Élet és tudomány

Ismeretlen igazságtevők

Írta: Mannhardt András

A lélektani kísérlet résztvevőjének elmondják, hogy egy furcsa játék harmadik résztvevője. A másik két játékossal nem fog találkozni, s eddig annyi történt, hogy az egyik játékos, az osztó kapott 10 db egyfontos érmét (ezt a kísérletet Nagy-Britanniában végezték), azzal, hogy adjon belőle a másik játékosnak, amennyit jónak lát, a többit pedig tartsa meg. A harmadik résztvevő 5 db egyfontost kap. Ezt akár mind elteheti, de ahány érméről lemond, annak a dupláját vissza fogják venni az osztó által önmagának ítélt összegből. Ezután ismertetik az osztó döntését: mind a 10 fontot önmagának ítélte!

Adott tehát egy igazságtalan döntés, amelyet a harmadik szereplő megmásítani ugyan már nem tud, de megbüntetheti az önző játékost. Igaz, ez neki magának is veszteséget jelent.
Az Evolutionary Psychology című folyóiratban megjelent, a kísérletet ismertető cikkében Jared Piazza és Jesse M. Bering elárulja, hogy az első két játékos valójában nem létezett, ezt csak elhitették a valódi kísérleti alannyal, a „harmadik résztvevővel”. A kutatók a résztvevők egyharmadának azt mondták, bárhogyan is döntenek, sem döntésüket, sem kilétüket nem fogják fölfedni a másik két játékos előtt. A diákok másik harmada úgy tudta, hogy el fogják mondani az osztónak, azért kapott kevesebbet, mert egy harmadik résztvevő megbüntette, ám hogy személy szerint ki volt ez, az titok marad. A többiek úgy tudták, hogy mind döntésük tartalma, mind személyük ismertté válik. Nos, ez utóbbi csoport tagjai, akik tehát úgy hitték, nyilvánosság előtt szerepelnek, látványosan felvették az igazságtevő szerepét, és átlagosan 2,43 érméről mondtak le, hogy finanszírozzák a méltányos büntetést. Ez lélektanilag érthető is, hiszen egy ilyen helyzetben az ember a cselekedete által kiváltott tisztelet és elismerés formájában többet profitál, mint amennyit anyagiakban feláldozott. Ám akik úgy tudták, döntésük és kilétük egyaránt rejtve marad, már jóval kevésbé ragaszkodtak az igazság győzedelméhez, átlagosan mindössze 1,57 érmét áldoztak a nemes célra. No és azok, akiknek csak a döntését közlik, ám a kilétét nem? A logikus az volna, hogy az ismeretlenségben maradókhoz hasonlóan ők is keveset áldozzanak az igazságért. A tények viszont azt mutatták, hogy éppen ellenkezőleg, a „közszereplőkhöz” hasonlóan ők is átlagosan 2,36 érméről voltak hajlandók lemondani. S hogy miért? Nos, pontosan ez az, ami miatt erről a kísérletről az evolúciós pszichológia szaklapjában esett szó: az emberi elme évek tízezrei alatt olyan kis közösségekben formálódott, ahol gyakorlatilag semmi sem maradhat titokban. Ezért még ma is bennünk van a lelki „reflex”, mely azt súgja, hogy ha egy cselekedet ismertté válik, akkor előbb-utóbb az is kiderül, hogy kinek a személyéhez kötődik. Ha azt ígérik nekünk, csak a döntésünket teszik nyilvánossá, de a kilétünket nem, akkor ezt nem nagyon hisszük el, és inkább eleve úgy cselekszünk, mintha mindenki tudna róla.