Élet és tudomány

Jut eszembe... - Garabonc

Megjelent az Élet és tudomány 2009. májusi számában

Írta: Trogmayer Ottó

 Garabonc mintegy 800 lelket számláló kis falu a Kis-Balaton mellett, a pénznyelő nagy fürdő és gyógyhely, Zalakaros szétterülő köpönyegének árnyékában. A hetvenes évek elején tudtam meg, hogy egyáltalán létezik.

Első említése 1335-ből származik, de biztos, hogy már régebben lakott volt a kedvező természeti körülmények között fekvő terület. A középkortól a veszprémi püspökség tulajdonát képezte földestül, lakosostul. A furcsa helynévről akkor, a hetvenes évek elején, a következő ötlött eszembe. Aki iskolába jár, az iskolás. Aki trombitát fúj, az trombitás. Aki pedig Garaboncon lakik, az garabonciás.
Eszembe se jutott, hogy ez a kora gyerekkorom óta ismert szó valami rosszat is jelenthet, pedig a szegedi tanyák között hallottam, hogy a tátorjás szélben a garabonciás utazik. A tátorjás szél a tavasszal, ősszel feltámadó kis forgószél, mely tölcsérében sodorja az ökörnyálat, falevelet, száraz homokot.
A garabonciást úgy képzeltem el, mint a korabeli ábrázolások debreceni vagy pataki tógás diákját, akár a hosszú pipával, csutorával ballagó Csokonai Vitéz Mihályt, aki, mint az köztudott, a lakodalom miatt otthagyott csapot, papot. Vagyis, vidám jótét lélekre gondoltam.
A valóság azonban egészen más. Ballagi Mór korában, a XIX. század közepén úgy tudták, hogy a garabonciás tizenhárom iskolát végzett deák, ki sárkányon jár és forgószelet támaszt, kivált, ha ott, ahol kéreget, tejet és kását nem adnak neki. A garabonca mások megrontására gyakorolt ördögi mesterség. Na szépen nézünk ki!
A szó eredete mindmáig rejtély. 1975-ben jelent meg Pais Dezső professzor híres tanulmánya, A garabonciás és társai, melyben a korábbi elméletek helyett – olasz gramanzi (szellemlátó, jós) – a németalföldi, a mai Hollandia-Belgium határán fekvő egykori Brabantia eredetet javasolja, mely a palóc nyelvjárásban barboncás, bárboncás formában jelent meg. Középkori jelentése elvetemült, ördögi, kegyetlen művelet. Talán a XIV. századi latinban keletkezhetett, éppen hazánk területén. Kapcsolódnak hozzá e korszak vándor művészei, énekmondói s bűvészeinek tettei is. Bizonyos vonatkozásokban pedig vallástörténeti párhuzamok mutathatók ki a magyar sámánhittel.
A szó változatai: garboncsás, görböncses, gabroncás, gorgoncás, verboncás, és tógás diák. Mai nyelvészeink bölcsen megmaradnak az ismeretlen eredet mellett. Az azonban nem zárható ki, hogy Garabonc középkori lakói a Németalföldről keveredtek a Balaton mocsarai mellé, a zalai dombhátságra,
Néprajzi tanulmányok bőven születtek e témából, hiszen a néphit mindenütt megőrizte a varázsló diák képét, hol azonos tartalommal, de különböző külsőségek között, hol azonos külsővel, de eltérő tartalommal. E tanulmányok eredményeit a Magyar Néprajzi Lexikon foglalja össze, ahonnan tudományom merítem.
A történetek főbb motívumai: több foggal születik, tejet vagy tojást kér, sárkányon lovagol, vihart fakaszt, 13 iskolát végez, bűvös könyve van, melynek segítségével a levegőbe tud emelkedni, kígyói vannak, világos színű bika képében viaskodik a másik, sötét színű bikával.
Összefoglalva, a garabonciás történetek, az alakjához kötődő néphit három fő forrásból ered. Az első, egy egyetemes európai (ógermán) vihardémon alakjához, képességeihez kötődik. A második, a középkori vándordiák, jokulátor, vagana, goliard, művész-bűvész megjelenését (tóga, könyv) titokzatosságát idézi. A harmadik pedig a magyar táltoshit néhány jellemző vonása (égig érő bot, viaskodó fekete és fehér bika).
Néha-néha még felbukkannak a régi hiedelmek világának töredékei, de tudomásul kell vennünk, hogy unokáink már nem fognak találkozni olyanokkal, akik látták a garabonciást, pedig forgószél akkor is lesz, olvasni is csak akkor olvasnak róluk, ha kezükbe kerül ez a jegyzet.
Trogmayer Ottó