Élet és tudomány

Szerintem...

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Gózon Ákos

 … szívbe markoló szembesülés a világban hónapok óta érlelődő (de a magyar vezetést mégis váratlanul érő) pénzügyi válsággal az az ingatlanpiaci „feketelista”, amelyet a közelmúltban hozott nyilvánosságra a sajtó. Ezen négyszáz olyan hazai település neve szerepel, amelynek lakói a jövőben nem tudnak majd jelzáloghitelt felvenni az ingatlanjaikra a legnagyobb lakossági banktól, mert a házak, telkek az adott falvakban alig értékesíthetők.

Hogy miért írok erről egy tudományos hetilap publicisztikai rovatában?
Mert a mostani lista alapján – legalábbis ingatlanpiaci szempontból – kilátástalannak ítélt kistelepülések névsorán szomorúan végigtekintve ott látjuk a magyar tudomány- és kultúrtörténet kiemelt fontosságú helységneveit!
Döbbenetes éppen a reneszánsz évében viszontlátni e körben például Ozora vagy Pácin nevét: mindkét településen szépen felújított, s a helyiek által féltő gonddal működtetett pompás várkastély őrzi a korszak emlékét. Vagy a Biblia évében ezen a feketelistán olvasni Göncöt és Vizsolyt, a magyar nyelvű Szentírás születésének és elterjedésének két kulcsfontosságú települését.
De ha az emlékév-földrajzon túl további ismerős neveket keresünk, a hagyományőrzés és a nemzeti tisztelet olyan, az irodalomtankönyvekből jól ismert falvai bukkannak fel, mint Tiszacsécse, Kelemér vagy Gömörszőlős. Aztán várépítészetünk nevezetes helységnevei, mint Regéc vagy Boldogkőváralja – ami azért is érthetetlen, mert német földön például (ahol pedig a szerencsés történelmi adottságok révén jóval több vár maradt meg, mint mifelénk) személyes tapasztalatból állíthatom, hogy ahol vár áll, az nem csak kőhalom, hanem a turizmus, a vendéglátás és a kulturális kínálat révén a mindenkori környék egyik központja. De feltűnnek templomépítészetünk olyan jól ismert falvai is, mint Tákos, Csaroda, a „mezítlábas katedrálisok” földje. S általában: Szabolcs-Szatmár, a Felső-Tiszavidék és a Zemplén azon tájai, ahonnan a nyelvújítás korában az irodalmi magyar nyelv kisugárzott, közös kinccsé lett.
Csak remélni lehet, hogy az utóbbi években a népességfogyástól, az elszegényedéstől, az intézménybezárásoktól és -összevonásoktól, meg a közbiztonság romlásától amúgy is megrendült magyar kistelepülési hálózat nem fog végképp padlóra kerülni ettől a kendőzetlen gazdasági látlelettől. Most kellene összefogniuk a magyar művelődésért felelősséget érzőknek: kis iskolák, könyvtárak, múzeumok támogatásával vagy létesítésével, a kultuszok életben tartásával, programok szervezésével, turisztikai fejlesztésekkel, sok-sok odafigyeléssel – hátha még visszafordítható a fekete folyamat…