Élet és tudomány

Eszme születik a csatatéren - Solferino

Megjelent az Élet és tudomány 2009. szeptemberi számában

Írta: Vadász Sándor

Solferino kétezer lakosú község Észak-Olaszországban, a Mincio folyó közelében. Hírét-nevét annak a csatának köszönheti, amely 150 évvel ezelőtt, 1859. június 24-én zajlott le ezen a helyen. A solferinói ütközet történeti elhelyezésekor abból az alapvető tényből kell kiindulni, hogy a Római Birodalom megszűnése óta nem jött létre olyan egységes államalakulat, amelyik az Appennini-félsziget egészét átfogta volna. Ahogy az osztrák kancellár, Klemens Metternich gúnyosan, de szellemesen fogalmazott: Itália csupán fölrdrajzi fogalom. Ám az olaszok nagy nemzeti megújulása, a risorgimento az 1848-49-es európai forradalmak leverése után egyre nagyobb hullámokban öntötte el a félsziget államait, majd elvezetett az egységes olasz királyság létrehozásáig.

Az 1815-ös bécsi kongresszuson eltörölték a Napóleon által kreált csatlós államokat, s a régi dinasztiák jogara alatt szervezték újjá őket. A vitathatatlanul legszebb és leggazdagabb két északi tartomány, Lombardia és Velence Bécs uralma alá került. A Habsburgok Lombard-Velencei Királyságában négy millió lakos élt.

Cavour – kis ország nagy politikusa

A Piemonti vagy Szárd Királyság, amely Szardínia szigetét is birtokolta, volt az egyetlen itáliai állam, ahol nemzeti dinasztia, a Savoyai-ház uralkodott. A francia Alpok lábánál elterülő ország be volt ékelve két nagyhatalom, III. Napóleon francia császársága és az olasz egység történelmi ellensége, Ausztria közé. A nagy piemonti államférfi, az európai méretekben gondolkodó szárd miniszterelnök, Camillo Cavour mesterien használta ki országa geopolitikai helyzetét és kijátszotta egymás ellen a két hatalmas szomszédállamot. Mivel Piemont viszonylag kis ország volt, katonai ereje nem vetekedhetett Ausztriáéval. Ezért Cavour kihasználta a nagy európai konfliktusokat, s jókor, jól szövetkezett – mindig a jövendő győztessel.
1859. január 26-án aláírták a francia-szárd szövetségi szerződést, amely tulajdonképpen Cavour műve volt. Április 26-án kezdődtek meg a hadműveletek, amelyekben mindhárom uralkodó – III. Napóleon és II. Viktor Emánuel szárd király, s az ellenfél Ausztria császára, Ferenc József – részt vett.

A csatatereken egy különös figura tűnt fel, aki fehér nyári ruhában, ápoltan, civilként járkált a szerteszét heverő halottak és az Európa számos nyelvén káromkodó és átkozódó, porban és legfőképpen saját vérükben fetrengő sebesültek között. Ez a valószínűtlen látomásnak tűnő lény Henry Dunant (1828-1910), genfi születésű svájci bankár és vállalkozó volt. Nem s véletlen vezette el Solferinóba sem, hanem határozott üzleti érdekek. Algériában járva felismerte az új országban elérhető meggazdagodás lehetőségét. Úgy döntött, hogy egy mezőgazdasági üzemet és egy búzaőrlő malmot létesít ott, de különféle nehézségekkel találkozott, mivel nem volt francia állampolgár. (Algéria 1830-tól francia gyarmat volt, ahol 1831-től az idegenlégió biztosította a terület megtartását.) Dunant számítása egyszerű volt: felkeresi a francia császárt és támogatást kér tőle az algériai engedélyek tárgyában. Csakhogy III. Napóleon a csatatéren tartózkodott, így nem maradt más választása, mint a nyomában maradni, amíg el nem éri. Amikor elindult élete legkalandosabb utazására, nem sejthette, hogy nagyon is prózai jellegű indítékai egy valóban világraszóló gondolat megszületéséhez vezetnek.

 A Solferinóban június 24-én megvívott csatában 300 ezer katona vett részt 16 órán keresztül. Az osztrák hadsereg egységei egész éjjel erőltetett menetben igyekeztek elérni a szövetségesek állásait. Pirkadatkor, némi pihenő után, azonnal támadniuk kellett mindössze dupla adag pálinkával a gyomrukban. A francia és piemonti katonák sem voltak elkényeztetve, nekik egy kávénak csúfolt löttyel kellett beérniük reggeli gyanánt.

