Előfizetés a lapra

Évtizedes nagyhatalmi törekvések és alkuk

1. világháború, történelem

2014/01/23

A múlt század fordulójának Európájában virágzott a tudományos és kulturális élet, s 1914 elején a felszínes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy fővárosait csak ezek legújabb eseményei érdeklik. Január 1-én újévi színházi bemutatókra került sor, mivel Bayreuthban lejárt Richard Wagner harminc éves szerzői jogviszonya a Parsifal előadásaira, Berlinben, Bécsben, Kölnben és Lipcsében Lehár Ferenc és Leo Fall operettjei vonzották a nézőket, májusban Párizsban Sztravinszkij legújabb operájának, A csalogány dalának örvendezhettek a nézők. A gondosabb szemlélőnek azonban feltűnhetett, hogy a bemutatók többségére saját szövetségesi rendszerük (antantországok és a központi hatalmak) keretében került sor.

A műszaki vívmányok iránt érdeklődőknek is bőséges csemege jutott. Februárban a Berlin melletti Nauen német rádióadó és az amerikai Sayville között vezeték nélküli távírókapcsolat létesült. Ugyanabban a hónapban Német Kelet-Afrikában átadták a Tanganyika-vasútat, amely Dar es Salaam kikötővárost kötötte össze a Tanganyika-tóval. Márciusban a német mozikba került az első heti híradó (Wochenschau).

 Agrármentalitás az ipari világban

Ugyanekkor a Német Birodalom és Nagy Britannia koncessziókat kötött az Oszmán Birodalomhoz tartozó mezopotámiai olajmezőkről. A megalakítandó társaságban a német bankok 25%, a brit bankok 75%-kal részesedtek. Az olajmezők jelentős profitot termelő gazdasági vállalkozásnak számítottak a Bagdad-vasút építésekor. A megállapodás azonban az első világháború kitörése miatt nem lépett életbe.

A Vilmos császár-csatorna 1900-ban

Áprilisban Albert Einstein Berlinben a Tudományos Akadémia teljes jogú tagja lett. Egyidejűleg átvette a Vilmos császár Fizikai Intézet igazgatói posztját. Brémában 675 ezer márka alaptőkével megalakult a Behring Művek Kft., amely főleg Emil von Behring bakteriológus termékeit gyártotta. Júniusban ötéves építkezés után 98,7 km-rel kibővítették az Északi- és Keleti-tengert a szárazföldön összekötő Vilmos császár-csatornát, amellyel a polgári hajózás előnyei mellett lehetségessé vált – az ellenséges tekintetek elől rejtve – a német hadihajók áthelyezése. Júniusban a belföldi hajózás számára pedig megnyitották a Rajna–Herne-csatornát, illetve a Havel és Odera folyókat összekötő Hohen­zollern-csatornát. Áprilisban az angol királyi pár az antant tízéves fennállása alkalmából Párizsba látogatott, májusban pedig a brit alsóház több szuverenitást engedélyezett Írországnak. A Home Rule-törvény azonban az első világháború kitörése és az 1916-os húsvéti ír felkelés miatt nem lépett életbe. Szintén májusban a brit Empress of Ireland személyszállító gőzös katasztrófája 1032 halálos áldozatot követelt.

 Februárban Szentpéterváron az orosz birodalmi tanács egyhangú törvényjavaslatot fogadott el a lakosság alkoholizmusának leküzdésére. Többek között betiltották az alkoholok árusítását a nyilvános szórakozóhelyeken.  Ugyanekkor Oroszország katonai fejlesztésre (átszámítva) 541,3 millió márka kölcsönt kapott Franciaországtól.  Júniusban pedig új védővámokat léptettek életbe a búzára, borsóra és babra. Az intézkedések főleg a német–orosz kereskedelmi szerződés megállapodásai ellen irányultak, amelyek előnyöket biztosítottak a német nagybirtokosoknak. 

