Előfizetés a lapra

Ki az ellenfél?

ellenfél, győzelem, lélektan, lélektani lelemények, önértékelés, pszichológia, társadalom

2015/05/19

Azt, hogy milyennek ítéljük saját tulajdonságainkat és képességeinket, nagyban befolyásolja, hogy hogyan látjuk magunkat másokhoz viszonyítva. Énképünket, önértékelésünket mindig egy közösség tagjaként alakítjuk ki, így nagy szerep jut a társas összehasonlításnak. Akarva-akaratlanul összevetjük teljesítményünket, eredményeinket másokéival, így önértékelésünk folyamatosan alakul. Az osztálytársakkal, munkatársakkal, csapattársakkal, barátokkal, családtagokkal való szüntelen összehasonlítgatás jobban átszövi életünket, mint gondolnánk. No persze, mindenki szeretné megőrizni az önmagáról kialakított kedvező képet, ezért mindig öröm, ha valakihez viszonyítva jobbnak, eredményesebbnek bizonyulunk. De vajon mindegy, hogy kihez mérjük magunkat, kit sikerült „legyőznünk”?

   Hidegvérű támadás (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Három amerikai kutató – Ethan Zell, Mark D. Alicke és Jason E. Strickhouser – szerint az volna a logikus, ha figyelembe vennénk, hogy kinél bizonyultunk jobbnak, illetve kivel szemben maradtunk alul valamilyen összehasonlításban. Ha egy világbajnok futó előz meg bennünket, kevésbé bánt, mint ha egy közepes versenyző húz el mellettünk. Ugyanígy egy erős ellenfél legyőzésének nagyobb elégedettséggel kellene eltöltenie bennünket, mint amikor egy nagyon gyenge ellenfélnél bizonyulunk jobbnak. Csakhogy a lelki folyamatok nem mindig hajlandók engedelmeskedni a logikának…

 Zell és munkatársai egy kísérlettel vizsgálták a társas összehasonlítás kimenetelét az erős, illetve gyenge „ellenféllel” való összehasonlítás alkalmával. A kutatók a kísérletükben részt vevő 194 egyetemistának azt mondták, hogy azt fogják vizsgálni, ki mennyire hatékonyan képes felismerni, ha valaki hazudik. Minden résztvevőnek 25 rövid videófelvételt mutattak be, melyeken egy-egy beszélő valamilyen kijelentést tett. A diákok feladata az volt, hogy próbálják megállapítani, a beszélő igazat mondott-e vagy hazudott. A feladat végeztével a kutatók mindenkinek elmondták, hogy az előző kísérleti alany 17 helyes választ adott – csakhogy a diákok egy részével azt közölték, hogy a 17 válasz átlag alattinak számít, mások viszont úgy tudták, hogy ez átlag feletti eredmény. Ezután mindenkivel ismertették saját „eredményét” is, mely valójában kitalált érték volt, ugyanis a válaszokat a kutatók nem is értékelték. A résztvevők egy része úgy tudta, hogy 20 jó választ adott, vagyis felülmúlta az előző résztvevőt, a többiek viszont arról értesültek, hogy csak 14-szer tippeltek helyesen, azaz gyengébben szerepeltek, mint közvetlen elődjük.

 Ezután a kutatók mindenkit arra kértek, értékelje saját hazugságfelismerő képességét. Az, hogy az ellenfél átlag feletti vagy átlag alatti volt-e, csakugyan számított – de kizárólag azok esetében, akik úgy tudták, hogy alulmaradtak vele szemben. Ha egy erős ellenfélnél teljesítettek gyengébben, az nem érintette annyira kedvezőtlenül a diákoknak saját képességeikről alkotott elképzelését, mint ha azt hitték, egy gyenge ellenféllel szemben maradtak alul. Akik viszont felülmúlták az előző versenyző teljesítményét, „elfelejtették” figyelembe venni, hogy az illető gyenge volt-e, vagy erős. A diadal éppen olyan önértékelés-növelő hatású volt akkor, ha átlag alatti ellenfelet győztek le, mint amikor erőset. A kutatók szerint ezt a kis trükköt pozitív énképünk fenntartása érdekében alkalmazzuk: a kudarc súlyát igyekszünk csökkenteni és jelentőségét relativizálni, ellenben minden ürügyet megragadunk, hogy ünnepeljük győzelmünket, és a diadalt saját kiválóságunk bizonyítékának tekintjük.

MANNHARDT ANDRÁS

2015/14