Előfizetés a lapra

Fővárosunk halai

biológia, budapest, film, hal, hidrobiológia, idegenhonos, őshonos, természetfilm

2016/05/25

Ha Budapesten megkérdeznénk a járókelőket, tudják-e, mi az a lápi póc, réti csík, fenékjáró küllő, tüskés pikó, valószínűleg tanácstalanul széttárnák kezüket. Szendőfi Balázs természetfilmjéből nemcsak e szerzetek kilétére derül fény, hanem arra is, hogy hol, milyen élőhelyen bukkanhatunk rájuk akár magunk is.

A Dunán és a folyamhoz tartozó mellékvizeken – mint például a gyors folyású Rákos-patakon vagy a csendes, állóvíz jellegű Újpesti-öbölben – tett gyakori horgász-látogatásaimnak köszönhetően jómagam is tapasztalhattam azt a lenyűgöző halfajgazdagságot, amely jellemzi ezeket a gyakorta kővel-betonnal kibélelt, beépített, szabályozott és nem mindig tiszta területeket.

A Duna egyik leggyakoribb hala a márna (Barbus barbus), áramvonalas testű, izmos, tipikus folyóvízi faj

Persze, a halakon kívül is akadhat bőven látnivaló ezeken a vizeken. Kivált a madarak nyüzsgő sokaságán ragadhat meg a kíváncsi tekintet, a türkiz drágakőként elsuhanó jégmadaraktól, a szorgosan evező vadkacsáktól kezdve az arisztokratikus küllemű szürke gémeken át egészen a halak fekete réméig, a nagy kárókatonáig. A kétéltűek, hüllők kevésbé szem előtt lévő, de legalább annyira érdekes tagjait is megpillanthatjuk, legyen az a nászhelyére komótosan cammogó barnavarangy, a kissé egyhangú, de szerény dalát unos-untalan ismételgető unka, az apró halakat vámoló kockás sikló vagy a mocsári teknős helyett sajnos egyre inkább előtérbe kerülő, terráriumból kilakoltatott, megunt ékszerteknősök valamelyike.

 A szerencsésebbek a leginkább rejtőzködő életmódú vízi-vízparti emlősökre is felfigyelhetnek röpke pillanatokra, bár „szerencse” helyett inkább baljós jelként foghatjuk fel, ha pézsmapocok vagy hód helyett történetesen csak vándorpatkánnyal találkozunk. Az itt felsorolt élőlények közül néhányat a bevezetőben említett film, a Budapest halai is bemutat, nagyon helyesen, hiszen e fajok ugyancsak részei a vizek világának, sőt, némelyek, mint például a kormoránok, szó szerint megmutathatják nekünk, hogy merre tartózkodnak a halak.

Úgy élnek, mint hal a vízben?

Halak. Majdnem félszáz faj szerepel a filmben, vagyis csaknem minden percre jut egy. Néhányuk szerencsére (mint az őshonos réti csík, a balin, a sügér, a dévér), illetve sajnos (például az invazív ezüstkárász vagy a törpeharcsa) többször is „színpadra” lép a Budapest halaiban, lévén több élőhelyen fordulnak elő, és teljesen eltérő körülmények között is megállják a helyüket.

 Az Óbudai-sziget öblében talált ékszerteknős

  Talán a legszélsőségesebb példát a réti csík mutatja: nem csak mocsarakban (és ha kell, egyik pocsolyából a másikba szárazföldön is átkúszva, ahogy az egyik jelenetben láthatjuk), de a Duna árterén, az elöntött részeken is otthonra lel. Valószínűleg a kárász (az igazi, a széles kárász) is hasonlóan „széles” körben mutatkozna, ám a valójában nem is mindig ezüstös színű, változékony küllemű rokona szinte teljesen kiszorította, legfeljebb csak a legelhagyatottabb (és emiatt leginkább veszélyeztetett, egy csapásra eltörölhető) vizekben lelhet menedéket, ahol az ezüstkárász már nem él meg.