A magyarok nem kegyetlenek

A továbbiakban hagyatkozzunk magára Dunantra, aki három évvel később megjelentette a Solferinónál készített  feljegyzéseit: „A francia gárda büszke és bátor. A voltizsőrök (könnyű fegyverzetű gyalogosok), vadászok és a sorkatonaság versengenek a vitézségben. A zuávok rohannak feltűzött bajonettel, nagyokat ugrálnak és vadul kiáltoznak. A francia lovasság ráront az osztrák lovasságra, ulánusok és huszárok szúrják-vágják egymást; még a lovakat is felkorbácsolja az ütközet hevessége, dühödten támadnak és vadul harapják egymást, miközben gazdáik karddal küzdenek. A szenvedélyek úgy elszabadultak, hogy ha elfogy a muníció vagy eltörik a puska, kövekkel támadnak egymásra vagy birokra kelnek. A horvátok mindenkit megfojtanak, aki elébük kerül: a haldokló ellenséget puskatussal végzik ki, és hasonlóképpen járnak el az algériai lövészek; vezetőik nem tudják féken tartani a kegyetlenkedőket, akik leöldösik a szerencsétlen haldoklókat.”
Magyarokról is történik említés az emlékiratokban. Desvaux francia tábornok lovassága élén kitartott „a magyar gyalogság iszonyú támadásával szemben”. Egy magyar tiszt észrevette, hogy valamelyik katonája végezni akart az egyik sebesülttel. Megállította, résztvevőn szóba elegyedett a fiatal franciával és parancsot adott, hogy vigyék biztonságosabb helyre.
Maga Dunant tett – több ízben – tanúbizonyságot arról, hogy még a legdurvább kegyetlenséggel folytatott közelharcokban is megnyilvánulhat az emberiesség. Az egyik pillanatban azt látta, hogy francia katonák végezni akartak néhány magyar hadifogollyal, akiket horvátoknak véltek, akikről az a hír terjedt el, hogy mindig megölik a sebesülteket. „A foglyok azonban nem horvátok, hanem magyarok voltak, csak az uniformisuk hasonlított, és a magyarok egyáltalán nem kegyetlenek. Nekem sikerült is megmagyaráznom a franciáknak, és így kiszabadítottam a kezükből a rémült magyarokat.” Mély együttérzéssel emlékezett meg a Habsburg Birodalom távoli területeiről frissen besorozott magyar, cseh vagy román fiatalokról, akik nyomorultul a kimerültségtől pusztultak el vagy egészen egyszerűen éhen haltak.
A közeli Castiglionéban a sebesülteket ápoló asszonyokat meglepte, hogy Dunant nem tett különbséget a különböző nemzetek között. „Sono fratelli”, „Mindnyájan testvérek vagyunk” – kezdték el mondogatni s ez a jelszó gyorsan elterjedt a környéken. (Nagy öröm érte Dunant, amikor a következő évben Párizsban járván az utcán felismerte és megszólította őt néhány volt frontharcos, akiket Castiglionéban ápolt. „Fehér úrnak neveztük Önt, mondta az egyik, mert fehér köpenyben járt” és megköszönte valamennyiük nevében humánus magatartását.)
Solferinónál a francia-szárd csapatok győztek, de három napon át folyt a temetés, és még három héttel később is találtak az árkokban, a barázdákban és a szakadékokban halottakat. A solferinói ütközet végső mérlegének elkészítésekor kiderült, hogy 3 tábornagy, 9 tábornok, 1566 különböző rangú tiszt, továbbá 40 ezer közkatona és altiszt esett el. Korunk hadtörténetírása egyöntetűen „kölcsönös öldöklésnek” minősíti Solferinót. Dunant-nak igaza volt, amikor a XIX. század egyik legvéresebb csatájának nevezte, egy sorba állítva az 1812-es borogyinói és az 1815-ös waterloo-i ütközetekkel.
Dunant feljegyezte, hogy egy francia gránátos, aki – halálát érezve közeledni – torkaszakadtából üvöltötte: „Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!” „Egy többszörösen kitüntetett idős őrmester is megszólított. Arckifejezése mélységes szomorúságot és keserűséget árult el: ha hamarabb kezelnek, életben maradhattam volna, de így még ma este meghalok. És estére halott volt.” Ez a kemény katonaember, aki nagy lelkierővel és páratlan józansággal nézett utolsó órái elé, szinte szó szerint megfogalmazta Dunant érlelődő felfogásának lényegét. Ugyanis hiába voltak Soferinónál ideiglenes kötözőhelyek, orvosok és ápolók, semmi sem volt megtervezve és előkészítve. A katonák a pocsolyák szennyes és fertőzött vizéből ittak; nem volt kellő mennyiségű gyógyszer, kötszer, szállító jármű, ezért kellett ezreknek meghalniuk.

