Élet és tudomány

At erdélyi fejedelemség hadszervezete - Fejlesztések és reformok

Megjelent az Élet és tudomány 2009. szeptemberi számában

Írta: Szabó Béla

Báthory István erdélyi fejedelemsége és lengyel királysága alatt a részben török vazallus és Habsburg befolyás alatt éppen megszületett államalakulatnak fontos szerep jutott a XVI. századi európai politikai életben. Ez megfelelő nagyságú és erejű hadsereget igényelt. Báthory, miután elfoglalta Lengyelország trónját is, három hadjáratot vezetett Rettegett Iván Oroszországa ellen, amelyben nagy számban vettek részt magyarországi és erdélyi katonák is. Az általa létrehozott hadügyi fejlesztések megteremtették a későbbi nagy fejedelmek, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György politikai és katonai sikereinek alapjait is.

A XVI. században az Erdélyi Fejedelemség létrejötte egybeesett az európai hadviselés átalakulásával, amely nagyrészt a tömegesen elterjedő tűzfegyvereknek volt köszönhető. Másrészt az adott korszakban az állandó zsoldoshadseregek elterjedése Nyugat-Európában fokozatosan háttérbe szorította a korábbi, feudális alapokon nyugvó hadkiegészítési rendszert. Helyette a toborzáson alapuló hadkiegészítési forma vált általánossá.
A hadseregek feltöltése a mozgósítási parancsokkal egybehívott személyek helyett egyre általánosabban a katonai szolgálatra legmegfelelőbb férfiak közül toborzás útján történt. Ezzel szem­ben a XVI. századi Magyarországon (és Erdélyben is) a vegyes hadkiegészítési rendszer maradt érvényben. Általános feudális kötelezettség alapján állítottak ki katonákat, illetve vonultak hadba a főurak és a főpapok, a vármegyék és a városok, és e kategóriába tartozott a népfelkelés is, mint ősi hadkiegészítési forma.

Székelyek, hajdúk, zsoldosok

Ide sorolható a székely szabadok hadkötelezettsége is. A katonáskodásra kötelezett, hadba vonuló és nem a hegyszorosokat őrző székelyek a kezdeti időktől általában külön sereget alkottak, amelynek élén, vezérként, a székely ispán állt. Miután ez a cím az erdélyi fejedelmek titulusai közé került, katonai feladatait a székelyek főkapitánya vette át, akit később a XVII. században már a székelyek generálisának neveztek. Ez azt jelenti, hogy már a XIV. századtól önállóan szervezett, külön hadseregük volt. A XV. századtól ispánjuk lehetőség szerint két bandériummal vonult hadba. A hadkötelezettekről lajstromot vezettek. Általában egy család egy főt volt köteles kiállítani.
Fontos még megemlíteni a hajdúkatonaság szerepét. Kezdetben a források az időjárás viszontagságait jól tűrő, igénytelen, s a fegyverforgatáshoz is jól értő pásztorokat említettek, akik kitűnő katonaanyagnak bizonyultak a XVI. századtól. Eredeti mesterségüket feladva, a század közepétől gyalogos katonaként a végvárakban is helyet kaptak. Ezért a század végére már a magyar gyalogos katona elnevezésévé vált. Fontos szerepük volt Báthory István hadjárataiban és a tizenötéves háborúban is. A tizenötéves háború pusztításai nyomán jelentős tömegek sodródtak a katonáskodásból és rablásból élő hajdúk közé, s őket a császári hadvezetés is a hadjáratai során egyre nagyobb létszámban alkalmazta.
Létszámuk a XVII. századra megnőtt. I. Rákóczi György 16-25 ezer főre becsülte a felfogadható hajdúvitézek számát, de 1644-es hadjáratára csak néhány ezer lovast toborzott közülük. A fejedelemnek nem tetszett e katonaság harci szokása, már a hadjárata elején szívesen megszabadult volna tőlük, mert „az ide ki való prédáláshoz szokott s tolvajláshoz tanúlt nemzet annyira elvetemedett, … ha az ember büntetni akarja, mindjárt az más fél közzé való szökéssel s menetellel fenyegetőzik, kopját nem akar viselni”.