 Az ezüstkárász (Carassius gibelio) színre-formára egyaránt nagyon változékony, és ez az eltérés gyakran még az ugyanazon vízterületen élő egyedeknél is megfigyelhető

Ám még az aranykárászként ugyancsak említett fajnál is lehetnek kilátástalanabb helyzetben lévők. A lápi póc, ez a valaha igen gyakran, széltében-hosszában elterjedt apró ragadozó manapság hazánk egyik legritkább halává vált, élőhelyeinek felszámolása, megszűnése miatt. Ha valamelyik kacsaúsztatónk, csekély méretű, sekély tavacskánk eltűnik, sokan csak legyintenek („van még belőlük elég”), ám meglehet, az volt a póc utolsó tanyája. Ki tudja, meddig lesz Budapesten ilyen hal?

Míg egyes őshonos halfajunk megfogyatkozott, más idegenhonos faj annál inkább elterjedt, mint például a kerekfejű, más néven feketeszájú géb (Neogobius melanostomus)

Idegenek

A filmből mindezeken túl azt is megtudhatjuk, hogy a baj nem jár egyedül, az ezüstkárász csak egy az idegenhonos, túlszaporodó, a biológiai sokféleséget csökkentő halak közül. Egyeseket dísz- vagy éppenséggel „haszonhalként” importáltak, gondoljunk csak a színpompás észak-amerikai naphalra, a szintén innen származó, ízletes húsú törpeharcsára vagy az ázsiai, hatalmasra növő, a planktont, vízinövényzetet dézsmáló busára, amurra. A kínai razbóra, ez a mindent meg- és szétcsipkedő „gyomhal” afféle kórokozóként, véletlenül hurcolódott be a távol-keleti óriásokkal együtt, és kicsinysége dacára robbanásszerűen elterjedt.

Az agresszív, igen szapora zebrasávos sügér (Amatitlania nigrofasciata)

Mások maguktól vándoroltak be hozzánk, mint a szintén apró, de tüskékkel felfegyverzett, csontlemezekkel páncélozott tüskés pikó (amely hihetetlen módon, de a filmben tényszerűen bemutatottak alapján egy alig arasznyi „mélységű” vizes árokban is megél) vagy az élelmes gébek népsége. Utóbbiak elképesztő mennyiségben ragadták meg sok vizünk mellett a Duna roppant víztömegében rejlő lehetőségeket is – honos halaink vesztére.

Az elevenszülő fogaspontyok közé tartozó mexikói kardfarkú hal (Xiphophorus helleri) akváriumokba, és nem a mi vizeinkbe való trópusi díszhal

 Olyan halakat is találhatunk Budapesten (valamint másutt, ahol állandóan meleg a víz), amelyeknek egyébként általában legfeljebb trópusi akváriumokban lenne a helye. A városligeti tavak egyikében egész évben temperált, fagymentes körülmények közepette élik mesterséges, betonozott világukat különféle díszhalak (egyebek közt a filmben is bemutatott elevenszülő fogaspontyok vagy a vöröstorkú és a zebrasávos sügér), amelyek felmenői eredetileg spontán módon, akvaristák közreműködésével került be, és a későbbiekben gyorsan elszaporodtak a mégoly mostohának tűnő viszonyok közepette is. E strapabíró, kicsi halacskák legalább akkora veszélyt jelenthetnek a hazai faunára, mint a teljesen „télálló”, északabbi eredetű fajok. Ráadásul egyikükről, a szúnyogirtó fogaspontyról nemrégiben kiderült, hogy képes túlélni (legalábbis az enyhébb) teleket, ott is, ahol nincs melegvíz-befolyás.

A sügér (Perca fluviatilis) viszonylag kis testű őshonos halunk

A felelősség egyértelműen az emberé, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy semmiképpen sem szabad meleg égövi, egzotikus halakat (csigákat, kétéltűeket, ékszerteknősöket stb.) élővizeinkbe engedni. Sokan azt hinnék, a színes trópusi „csodák” szándékos betelepítésével növeljük vizeink fajválasztékát. Tény, a változatosság gyönyörködtet. Való, hogy a különféle ökológiai rendszerek akkor „működnek” megfelelően, ha kellően nagy a fajok száma.

