Előfizetés a lapra

Képesség az áldozatvállalásra

áldozatvállalás, biológia, lélektan, lélektani lelemények, motiváció, párkapcsolat, pszichológia, társadalomtudomány

2014/11/21

Laci és Anna együtt élnek. Egy nap Anna arra kéri párját, hogy segítsen neki befejezni egy munkát, amelyet másnap le kell adnia. Lacinak azonban más tervei voltak estére: a tévében izgalmas focimeccset közvetítenek. A helyzet tipikus – a párkapcsolatokban gyakran előfordul, hogy az egyik fél választás elé kerül: csinálja azt, ami számára közvetlen örömöt jelent, vagy hozzon áldozatot, és inkább tegyen valami olyat, ami partnerének érdekeit, illetve a kapcsolat erősítését szolgálja. Érdekes lélektani kérdés: kik azok, akik nagyobb valószínűséggel fognak áldozatot hozni?

  Adáshiba (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Két holland kutató, Tila M. Pronk és Johann C. Karremans szerint az áldozatvállalásban nemcsak annak lehet szerepe, hogy az emberek jól érzik-e magukat egy kapcsolatban és motiváltak-e annak fenntartására. Létezik egy egészen más szempont is: nem mindenki alkalmas egyformán az áldozatvállalásra! Van, akinek nagyobb tehetsége van hozzá, és van, akinek kisebb. A kutatók egyik kísérletében, melyet a Personal Relationships című folyóiratban ismertettek, 30 együttélő, heteroszexuális pár vett részt. A pár két tagja mindig együtt érkezett a laboratóriumba, ám ott két külön helyiségben ültették le őket egy-egy számítógép elé. A kísérlet elején a résztvevőknek meg kellett oldaniuk a „kettővel vissza” nevű feladatot. Ennek lényege, hogy a számítógép képernyőjén egymást váltva számok jelennek meg, és a „játékosnak” meg kell állapítania, hogy az éppen a képernyőn levő szám megegyezik-e a kettővel korábban látott számmal. Később, egy másik feladat során a résztvevőknek hosszú perceken át betűkből és számokból álló értelmetlen jelsorokat kellett begépelniük (az egyik sorozat például ez volt: 7s4eww9vYLzIvv9N2Vyg). A résztvevők úgy tudták, hogy amíg ők gépelnek, addig párjuk a másik helyiségben egy szórakoztató filmet nézhet, amint azonban bejelentik, hogy elegük van a gépelésből – ezt bármikor megtehették –, párjuk számára a filmnézés véget ér, és át kell venniük a gépelési munkát.

 A két feladatnak látszólag semmi köze egymáshoz, ám mégis erős összefüggés mutatkozott közöttük: akik jobb teljesítményt nyújtottak a „kettővel vissza” játékban, azok lényegesen hosszabb ideig voltak hajlandók végezni az unalmas feladatot annak érdekében, hogy párjuk filmet nézhessen. A kutatók pontosan erre számítottak, ugyanis a „kettővel vissza” játék az úgynevezett végrehajtói kontroll gyakran alkalmazott mérőeszköze. A végrehajtói kontroll többféle kognitív folyamatot foglal magába, melyeknek lényege hasonló: az ember képes a figyelmét tudatosan irányítani, képes eldönteni, mi a fontos információ, és képes a lényegtelent figyelmen kívül hagyni. Akikben hatékonyan működik a végrehajtói kontroll, nemcsak az adott pillanatban lényeges és lényegtelen számok között tudnak eredményesen különbséget tenni – ez a képesség az első feladatban jó teljesítményt eredményezett –, hanem általában is mérlegelni tudják, hogy mi a fontos számukra. A hosszabb távon jelentkező, fontosabb előnyök érdekében (amilyen például egy kapcsolat erősödése) képesek lemondani az azonnali örömöt jelentő, kisebb jelentőségű tevékenységekről, s így hajlamosabbak az áldozatvállalásra is. Valószínűleg sokan vannak, akik szeretnék sokáig fenntartani párkapcsolatukat, de valahogy mégsem képesek rá: gyenge a végrehajtási kontrolljuk, és ezért rosszul döntenek az apró, mindennapi, ám a kapcsolat hosszú távú sikerét mégis erősen befolyásoló választási helyzetekben.

 MANNHARDT ANDRÁS

 

2014/44