 1914-ben a válság magvát Németországban az agrár-országból az ipari társadalomba való átmenet alkotta, a szakadék a hagyományos értékek és a modern életformák között – írja Hans-Ulrich Wehler német történész a Scheidewege der deutschen Geschichte című munkájában. Az évszázad fordulójától folyt a vita, hogy Németország agrár-állam maradjon, vagy ipari állammá váljon. Agrárállamként a birodalom csak kontinentális politikát folytathatott, lemondva az általános hadkötelezettségről, hogy az ipari munkásságot és a polgári tiszteket távol tartsa a politikától. Ez a gondolkodás a Schlieffen-tervben jelent meg, a rövid háborúban, mint a belső status quo garanciájában: ipari mozgósítás, a munkásság nélkül és ellenére. Ipari államként pedig a birodalom elveszítené népgazdasági autarchiáját, függővé válna a világpiactól és a flottától, mert a totális háború az ipar mobilizációja nélkül nem volt megnyerhető.

Az elsüllyedt Empress of Ireland hajó gyermekáldozatainak koporsóit hordják ki a mentőhajóról Québecben (1914)

 A császárságban azonban nem döntöttek az irányvonalról, hogy ne veszélyeztessék az ipar és a mezőgazdaság együttműködését. A birodalom agrárpolitikát folytatott az ipari államban. Így adaptációs hézag keletkezett az agrármentalitás és az ipari világ között. Sőt a társadalom egyre nagyobb része tudatosan megtagadta az ipari társadalom életmódjának elsajátítását. Mindez döntő különbséget jelzett a nyugat-európai társadalmakhoz képest, amelyek a XIX. században megőrizték relatív homogén politikai kultúrájukat. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában egy töredezett, zárt szociális miliőre tagolt, a belső nemzetalakulás folyamatától áthatott, túl sokat követelő politikai kultúra rögződött. A rajnai és porosz szociális struktúrára és értékrendszerre tagolt két terület nemcsak politikailag, hanem alkotmánypolitikailag és szociális kultúráját illetően is az európai középmezőnyben rögzült.

Offenzíva-kultusz

Az európai szövetségi rendszer a századfordulóra két szembenálló nagyhatalmi szövetségi rendszerre tagolódott. 1879-ben létrejött a Német Birodalom és Ausztria-Magyarország orosz támadás esetére életbe lépő kettős szövetsége (Zweibund), amely más országok támadása esetén a feleket semlegességre kötelezte. A szövetséghez 1881-ben az állandóan lavírozó Olaszország csatlakozott.

 Miután az 1890-es évek elején a német politika felmondta a cári birodalommal Bismarck által kötött titkos viszontbiztosítási szerződését, Franciaország és Oroszország hasonló szövetséget hozott létre. A XX. század elején végül Anglia is felmondta elszigetelődési politikáját, s 1904-ben előbb Franciaországgal, majd 1907-ben Oroszországgal antant egyezményt kötött. A nagyhatalmak szövetségi rendszere ugyan elriasztó hatású volt, de az egyes hatalmak szerteágazó kapcsolatai révén további államokat fenyegetett, s minden regionális konfliktus esetén egy nagy európai háború kockázatát hordozta.

 Francia csapatok a marokkói Rabatban, 1911

A háború előtti években a Balkán-háborúk nyomán egyre fenyegetőbben rajzolódtak ki egy nagy európai háború körvonalai, amely nem egyedül és elsődlegesen a tengereken dől el, jóllehet Németország már a századfordulón nagy – s nyilvánvalóan angolellenes – flottaépítésbe kezdett. A fegyverkezési versenyt a szárazföldi hadseregre is kiterjesztették. Oroszország már a Japán elleni 1905. évi vereségét követően programot indított hadserege újjászervezésére, amelynek 1917-ben kellett lezárulnia, s amely komoly aggodalmakat váltott ki Németországban, ahol a preventív háború gondolatát erősítette. 1912–13-ban Németország, Ausztria-Magyarország és Franciaország is rendkívüli had­sereg-fejlesztési programot indított. Az európai államrendszer bizonytalanságát erősítette, hogy a kor katonai doktrínája az offenzíva-kultusz jegyében fogalmazódott meg. Ennek lényege abban állt, hogy a háború gyors megindításával megelőzik az ellenfelet és katonai döntést csikarnak ki. 1912 júniusában II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár (egyébként anyai ágon rokonok) az egyik észt kikötővárosban tartott találkozóján az orosz fél elutasította a közép-európai status quo fenntartására vonatkozó garanciákat.