Az Észak-Amerikából származó naphal (Lepomis gibbosus)

Kétség nem fér hozzá, minél nagyobb a biodiverzitás, annál nagyobb az esély a sérülékeny, kisebb egyedszámú élőlények fennmaradására, netalán gyarapodására. Ám az esetek többségében az idegen területekről származó fajok túlságosan is jól berendezkedhetnek természetes ellenségeik híján az új helyeken, és az idegenhonos halak nem arról híresek, hogy megtűrnék a sokszínűséget. Ahol megtelepednek, ott gyérül az őshonos fajok száma, szürkévé silányul a korábbi sokszínűség. Egyes vizeken jószerivel más sem található már (a nagy erőkkel telepített, hízékony, gyorsan növő nemes pontyfajtákon kívül), mint törpeharcsa, ezüstkárász, kínai razbóra, naphal.

 A törpeharcsák (Ameiurus nebulosus, Ameiurus melas) a legtöbb hazai állóvizünkben megtalálhatók, gyakran elképesztő mennyiségben

Őshonosak, de lassan eltűnnek

Törpeharcsák, ezüstkárászok, raz­bó­rák, naphalak... Élhetne helyettük a vörösszárnyú keszegek raja, az aljzatot kotró csíkok serege, a kagylókba ívó szivárványos ökle, az árnyékban rejtőző lápi póc, a kis ragadozó sügér, a környezetébe mesterien beleolvadó csuka (és még a rá is veszélyt jelentő, ám sok helyen méltatlanul kiirtásra ítélt harcsa), a ritka nyurgaponty és a nála sajnos nem sokkal gyakoribb compó, végül, de nem utolsósorban a széles kárász. „A mi kárászunk” – kölcsönvéve a narrátori szavakat Papp Jánostól – egy olyan hal, amely valaha mindenütt, még a legkisebb, legsekélyebb, legsivárabbnak tetsző tavacskában is előfordult, ma már viszont eltűnőben van.

A selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser) dunai állománya nagyon megfogyatkozott

 Az imént felsorolt fajok nem kis hányada kifejezetten a vízinövényekkel dúsan benőtt, természetes (vagy legalábbis ahhoz hasonlító) tavak lakója. Ami a folyóvizeket, kivált pedig a Dunát illeti, meg kell jegyeznem, hogy negyed évszázad nekünk (és főleg a halaknak) hosszú idő, ám a folyam szempontjából röpke pillanat. Ennyi év elegendő volt ahhoz, hogy a korábban gyakori fogásnak számító kecsege vagy a tömegesen előforduló selymes durbincs vészesen megritkuljon. E két faj teljes joggal szerepelhetett volna a filmben is, de manapság nehéz rájuk akadni. Mindenesetre nehezebb, mint a történetesen ide nem illő ezüstkárászra vagy a gébekre. Pedig a folyam vize határozottan tisztább, és mégis… A probléma összetett. Kárókatonák, gébek, folyószabályozások okán eltűnő ívóhelyek, a zsenge ivadék számára veszélyt jelentő, mind sűrűbben járó (és egyre nagyobb, gyorsabb) hajók keltette hullámzás, az egyre kiszámíthatatlanabb vízállás egyaránt közrejátszhattak bizonyos halfajaink megritkulásához.

 Őshonos halunk a bodorka (Rutilus rutilus)

Minél több titokra derül fény a – nem csak a fővárosi, de bármely hazai – vizek rejtett világát illetően, annál nagyobb lehet az esély, hogy megmeneküljön a széles kárász a kipusztulástól. Ki tudja, talán a lápi póc, réti csík, fenékjáró küllő (és még sorolhatnánk) szavak jelentése is tisztázódhat számunkra, ha megtekintjük a Budapest halait. Erre lehet alkalmunk, méghozzá a május végén Gödöllőn megrendezésre kerülő Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon, ahol kiemelt téma lesz „A Víz, a vizes élőhelyek védelme”.

   ÖRDÖGH MÁTÉ

 

2016/14