Élet és tudomány

Dinoszauruszok tánctere...

Megjelent az Élet és tudomány 2008. novemberi számában

Írta: Gajzágó Éva

Az Utahi Egyetem geológusai Arizona és Utah állam határának egy lakott településektől távoleső részén dinoszauruszok lábnyomaival borított nagy kiterjedésű területet fedeztek fel. A nyomok elképesztő sűrűsége miatt a kutatók által csak a „dinoszauruszok táncparkettjé”-nek nevezett térség szerintük 190 millió éve egy homokos, sivatagi oázis lehetett.

A felfedezésről szóló beszámoló a Palaios című paleontológiai folyóirat októberi számában jelent meg.
A mintegy 3000 négyzetméternyi területen a lábnyomok mellett – bár náluk sokkal kisebb számban – egyébként nagyon ritka farok-lenyomatokat is felfedeztek. A kutatók szerint a nyomok újabb bizonyítékok arra, hogy a kora-jura korban a mai Amerikai Egyesült Államok délnyugati területén – ahol akkoriban egy, a Szaharánál nagyobb kiterjedésű, homokdűnékkel teli hatalmas sivatag terült el –, akadtak olyan hosszabb időszakok, amikor az egyébként forró és száraz éghajlat csapadékosabbra, nedvesebbre fordult.
A letaposott területen legalább ezer (de lehet, hogy több ezer) lábnyom található az első felmérés szerint: ez azt jelenti, hogy átlagosan tucatnyi lenyomat esik alig egy négyzetméterre. Marjorie Chan, az egyetem geológus-geofizikus professzora szerint a területen rendszeresen  és nagy számban többféle dinoszaurusz gyűlhetett össze: „a hely tömegesen vonzotta őket – mint a mai fiatalokat egy népszerű diszkó vagy táncterem.”
Chan munkatársa, Winston Seiler szerint a nyomokat alak és nagyság szerint csoportosítva megállapítható, hogy azok legalább négyféle dinoszauruszfajtól, és mindegyik csoportban különféle korú állatoktól – a legifjabbaktól a kifejlett példányokig – származnak.
A lelőhely, amely mintegy 5 kilométernyi gyaloglásra esik a legközelebbi autóúttól, a Vermilion Cliffs Nemzeti Parkban, tőle nem messze található a látványos és népszerű Wave (Hullám) nevű, a vörös homokkőből szél formálta képződmény.
Az első felmérés során Seiler véletlenszerűen kijelölt tíz, egyenként 4 négyzetméteres területet, és megszámolta az ott található nyomokat. Összesen 473-at – azaz átlagosan négyzetméterenként 12 nyomot – talált. Ennek alapján becsülte meg, hogy a teljes 3000 négyzetméternyi területen több mint ezer lábnyom lehet – ámbár sem ő, sem Chan nem zárják ki, hogy a végső szám elérheti akár a több ezret is.
Az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén egyébként már régebben is fedeztek fel lábnyomokat dinoszauruszoktól, például a Navajo Homokkő Formációban vagy hatvanat. (Érdekes, hogy az utóbbi közelében például csontmaradványokra eddig nem bukkantak.) „Más hasonló lelőhelyekhez ké­pest, ahol legfeljebb néhány tucatnyi nyomra leltek, itt elképesztő a nyomok sokasága és sűrűsége” – írja Seiler és Chan.
A látványosan felemelkedő vörös sziklák alapjai minden bizonnyal a korábbi homokdűnék voltak. Bár a mostani lábnyomok szintén a nagy kiterjedésű Navajo Homokkő Formációhoz tartoznak, a területnek ez a része valószínűleg egy, a dűnék közötti mélyedés lehetett. Méghozzá egy nedvesebb oázis, amelynek mélyén a víz összegyűlhetett, s a talaj is jóval nedvesebb volt.
