Előfizetés a lapra

Kelet-Afrika oroszlánja

Afrika, első világháború, háború, Paul von Lettow-Vorbeck, történelem

2015/02/02

A Német Kelet-Afrikában állomásozó német gyarmati védcsapat (Schutztruppe) az első világháború kitörésekor 3000 európait és 11 300 aszkárit (bennszülött zsoldost) tömörített, parancsnokuk a tehetséges porosz katonatiszt, Paul von Lettow-Vorbeck (1870–1964), „Kelet-Afrika oroszlánja” volt. A háború alatt egyedüli német tábornokként lépett brit területre; katonailag soha nem törték meg, s a háború utolsó napjáig (sőt még azután is) harcolt, hogy tehermentesítse az európai frontokat.

A mai Ruandára, Tanzánia szárazföldi részére és Burundira (összesen 995 000 km?) kiterjedő német gyarmat alapjait 1884-ben Carl Peters vetette meg, aki a kor szokásai szerint a földet „szerződésekkel” vásárolta meg a törzsfőnököktől és a szultánoktól. Így hamarosan 2500 km?-nyi terület tulajdonosa lett. Ahol az ajándékok és a pénz nem segített, ott fegyverrel szerzett földet az általa alapított Német Gyarmatosítási Társaság égisze alatt. A német kormány pedig védlevélben garantálta a társaságnak, hogy a területen protektorátust hozhat létre.


 Paul von Lettow-Vorbeck

1886. október 29-én Németország és Nagy-Britannia megállapodott kelet-afrikai érdekszféráik elhatárolásáról. Ebben elismerték Zanzibár szuverenitását és a szultán egy 10 mérföld mélységű szárazföldi területet kapott. A britek közbenjártak a szultánnál: egyezzen bele, hogy Dar es-Salaam és Pangani kikötőinek igazgatása a Német Kelet-Afrikai Társasághoz (DOAG) kerüljön, mivel a szárazföldi szerzemények a tengerhez való kijutás nélkül csak korlátozott értékűek voltak. 1887-ben Peters szerződést kötött a szultánnal: a DOAG átvette a zanzibári szárazföldi terület igazgatását s egyéves bérleti díj fejében a szultán nevében tengerparti vámokat állapíthatott meg. 1888-ban azonban a szerződés életbe lépése ellen kitört a Bushiri-felkelés, s összeomlott a DOAG. A felkelést a német tengerészgyalogosok verték le. A fej- és kunyhóadó bevezetése miatt pedig a maji-maji felkelés tört ki (1905–1907), amelynek véres leverése kb. 75 000 bennszülött életét követelte.

Az afrikai hadszíntér

1914 nyarán, az első világháború kitörésekor a brit hadvezetés Német Kelet-Afrikát nem elszigetelt, védtelen gyarmatnak, hanem afrikai gyarmatai (főként Brit Kelet-Afrika), s az Indiai-óceán hajózási útvonalai fenyegetésének tekintette. Ezért azonnali csapásmérésben gondolkodtak. Londonban a Committee of Imperial Defence 1914. augusztus 5-én elhatározta, hogy az afrikai német gyarmatokat elfoglalják.

 Főleg Nagy-Britanniának volt fontos az európai hadműveletek kiterjesztése Afrikára: a Szuezi-csatorna védelmére, a német flottabázisok és szikratávíró-állomások elfoglalására, később a búvárhajó-háború kiterjesztésének megakadályozására. A Német Birodalom flottája zömét nem tudta bevetni gyarmatai védelmében, mert az antant tengeri blokádot állított fel az Északi-tengeren, s ezzel korlátozta a német flotta mozgását.

A Szuezi-csatorna 1905-ben 

Lettow-Vorbeck, a német védcsapat parancsnoka felismerte, hogy ekkora területen, ilyen kevés emberrel csak gerillaháborút érdemes folytatni. Gyarmati tapasztalatait Lothar von Trotha tábornok adjutánsaként a századfordulótól a kínai boxerlázadás leverése során, majd Német Délnyugat-Afrikában, s a tengerészgyalogos zászlóalj parancsnokaként szerezte.

 Német Kelet-Afrika végül is fontos mellékhadszíntér lett, ahol közel 180 000 (időnként 300 000) katona harcolt: helybeli németek, illetve Brit Kelet-Afrikából, Belga-Kongóból, Dél-Afrikából, Indiából, Portugál Kelet-Afrikából, valamint Nyugat-Afrikából érkezett antant-szövetségesek, akiket több mint 1 millió teherhordó támogatott.