Európa megmozdul

Visszaemlékezéseit Dunant egy önmagának és olvasóinak szánt kérdéssel zárta. „Nem volna-e mód arra, hogy önkéntes segítőegyesületeket alakítsunk, amelyeknek az a célja, hogy háború idején ápolják vagy ápoltassák a sebesülteket? Ki kellene használni a viszonylag nyugodt és békés időket arra, hogy megoldjuk ezt a rendkívüli jelentőségű problémát. Biztosra veszem, hogy ha foglalkozni kezdenek vele, akkor ez a tárgy megszólaltatja a nálam illetékesebbeket és hivatottabbakat. De először arra van szükség, hogy ezt a kérdést Európa nagy családjának különböző ágai elé tárjuk, és megnyerjük az ügy számára mindazokat, akiknek szelleme emelkedett, és szívük megmozdul mások szenvedése láttán. Az erre a célra létrehozott egyesületek, ha már állandó jelleggel megalakultak, békeidőben bizonyos mértékig tétlenek maradhatnának.”

Dunant könyvét szétkapkodták. És hamarosan eljött a tettek ideje is. Dunant nemzetközi konferenciát hívott össze 1863. október 26-ára. Ez utóbbin 14 ország küldöttei jóváhagyták határozati javaslatát az összes európai fővárosban létrehozandó Általános Nemzeti Társaságról. Azt az alapelvet is a magukévá tették, hogy a katonai egészségügyi személyzetet, továbbá az önkéntes segélynyújtókat a hadviselő hatalmak semleges személyeknek tekintsék.
A következő nemzetközi értekezletet 1864. augusztus 8-án nyitották meg, szintén Genfben, ahová 16 ország küldte el megbízottait. (Érdekes mozzanat, hogy a katolikus Bajorország és a Pápai Állam nem kívánta magát képviseltetni a protestáns Genfben. Más indoklással ugyan, de az Osztrák Birodalom is távol maradt. Magyar viszonylatban később a dualista államszerkezetre visszavezethető vitás kérdések akadályozták az előrelépést. Végül is a Magyar Vöröskereszt csak 1881. május 16-án alakult meg.)
Dunant élete sokáig sikeres volt. Azt is elmondhatta magáról, hogy elképzeléseit – mások – sorra megvalósították. Később súlyos magánéleti kudarcok érték: üzleti vállalkozásai csődbe mentek, közel 1 millió svájci frankra rúgó óriási adóssága elengedhetetlenné tette számára teljes tőkéjének és a családi vagyonnak a mozgósítását, svájci házának eladását és el kellett viselnie bírósági hercehurcákat, rágalmakat, barátaiban való csalódásait is. Igaz, 1901-ben megkapta életművéért a Nobel-békedíjat – elsőként a világon –, és ez a kitüntetés sok mindenért kárpótolta. Őt is elérte azonban számos nagy ember végzete: elfelejtették. Hiába küldözgette leveleit a szélrózsa minden irányába; a barátok és hajdani jóakarói udvariasan válaszoltak neki, de az új kornak már nem kellett. Dunant 1910-ben halt meg. Az egész világon ismert és elismert azonban az a szervezeti hálózat, amelyet ő álmodott meg s ő kezdett megvalósítani. A Vöröskereszt Társaságok Ligájának genfi székházán, pontosabban annak homlokzatán három szimbólum látható: a Vöröskereszt, a Vörös Félhold (a mohamedán országok a hívők vallási érzékenységére hivatkozva nem fogadták el a kereszt használatát), valamint a császári család hagyományaihoz ragaszkodó Irán által kiválasztott embléma, amelyik a Vörös Oroszlánt és a Napot ábrázolja.
M. Gumpert szerint „Az emberiség történetében a Vörös Kereszt annak a jelképe, hogy az emberiség eszméi olykor meg is valósulhatnak, az álmok és vágyak ködös régiójából le is szállhatnak a földre. Nagyon kevés emberbaráti eszme vált ilyen módon valósággá. A sokrétűsége és ellentmondásai dacára olyan nagy 19. század gigantikus emlékműveként emelkedik a mi korunk fölé: tökéletlen, hibákkal teljes és mégis kényszerítő erejű szövetség az emberiség szenvedései és téveszméi ellen, amelyek nem szűntek meg azóta, amióta ez a szövetség létrejött.”