A kutatók úgy vélik, hogy azok a mintegy 6–10 centiméter széles „barázdák”, amelyek közül a leghosszabb a 7 métert is eléri, a dinoszauruszok farkától származhatnak. Az ilyen faroknyomok egyébként jóval ritkábbak a lábnyomoknál, a világon eddig alig tucatnyi hasonlóra bukkantak. „A dinoszauruszok járás közben ritkán vonszolták a földön a farkukat” – jegyezte meg Seiler.
Chan először 2005-ben járt a területen, a park egyik őrének jelzése nyomán, aki furcsának találta a területen látható bemélyedéseket. Chan kezdetben úgy vélte, azok erózió formálta esővízgyűjtő gödrök, lyukak lehetnek – sivatagi eredetű homokkősziklákban ismeretesek ilyen földtani képződmények. „Ám ez a magyarázat már akkor sem igazán elégített ki: egyfelől a gödrök szokatlan sokasága és sűrűsége, másfelől az, hogy sehol a közelben nem láttunk még csak hasonlót sem, később sem hagyott nyugodni” – mesélte Chan.
Seiler először ezt követően, 2006-ban kereste fel a területet. „Első ránézésre nekem is eróziós mállás során létrejött bemélyedéseknek, furcsa gödröcskéknek tűntek – mondta. – De ahogy körbejártam a területet, egyre erősödött bennem a gyanú, hogy talán inkább dinoszauruszok lábnyomai lehetnek.”
A tanulmányban a kutatók felsorolják azokat a jellegzetességeket, amelyek szerintük bizonyítják, hogy valóban dinoszauruszok hagyta lábnyomokról lehet szó. Íme, pontokba szedve:
– Méreteik – bár bizonyos határok között meglehetősen változók – a dinoszauruszok méreteinek megfelelő határok közé esnek, és egyetlen sziklaágyra korlátozódnak.
– Alakjuk alapján mindössze négyféle kategóriába sorolhatók. Bár azon belül a méretek változók, az tulajdonítható a fiatalabb, illetve a teljesen kifejlett egyedek közötti méretkülönbségnek. A nyomokban felismerhetők a karmok, ujjak és a sarok lenyomatai.
– A lenyomatok mintegy harmadát a talajszintből némileg kiemelkedő kisebb karimák övezik: ez várható, amikor az állat nagyon nedves homokba lép bele.
– A nyomok simák, és majdnem azonos szögben, rézsútosan süppednek a talajba: ez határozott nyugat-délnyugati haladási irányra utal. Seiler szerint a dinoszauruszok egyirányú vándorlását vagy a környező dűnéknek az elhelyezkedése, vagy a csapat már megszokott, közös vándorlási iránya magyarázhatja.
– A nyomok mintegy nyolcada „felülírt”: azaz olyan, mintha többször léptek volna bele. Csapatos vonulásnál ez is szokványos jelenség.
Amikor mintegy 190 millió évvel ezelőtt ezek a nyomok létrejöttek, a Földön egyetlen szuperkontinens volt, a Pangea, és ezen a területen trópusi forróság uralkodott. „A mai Szaharához hasonló, ám annál sokkal nagyobb kiterjedésű sivatag volt itt, amely a mostani Utah, Wyoming, Colorado, Új-Mexikó, Arizona és Nevada államok csaknem teljes területére kiterjedt – magyarázta Seiler. – Vannak olyan elképzelések, hogy mivel valamennyi szárazföld egyetlen kontinenst alkotott, sokkal erőteljesebb szelek fújtak, és azok a maiaknál sokkal hatalmasabb dűnéket emeltek.”
A kutatók szerint a nagytestű dinoszauruszok fennmaradásához nyilván nem egyetlen ilyen „oázis” járult hozzá, hanem azok valóságos hálózatot alkothattak a dűnék között, amelyen az állatok rendszeresen végigvándoroltak. Ebben az értelemben a mostani lelőhely feltehetőleg egy olyan időszak emlékét is őrzi, amelyben az időjárás a korábbinál csapadékosabbra fordult, és eredetileg távolabb élő dinoszauruszok is idemerészkedtek.
Forrás: http://www.unews.utah.edu/p/?r=042508-1