 A kezdeményezés azonban a németektől indult ki: különítményeik átjártak az északon szomszédos Ugandába vasutakat rongálni; eközben a part menti vizeken járőröző német Königsberg cirkáló belopózott Zanzibár kikötőjébe és szétlőtte az éppen javítás alatt álló brit Pegasus nevű hadihajót. Távozás előtt még homokkal töltött olajos hordókat dobáltak a vízbe, amelyektől azt remélték, hogy az angolok aknáknak nézik őket (valódi aknáik ugyanis nem voltak), majd visszavonultak a Rufiji-folyó deltájába. Kezdeti akcióikról Lettow-Vorbeck később így írt: „A Königsberg már több nappal korábban kifutott Dar es-Salaamból és a kikötőben lévő Möwe nevű mérőhajót parancsnoka 1914. augusztus 8-án felrobbantotta. Ezzel az akcióval szárazföldi katonai erőnk jelentősen megnövekedett, mert a Möwe parancsnoka, Zimmer korvettkapitány most parancsnokságom alá került.”

A Königsberg által szétlőtt Pegasus

 A brit hadvezetés ezután Indiából áthajózott csapatokkal tervezte elfoglalni Német Kelet-Afrikát. Az expedíciós hadsereg 1914. októberben szállt partra Tangában, de a németek a Kilimandzsáró-vasútvonalon erősítést hoztak. A nyolcszoros túlerőben lévő angolok az első ütközet után fejvesztve menekültek, hátrahagyva 455 modern puskát és félmillió töltényt. Szép karácsonyi ajándék volt ez a hazai utánpótlásra nem számítható német csapatoknak, akik még az 1870. évi porosz–francia háború elavult fegyvereit használták. Közben a brit haditengerészet a Königsberg-cirkáló felderítésére repülőgépeket küldött a Szuezi-csatornán keresztül Kelet-Afrika partjaihoz, megsemmisítésére pedig két monitort. A repülőgépek a Rufiji-folyó torkolatában megtalálták, majd a monitorok 1915. júniusában szétlőtték a Königsberget. A németek leszerelték az elsüllyedt hajó ágyúit – amelyeknek később nagy hasznát vették –, a tengerészeket pedig besorozták a szárazföldi hadseregbe.

Bizarr vízi csetepaté

Német Kelet-Afrika az első világháború egész időszaka alatt harci terület volt. A védcsapatok 1915-ig sikeresen tartották a terület nagy részét a brit Kenyából kiinduló első támadások ellen, sőt több ellenlökést hajtottak végre a szomszédos brit és belga területeken, Tangánál elhárítva a brit–indiai csapatok partraszállási kísérletét is. Másfél éven keresztül a háborús cselekményeket a határ menti csetepaték jellemezték Kilimandzsáró központtal, ahonnét a német robbantójárőrök indultak az Uganda-vasúthoz. A britek a tengerpartról indulva egyedül akarták elfoglalni Német Kelet-Afrikát, s feladták a szárazföldi együttműködést a belgákkal.

 Egyidejűleg az ország túlsó felén, a Tanganyika-tavon bizarr vízi háború zajlott. Nem sokkal a háború kitörése előtt bocsájtották vízre a Graf Götzen nevű német hajót, amelyet szétszedett állapotban, 5000 ládába csomagolva szállítottak le vasúton Dar es-Salaam kikötőjéből. A hajón 900 ember fért el, s bár nem volt felfegyverezve, csapatszállításra kiváló volt. A Graf Götzennek mindössze négy napra volt szüksége, hogy a Tanganyika-tó egyik végéből a másikba érjen (kb. 600 km), ugyanezt az utat a katonák a nehéz terepviszonyok miatt gyalogosan két hónap (!) alatt tették volna meg. A németek ki is használták előnyüket, s rajtaütések sorát indították a tóparti belga és brit települések ellen. A britek erre válaszul két, erős motorral rendelkező kishajót felszereltek egy-egy ágyúval, s azokat nagy nehézségek árán eljuttatták a Tanganyika-tóra. A Graf Götzent végül mégsem a britek süllyesztették el, hanem maguk a németek, amikor visszavonultak a tó partjáról. (A háború után a hajót a britek kiemelték a tóból, kijavították s átnevezték. Az MV Liemba manapság is közlekedik.)

Paul von Lettow-Vorbeck az első világháborúban Afrikában (balra az első)

1916 márciusában a szövetségesek Brit Kelet-Afrikából, Észak-Rhodesiából, Nyaszaföldről és Belga-Kongóból koncentrált támadást indítottak. Szárazföldi offenzívájuk új erőre kapott a (szintén aszkárikkal megtámogatott) dél-afrikai csapatok jóvoltából. Parancsnokuk Jan Smuts volt, aki nem is olyan régen még a britek ellen harcolt a búr háborúban.

