutatási témáikat, a fiatalabbak pedig az ő irányításukkal dolgoznak: tehát nem az igazgató mondja meg, hogy ki mit kutasson. Nekem „csak” annyi a dolgom, hogy az eredményeket, elsősorban a nemzetközi folyóiratokban megjelent publikációkat mindenkitől számon kérjem. Az intézet profilját az igazgató a rendelkezésre álló erőforrások szétosztásával tudja formálni: elsősorban a jól teljesítő, illetve perspektivikus kutatási témáknak juttatva azokat.

A másik fontos feladata a kutatás feltételeit biztosítani, gondoskodni arról, hogy a háttérben minden működjön, a kutatóknak csak a kutatásaikkal kelljen foglalkozniuk. Ebben munkatársaim sokat segítenek, így marad időm a saját kutatásaimra is.

– Mik az intézet főbb kutatási irányai?

– Hagyományosan növényökológia a fő profilunk, ezen belül is növénytársulások szerkezetének és működésének vizsgálata. Az utóbbi években ez új témákkal egészült ki, ezek közül emelnék ki hármat. A klímaváltozás hatásának előrejelzésére terepi kísérleteket végzünk, ahol mesterségesen előidézzük a várható melegedést (az éjjeli kisugárzást gátló fóliát húzva a parcella fölé), illetve szárazodást (kizárva a csapadék egy részét). Nemzetközileg is egyre fontosabb kutatási irány a természet által nyújtott javak, az úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások számbavétele. Ilyenek például a növények által termelt oxigén, a szennyező anyagok megkötése vagy a megporzó rovarok. Olyan szolgáltatások ezek, amely annyira hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, hogy természetesnek és kiapadhatatlannak vesszük őket, pedig nem azok. Szintjük függ az életközösségek állapotától. Ezeknek szolgáltatásoknak a felmérésével és a befolyásoló tényezők feltárásával foglalkozik egy Lendület kutatócsoport az intézetben, benne több állatökológussal. A harmadik, interdiszciplináris témánk a tradicionális tájhasználat és ökológiai tudás kutatása, ami az ökológia és a néprajz határmezsgyéjén kialakult új tudományterület.

BAJOMI BÁLINT

2013/48