 Még 1911 tavaszán a Marokkóban jelentkező nyugtalanságokat kihasználva Franciaország megkezdte az ország katonai megszállását. A német birodalmi kormány július elején a Párduc-ágyúnaszádot küldte Agadir kikötőjébe. A német kormány a „párducugrással” igyekezett a francia kormányt a kompenzációs tárgyalások felvételére kényszeríteni, s Marokkó francia megszállásáért cserében az egész Francia-Kongó elcsatolását követelte. Franciaország – Nagy-Britanniával a háta mögött – határozottan elutasította a német követeléseket. Végül 1911. november elején a német és a francia képviselők aláírták a Marokkó–Kongó-szerződést, amelyben Franciaország szabad kezet kapott francia protektorátus berendezésére Marokkóban, s a térségben valamennyi nagyhatalomnak kereskedelmi szabadságot garantáltak. Németországnak meg kellett elégednie Francia-Kongó viszonylag értéktelen északkeleti peremterületének átengedésével, amelyet Kamerun német gyarmathoz csatoltak.

 Németország pozíciója az európai szövetségi szövevényben nem lett kedvezőbb, sőt évről évre romlott. Minden további halogatás csak időveszteség – vélekedtek a katonai stratégák, de a császár és a kancellár még nem akart hallani a háborúról.

II. Miklós cár és II. Vilmos császár

 1914 tavaszán azonban szaporodtak a háborús hangok. Március elején a Kölnische Zeitung németellenes háborús előkészületekkel vádolta meg a cári birodalmat. Az oroszellenes sajtóhadjárat szellemében született cikk nemzetközi aggodalmat váltott ki. Április közepén a befolyásos Össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) az állítólagos orosz és francia agresszió miatt offenzív német katonai stratégiát követelt.

Közép-Európa bekerítése

Az angolok 1901-ben a törekvések, 1903 tavaszán pedig a félreismerhetetlen realitások talaján a keleti és nyugati szárny-országok mozgósítását és összefogását hirdették meg az Európa közepén fekvők gazdasági erősödésével és tudatos, önálló kontinentális és tengeri politikai törekvéseivel szemben. A németek új típusú kihívás elé kerültek. A nagyhatalmak a „diplomáciailag mattolt Közép-Európa kizárásával” egyezkedtek a még szabad területekről – írta Hermann Oncken német történész. Formálódott az antant, Franciaországot a reváns szellemének és a fenyegetettség érzésének felélesztésével, Oroszországot közép-ázsiai koncessziókkal, Konstantinápollyal és a török területekkel lehetett elcsábítani. Alá akarták ásni Bismarck közép-európai rendjét, a Monarchia szövetségi hűségét és belső viszonyait is.

 Az angol békés bekerítő hadművelet és Szazonov orosz külügyminiszter 1912. októberi berlini látogatása után keleti orosz pozíciószerzés következett, amelynek során a németek kitartottak szövetségesük, Ausztria-Magyarország mellett. Az orosz katonai körzetek parancsnokainak kiadott utasítások egy mondatban sűrűsödtek össze: a mozgósítás egyúttal Németország elleni háborút is jelent.

 Az előkészületek utolsó lépcsőfokát a Balkán-háborúk és az európai Törökország elpusztítása jelentette. A Balkán-háborút próbagyőzelemnek tekintették, amelynek során Törökországot leválasztották Közép-Európáról. Főleg francia részről foglalkoztak sokat a háború gondolatával. Az 1914. évi szerbiai merénylet Ferenc Ferdinánd ellen és az orosz mozgósítás után a francia–orosz terjeszkedési tervek találkoztak az angolok elképzelésével, hogy „agyonnyomják Európa közepét”.

