Előfizetés a lapra

Csalás és öncsalás

csalás, lélektani lelemények, öncsalás, pszichológia, teguán

2019/07/05

Ágat un – ez egy anagramma. Meg tudja fejteni, Kedves Olvasó? Nem csoda, ha nem, mivel ez a feladvány gyakorlatilag megfejthetetlen. Elvileg ugyan létezik megoldása: a betűk átrendezésével kirakható az, hogy taguán, ami a repülő mókus egy ritkán használt neve, de ezt a szót néhány szakemberen kívül aligha ismeri bárki is. Pszichológiai szempontból nem is az az érdekes, hogy valaki meg tudja-e fejteni ezt az anagrammát, hanem az, beismeri-e, hogy nem tudta megfejteni.

No de miért ne ismerné be?

Az embernek alapvető igénye, hogy pozitív képet tartson fenn önmagáról, csakhogy gyakran történik velünk olyasmi, amiből azt a következtetést kellene levonnunk, hogy talán nem is vagyunk olyan szépek, okosak és becsületesek, mint ahogyan hittük. Ilyenkor lép működésbe a „pszichológiai immunrendszer”, mely arra késztet bennünket, hogy a tényeket a számunkra kedvező módon szűrjük meg, értelmezzük át vagy törjük kerékbe. Ennek a – gyakran nem is tudatosan zajló – folyamatnak a célja az, hogy elhárítsuk a pozitív énképünket fenyegető hatásokat. Olykor azonban nem lehet elkerülni, hogy önbecsülésünk némi kárt szenvedjen; ilyenkor az énvédő mechanizmusok feladata az, hogy mielőbb kiköszörüljék a csorbát, vagyis gyorsan bizonyítékot szolgáltassanak arra, hogy mégiscsak remek emberek vagyunk.

Taguán

Vajon mennyire vagyunk kiéhezve ilyenkor az énerősítő hatásokra? Fel tudunk-e használni lelki békénk helyreállítására olyan tényeket, melyekről pontosan tudjuk, hogy hamisak? Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatára S. Wiley Wakeman és két munkatársa egész kísérletsorozatot tervezett.

Egyik kísérletükben a résztvevők mintegy felének az önértékelését egy kicsit megtépázták: rendkívül nehéz „tudástesztet” töltettek ki velük, amelyben bárki emberfia a legjobb esetben is csak bukdácsolni tud. A kérdések között effélék szerepeltek: „Mi Dél-Amerika legmagasabb hegycsúcsa?”, „Ki találta fel a karórát?”. Ugyanekkor a másik csoport tagjai végtelenül egyszerű kérdéseket kaptak: „Mi a kedvenc színed?”.

Ezután mindenkinek értékelnie kellett saját felkészültségét, sikerességét, vagyis kompetenciáját a kérdéssor kitöltésével kapcsolatban. A következő feladatban a résztvevők anagrammákat kaptak, melyeket szigorúan egymás után kellett megoldaniuk, és minden helyes megfejtésért 2 font volt a jutalom (a kísérletet az Egyesült Királyságban végezték). A megoldásokat azonban nem ellenőrizte senki, a résztvevők egyszerűen csak közölték, hány anagrammát fejtettek meg. Két megoldható feladvány után a harmadik a taguán volt, így a kutatók pontosan tudták, hogy aki három vagy annál több anagramma megoldását jelentette, az – finoman szólva – szépített az eredményén. Végül újból a kompetencia értékelése következett.

A résztvevők 71%-a csalt az eredmény jelentésekor, és ez nem is csoda, hiszen így több pénzt zsebelhettek be. Az már viszont meglepő, hogy a nehéz tudástesztet kitöltő, és ezért alacsonyabb kompetenciaszintről beszámoló résztvevők önértékelése az utolsó teszt szerint nagyot emelkedett, miután a hamis eredményről beszámoltak. Mintha csak valóban három, négy, öt anagrammát tudtak volna megoldani, és ezzel bizonyították volna önmaguk előtt kiváló teljesítőképességüket. A becsületes – legfeljebb két megoldást bejelentő – „megtépázottak” kompetenciaértékelése viszont nem javult ilyen mértékben.

Ezek az eredmények azt jelzik, annyira szükségünk van az énképünket erősítő bizonyítékokra, hogy akár még a saját csalásunknak is hajlandók vagyunk bedőlni, csak hogy újra felnézhessünk önmagunkra.

Mannhardt András

2019/22