Előfizetés a lapra

Dühítő statisztikák

lélektan, lélektani lelemények, pszichológia, statisztika, társadalomtudomány

2017/09/04

A világon mindenütt nagy a különbség a társadalom legszegényebb és leggazdagabb tagjai között; egy 2016-os statisztika szerint a világ szegényebbik felének, azaz 3,5 milliárd embernek együttvéve sem volt akkora vagyona, mint a 85 leggazdagabbnak. Az olló ráadásul sok országban egyre nyílik. Mindez nemcsak gazdasági, hanem lélektani szempontból is fontos, mert az emberek lelki közérzetét, érzelmeit, sőt a cselekvéseit is nagymértékben meghatározza az, hogy milyen anyagi helyzetben vannak. Ráadásul a boldogságot, lelki békét nem csak az befolyásolja, hogy a rendelkezésre álló anyagiak milyen életmódot tesznek lehetővé.

Az ember társas lény, ezért állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal, és arra is nagyon figyelünk, hogy a közösségben – például a társadalomban – milyen helyzetet foglalunk el. Ha valaki azt tapasztalja, hogy legalább annyija van, mint a hozzá hasonlóknak, akkor elégedett, ha viszont úgy érzi, anyagi helyzete rosszabb, mint azoké, akik közé sorolja magát, akkor ez negatívan hat rá. Ez utóbbi állapotot nevezik relatív deprivációnak, viszonylagos megfosztottságnak. Fontos, hogy a relatív depriváció nem azzal függ össze, hogy az ember ténylegesen mit engedhet meg magának, hanem azzal, hogy másokhoz viszonyítva hova helyezi magát. Vagyis nem önmagában az elérhető javak köre számít, hanem az is, hogy a személy anyagi helyzete mire elég a rangsorban. Ráadásul hangsúlyozottan érzésekről van szó, így az ember akár tévedhet is saját pozíciója megítélésében.

 Vajon helytálló az az elképzelés, mely szerint a relatív depriváció ellenséges érzelmeket gerjeszt az emberekben, és agresszív cselekedetekhez vezethet? Tobias Greitemeyera és Christina Sagioglou, az Innsbrucki Egyetem két munkatársa pontosan erre keresett választ egy kísérletsorozattal. Amint arról a The Journal of Social Psychology című folyóiratban beszámolnak, egyik kísérletükhöz 481 eltérő életkorú, képzettségű és jövedelmű személyt toboroztak résztvevőnek. A kísérlet alanyainak meg kellett adniuk a személyükkel, valamint a jövedelmi viszonyaikkal kapcsolatos adatokat, majd egy számítógépes elemzőprogram állítólagos lefuttatása után visszajelzést kaptak, hogy a demográfiailag hozzájuk hasonló személyekhez képest milyennek számít az anyagi helyzetük. A visszajelzés – természetesen – kitalált volt és véletlenszerűen érkezett, a kutatók a résztvevők egyik felének azt mondták, anyagi helyzetük elmarad az átlagostól, a többiek viszont azt tudták meg, hogy nagyon jól állnak, anyagilag az átlag fölött helyezkednek el.

 Ezután a kutatók felmérték az ellenséges érzelmek pillanatnyi szintjét – a válaszadóknak meg kellett határozniuk, mennyire értenek egyet efféle állításokkal: „Dühös vagyok”, „Haragszom”. Az eredményekből kiderült, hogy azok a résztvevők, akiket a kutatók a relatív depriváció állapotába „taszítottak”, lényegesen erősebb ellenséges érzelmeket éltek át, mint a többiek.

 Egy további kísérletben a résztvevők minősíthették azt a személyt, aki az anyagi helyzetüket értékelő statisztikai programot kidolgozta. A kutatók azt mondták, a szoftver egy fiatal kutató munkája, és a most kapott értékelés jelentősen befolyásolja az illető előmenetelét. Vagyis a kísérlet résztvevői lehetőséget kaptak, hogy az általuk adott minősítéssel ártsanak. Nos, a relatív deprivációt átélő személyek sokkal kedvezőtlenebb értékelést adtak a szakemberről – és ez bizony agresszív cselekvésnek minősíthető. A társadalmi egyenlőtlenség okozta negatív hatások tehát tetten érhetők, és talán meglepő, de kialakulásukhoz még az sem kell, hogy az ember valóban „vesztes” legyen – már az is elég, ha annak érzi magát.

MANNHARDT ANDRÁS

2017/18