 Imanuel Geiss német történész szerint a német háborús hajlandóság Haldane angol külügyminiszter 1912. februári berlini kudarca után, a balkáni fejlemények hatására változott háborús döntéssé. A tengerentúli német világpolitika meghiúsulásával ismét a hagyományos kontinentális hódítás került előtérbe.

 Az 1912. évi első Balkán-háború után már kirajzolódott a későbbi konstelláció, amely a világháborúba vezetett: Ausztria-Magyarország katonai intervenciója Szerbia ellen, s az azt követő láncreakció – Oroszország, Németország és Franciaország beavatkozása. Amikor 1912. december elején Anglia figyelmeztette Németországot, hogy egy ilyen háborúban nem számolhat brit semlegességgel, a második marokkói válság után sűrűsödtek a háború iránti vonzódás jelei. A császár elnökletével – s a kancellár kizárásával – tartott 1912. december 8-i tanácskozáson formálisan már háborús elhatározás született. A haditengerészetre való tekintettel, amely még messze volt az Anglia elleni hadkészültség elérésétől, bizonyos minimális előkészületeket rendeltek el: Helgolandon tengeralattjáró-kikötő építését, s az északi-keleti csatorna kimélyítését nagy csatahajók hajózására. A katonai, diplomáciai és propagandisztikus előkészületek az egész 1913-as évet igénybe vették. Az ünnepségek 1913. október 18-án, a száz évvel korábbi lipcsei csata emlékművének felavatásakor és II. Vilmos 25 éves kormányzásának jubileuma alkalmából tetőztek.

Japán katonák orosz foglyot őriznek 1905-ben 

A német diplomácia egyidejűleg visszatartotta Ausztria-Magyarországot egy Szerbia elleni korai csapástól, amely komoly súrlódásokhoz vezetett Bécs és Berlin között. Az Angliával folytatott tárgyalások 1914 júniusáig húzódtak, német részről abban reménykedtek, hogy a Bagdad-vasúttal és a portugál gyarmatok remélt újrafelosztásával Angliát az utolsó pillanatban még távol tarthatják a kontinentális háborútól.

 1914. május végén–június elején a konzervatívok és Moltke vezérkari főnök a monarchista rendszer megőrzése érdekében nyíltan „preventív háborút” sürgetett. Moltke az ellenfelet Oroszországban jelölte meg, amelynek katonai jelenlétével 1916-tól számolt. A birodalmi vezetés számára kapóra jött a szarajevói merénylet, hogy – némi vonakodás után – az inkább tartózkodó Monarchiát a kulisszák mögött bevigye a Szerbia elleni háborúba. Ehhez azonban az orosz mozgósítás is hozzájárult. Berlin higgadtan számolt a Franciaország és Oroszország elleni kontinentális háborúval, még ha nem is illett bele korábbi „preventív háborús” elképzelésébe. Ennek nyomán Berlin az 1914. júliusi válság során megakadályozott minden, főleg angol közvetítési kísérletet, és Bécset a Szerbia elleni hadüzenetre és a katonai lépések megkezdésére ösztönözte. A birodalmi vezetés csak akkor lett ideges, amikor kirajzolódott Anglia Németország elleni pozíciója. Az óhajtott angol semlegesség ellenszolgáltatásaképpen megígérte, hogy a győzelem után tartózkodik Belgium és Franciaország európai területeit érintő annexiótól, de az ígéret a két ország gyarmataira nem vonatkozott.

 A délszláv egységre és függetlenségre törekvő belgrádi titkos szervezet, a Fekete Kéz – az orosz titkosszolgálat tudtával – 1914. március 26-án útnak indította Boszniába hatfős merénylői csoportját, akiket hat kézigránáttal és négy modern belga pisztollyal fegyvereztek fel. Közöttük volt Gavrilo Princip, egy 19 éves boszniai szerb ifjú is.

 NÉMETH ISTVÁN

 

2014/1