Élet és tudomány

A csillagászat éve képekben - Pók a csillagok között: a Tarantula-köd

Megjelent az Élet és tudomány 2009. októberi számában

Írta: Gesztesi Albert

 Az „égi pók” sajnos csak a déli féltekéről figyelmehető meg az Aranyhal (Dorado) csillagképben. Tiszta, holdtalan éjszakákon szabad szemmel is látható, mint egy fényes, bolyhos fehér folt. Pedig nagyon messze van, a Nagy Magellán-felhőben, aminek távolsága 180 ezer fényév.

Ebben a gigantikus kozmikus gázfelhőben a Tejútrendszer környezetének leghevesebb csillagkeletkezési folyamata zajlik. A hozzánk legközelebbi hasonló objektum a Nagy Orion-köd, de ez utóbbi eltörpülne mellette. Ha a Tarantula-ködöt ugyanolyan, azaz körülbelül 1500 fényév távolságból néznénk, mint az Orion-ködöt, akkor 30 fokos (60 holdátmérőnyi) területet fedne le az égen és olvasni lehetne a fényénél, a tárgyak árnyékot vetnének.
A Tarantula-ködöt elsőnek a francia Nicolas Louis de Lacaille figyelte meg és írta le 1751-ben. Később, a dél-amerikai óriáspókhoz, a tarantulához való hasonlósága miatt kapta nevét. Valóban óriáspók: kiterjedése 800 fényév! A csillagászati katalógusok 30 Doradus vagy NGC 2070 néven tartják számon.
A Nagy Magellán-felhő, ez a kisméretű szabálytalan galaxis, létének éppen egy heves, viharos periódusában van. A Tejútrendszer középpontja körül kering, s ennek során időnként erősen közel kerül hozzánk. A Tejútrendszerrel való gravitációs kölcsönhatás időről időre erőteljes csillagképződési folyamatokat indít benne, ennek egyik helyszíne a Tarantula-köd. A köd közepén az R136-nak nevezett, nagyon forró csillagokból álló halmaz található. Legöregebb tagjai sem érik el az 5 millió évet, ami a mi Napunk 5 milliárd éves korához képest tényleg semmiségnek tűnik. Talán egy korábbi, ilyen periódusban képződött, kisebb tömegű csillagokból álló halmaz ugyanebben a ködben a Hodge 301. Csillagai, amelyek csaknem tízszer öregebbek, nyugodtabb körülmények között, lassabban formálódtak, és közülük sok felrobbant már szupernóvaként. E robbanások lökéshullámai nyomták össze a Tarantula gázanyagát szálas szerkezetű, máshol pedig fátyolszerű alakzatokká. A Chandra műhold – amely röntgenfényben vizsgálja az Univerzumot – három szuperbuborékot mutatott ki a Tarantula-köd belsejében, amelyeket felrobbanó csillagok lökéshullámai hoztak létre.
Magát a ködöt forró, ionizált gáz alkotja, melynek sűrűsége 1 és 1000 részecske/köbcentiméter között változik, hőmérséklete pedig egyes helyeken meghaladja a 10 000 K fokot! Belsejében a csillagkeletkezés meglehetősen összetett folyamat. A középpontjában van az R136A-nak nevezett csillaghalmaz, amely egy tucat O és OB típusú, fiatal, kék óriáscsillagból áll. Ismereteink szerint a legnagyobb tömegű csillagok közé tartoznak, elérhetik akár a 120-szoros naptömeget is. Ezek sugárzása fűti és ionizálja a ködöt, a környező porfelhőkbe pedig hatalmas üregeket vájtak.
22 évvel ezelőtt a Tarantula-köd peremén szupernóva villant fel (SN 1987A). A kifényesedés nagyon korai időszakában felfedezték, így ez számít a legrészletesebben megfigyelt és tanulmányozott szupernóvának. A jövőben még számos szupernóva várható ebben a ködben, mivel 3-4 úgynevezett szuperóriás csillagot ismerünk benne. Ezekre jellemző, hogy csak néhány millió év az élettartamuk.
A Tarantula-köd mintegy 450 000 naptömegnyi anyagot tartalmaz. Az összetett csillagkeletkezési folyamat során rövid életű óriáscsillagok szétszóródó anyagából gázfelhők, azokból pedig újabb csillagok születnek. Egy idő után a Tarantula-ködből valószínűleg hatalmas gömbhalmaz lesz majd.