 A First Salaita Show néven ismert ütközetben azonban a németek győzedelmeskedtek, akik jobban ismerték a terepet és a bozótharc taktikájáról is többet tudtak, mint a dél-afrikaiak. Hiába voltak többszörös túlerőben, von Lettow-Vorbeckkel nem boldogultak. A védcsapatok csak halogató harcot folytattak. A németek tapasztaltsága és ravaszsága mellett harci taktikájuk is eredményes volt: folyamatosan védekezve visszavonultak, majd amikor lehetőség kínálkozott, gyors ellentámadásba mentek át.

 Utánpótlási nehézségeik azonban az idő múltával egyre súlyosbodtak. A háború négy éve alatt összesen két német szállítóhajónak sikerült átjutni a brit tengeri blokádon, mindkettőnek még 1916-ban. Később a német hadvezetés már nem is próbálkozott hajók küldésével.

 A súlyos utánpótláshiányt a kelet-afrikai németek hihetetlen leleményességgel oldották meg. Az üzemanyagot kókuszolajból állították elő, kerekeket a gumi kénnel való vulkanizálásával gyártottak, tejüzemet és szövödét építettek, a mangrovefa kérgével cserzett állatbőrökből csizmákat szabtak, kinintartalmú gyógyszereket állítottak elő. Ez utóbbi, rendkívül rossz ízű, de életmentő kivonatot Lettow-Schnaps-ként emlegették, amely hozzájárult, hogy a német csapatok jobban bírják a maláriás fertőzést. 1916 szeptemberében visszavonultak a gyarmat délnyugati részére, a központi vasútvonal mögé. Októberben Lettow-Vorbecket a porosz Pour le Mérite érdemrenddel tüntették ki.

 Német Kelet-Afrika kormányzója, Heinrich Schnee így emlékezett: „A húsellátást az aszkárikból álló vadászcsapat biztosította, a vadban gazdag környéken antilopokat, gnúkat, vízi bivalyokat és egyéb antilopfajokat ejtettek el. Az európaiak számára szinte mindig elegendő hús állt rendelkezésre, az aszkáriknak is és kedvező esetben a teherhordók számára is.”

Aszkári katonák német szolgálatban

 A kelet-afrikai gerillaharc 1917 őszéig folyt. Október közepén a Mahiwa-melletti csatában von Lettow-Vorbeck legyőzte a brit, portugál és belga csapatokat, amiért vezérőrnagynak nevezték ki. Bár döntő csapást soha nem mértek rá, a folyamatos csetepaték lassan felmorzsolták a német csapatokat. Ekkor már Német Kelet-Afrika teljes területe brit megszállás alatt állt, s az összes hadianyag- és élelmiszerraktárt felszámolták. November 17-én ezért a német főparancsnok szigorú döntést hozott. Valamennyi katonáját orvosi vizsgálatnak vetette alá, s akiket nem találtak egészségesnek, fegyvertelenül átküldték a britekhez hadifogságba. A maradék kb. ezer ember elindult délnek, portugál Kelet-Afrika (ma Mozambik) irányába, ahol többhónapos visszavonulási ütközeteket vívott a szövetséges csapatokkal. A portugál hadjárat célja az volt, hogy megszerezzék a gyengén védett portugál telepek élelmiszer- és lőszerkészleteit. Ez nagyrészt sikerült is, mert a portugál hadsereg minimális ellenállást tanúsított.

 Von Lettow-Vorbeck 1918. október–novemberben betört brit Rhodéziába: „Az ellenséges táborban, a Muwengo-misszióban állt egy ellenséges kórház, amelyből ki tudtuk egészíteni egészségügyi ellátmányunkat, többek között a kinintartalékot 14 kg fölé növeltük és a kininellátmányt 1919 júniusáig biztosítottuk.”

 A brit csapatok mindvégig von Lettow-Vorbeck nyomában voltak, de hiába próbálták bekeríteni, csak az elmúlt évek jól ismert menetrendje ismétlődött: támadás, visszavonulás, gyors ellentámadás, újra és újra. Így ment egészen a fegyverszünetig, amelyet a két fél 1918. november 14-én kötött. Lettow-Vorbeck csapata (155 német és 1168 aszkári) csak 1918. november 25-én tette le a fegyvert formálisan a mai Zambia Mbala (akkor Abercorn) városa mellett. A németek magabiztosan vonultak a brit internálásba, abban a tudatban, hogy Németország kedvező pozícióban lesz a béketárgyalásokon, s megtartják Német Kelet-Afrikát is.

 A súlyos harcokban a szövetségesek hozzávetőlegesen 10 ezer, a német csapatok kb. 2000 fős veszteséget szenvedtek. A polgári lakosság közül százezrek hatlak meg kötelező katonai teherhordói szolgálat során, majd az 1917-től kezdődő éhínség, valamint a legyengült lakosságot érintő, 1918–1920. évi világméretű influenzajárvány során.

 NÉMETH ISTVÁN

2015/1