Előfizetés a lapra

Jólét és együttérzés

lélektan, pszichológia, társadalom

2014/03/03

Rengeteg népmesében esik szó jószívű szegényekről és lelketlen gazdagokról. Az ember hajlamos azt gondolni, ez csupán egy fel-felbukkanó mesei elem, amely a nép számára különösen kedves, hiszen általa az „alsóbb néposztályok” a maguk módján mégiscsak fölébe helyezhetik magukat a társadalmi szempontból amúgy elérhetetlen távolságban levő gazdagoknak. Ám nem is olyan biztos, hogy a szolidáris szegények és önző gazdagok kettőssége pusztán a fantázia szüleménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy létezik egy furcsa jelenség, amelyet a jótékonysági szervezetek gyakran tapasztalnak világszerte: adománygyűjtéskor sokkal inkább számíthatnak a szegényekre, mint a jómódúakra.

Ameddig a szem ellát (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

S ez már valóban nem mese, hiszen statisztikailag kimutatható, hogy például az USA-ban az alacsonyabb jövedelmű rétegek nagylelkűbben adományoznak, jövedelmüknek sokkal nagyobb hányadát fordítják jótékony célra, mint a tehetősek.

 Lehetséges volna, hogy az anyagi helyzet tekintetében elkülönülő társadalmi rétegek tagjainak mások az érzelmi reakciói? Lehet, hogy a társadalmi-gazdasági státus befolyással van a személyiségvonások alakulására?

 Jennifer E. Stellar, a Berkeley-ben működő Kaliforniai Egyetem kutatója és munkatársai több kísérletet is végeztek ennek a kérdésnek a megválaszolására. Egyik kísérletük hatvanöt egyetemista résztvevőjének – amint arról az Emotion című folyóiratban beszámolnak – először is felmérték a társadalmi-gazdasági helyzetét. Rákérdeztek például, mennyi a család jövedelme, mi a válaszadó szüleinek legmagasabb iskolai végzettsége és így tovább. Ezután minden résztvevőnek levetítettek két rövid, egyenként két és fél perces filmet, miközben egy készülékkel folyamatosan mérték a pulzusszámot. Az egyik film érzelmileg semleges volt, a videón valaki azt magyarázta el, hogyan kell kőkerítést építeni. A másik videó viszont felkavaró volt, arról szólt, hogy rákos gyerekek és családtagjaik hogyan birkóznak meg a kemoterápia okozta megpróbáltatásokkal. A résztvevőknek mindkét film megtekintése után meg kellett határozniuk, hogy milyen mértékben éltek át különféle érzelmeket a látottak hatására.

 Az eredmények igazolták a kutatók sejtését: az összes résztvevő nagyjából egyforma intenzitású szomorúságot és szorongást élt át a filmek nézése közben, ám az alacsonyabb társadalmi helyzetű diákok esetében az együttérzés szintje sokkal inkább megemelkedett a rákos gyerekeket bemutató videó hatására, mint jobb módú társaiké. Ráadásul az érzelmileg felkavaró videó nézése közben a rosszabb helyzetűek pulzusa sokkal inkább lelassult, mint a többieké. A szívverés lelassulása a részvét, a szánalom ismert kísérőjelensége: a test megnyugszik, és az ember figyelmének fókusza saját magáról kívülre helyeződik át.

 Ennek a különös jelenségnek Stellar és munkatársai szerint az az oka, hogy a szűkösebb körülmények között élőknek más módszereket kell alkalmazniuk a mindennapi életben előforduló gondok megoldására, mint a tehetősebbeknek. Nem tudnak hirtelenjében megvásárolni valamit, nem tudnak elköltözni, nem tudnak kedvezőbb állást szerezni. Ilyen helyzetben a nyerő taktika a másokkal való összefogás, ehhez ugyanis nincs szükség anyagi forrásokra. A rosszabb körülmények között élők számára ezért természetesebb, hogy figyelnek egymásra, egymás érzéseire, és segítenek is annak, akiről úgy látják, szüksége van rá.

 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy aki jómódú, az önző, érzéketlen ember – csak éppen olyan világban él, ahol az anyagi források a szükséges mértékben rendelkezésre állnak, és ezért a szolidaritásnak nincs akkora szerepe a mindennapi életben.

MANNHARDT ANDRÁS

2014/6