A XVI. század európai hadügyi reformhatásai nemcsak a hagyományos hadszervezet korszerűsítésére ösztönözték az erdélyi uralkodókat. Tapasztalt, képzett zsoldos katonaságot kezdtek alkalmazni. Amíg a hagyományos hadszervezet egységei területi alapon szerveződtek - ezért nem lehettek azonos létszámúak - addig a toborzás útján szervezett csapatokat azonos rend és azonos létszám szerint lehetett megszervezni. Erdélyben a XVI. században – Nyugat-Európától eltérően – a legnagyobb taktikai egység a gyalogságnál és a lovasságnál is maximum 500 főből állt. Az 500 fős egységek élén a főkapitányok, valamint a gyalogosoknál a fővajdák parancsnokoltak. A hadsereg vezetésében a főkapitányok és a fővajdák munkáját segítették a hadnagyok, a vajdák, a strázsamesterek, a dobosok, a síposok és a tizedesek. Az 500 fős egység öt százfős zászlóaljra oszlott, amelynek az élén a hadnagyok álltak. Ezek a zászlóaljak további tízfős tizedre oszlottak.

Udvari hadak

Bizonyos időszakokban jelentős volt a külföldi zsoldosok szerepe is. Zsoldosokat fogadtak legkorábban Itáliából, majd Lengyelországból, sőt Skóciából is. Kiemelkedő szerepük volt a német zsoldosoknak is. Magasabb zsoldot kaptak, mint a többi katona, szervezetileg az udvari hadak kötelékébe tartoztak. Főképpen muskétás és dragonyos katonákról van szó. A későbbiek folyamán a könnyűfegyverzetű kozák lovasságot is szívesen alkalmaztak az erdélyi fejedelmek, főként alacsony zsoldjuk miatt.

A fizetett hadak közül kiemelkednek a fejedelmek udvari hadai. A XVI. század végén az udvari lovasság létszáma majdnem elérte az 1000 főt. Az udvari-mezei csapat volt az erdélyi lovasság elitalakulata. Ha a fejedelem is személyesen hadba vonult, akkor közülük került ki a fejedelem személyi testőrsége. Az udvari gyalogság is jelentős szerepet töltött be a fejedelmek udvari hadaiban. Békelétszámuk általában öt zászlóalj volt, de a hadjáratok során a zászlók száma felszökött akár húszra is. Az udvari gyalogság tagjai Báthory István hadjáratai során dupla zsoldban részesültek, Erdélyben viszont maximum fél forinttal kaptak többet, mint a többi gyalogoskatona.

Békeidőben ők adták a gyulafehérvári palota őrségét.
Az udvari hadak kötelékén kívül is voltak olyan katonai alakulatok, amelyek gyakorlatilag állandó zsoldoshadseregnek számítanak. Ezeket az úgynevezett presidiarius hadakat, azaz őrseregeket a XVI. században vészhelyzetekben, vagy hosszantartó háborúskodás esetén állították fel, hogy az ország addig se maradjon védelem nélkül, míg a vármegyei csapatok hadba szállnak. 1562-ben a felkelés helyett János Zsigmond a presidiarius hadakat próbálta állandó sereggé szervezni. Elrendelte, hogy a továbbiakban a magyarok és a székelyek ötszáz-ötszáz lovast, a szászok ötszáz gyalogost tartsanak állandóan készenlétben ott, ahol az ország és a fejedelem érdeke megkívánja. Ez a kezdeményezés meghiúsult, 1564-ben visszaállították a hagyományos hadfelkelést.
Presidiarius hadakat továbbra is szükség esetén, válságos helyzetben állítottak fel. Például a tizenötéves háborúban több mint négyezer katona állt így zsoldban, amely előteremtésére különadót vetettek ki. Rajtuk kívül jelentős szerepük volt a mezei hadaknak. A XVI. században a magyar katonai nyelv mezei hadaknak nevezte azokat a csapatokat, amelyeket csak egyes hadjáratok idejére toboroztak. Adott időben, Erdélyben főként a szabad hajdúk közül toborozták a mezei hadak személyi állományát. A tizenötéves háborúban a császári kincstár is egyre kisebb számban tudta megfizetni a drága nyugat-európai zsoldosokat, ezért az olcsóbb hajdúgyalogsággal próbálta őket pótolni.

Szász tüzérek

Erdélyben a tüzérek főképpen a szászok közül kerültek ki, bár a XVI. században a legfontosabb posztokat olasz katonákkal töltötték be. Báthory István „fő mozsármestere” 1575-ben már az olasz Rafael Cinna volt, s a Báthoryak alatt a gyulafehérvári hadiszertár parancsnokai is cremonai születésű mesterek voltak. A későbbiekben már főként német tüzérek szolgáltak Erdélyben. A császári sereg átálló tüzérei is szívesen látott szakemberek voltak a Fejedelemségben.
Az erdélyi hadszervezet élén a teljhatalommal bíró fejedelem állt. A fejedelmi parancsok közvetítője a fejedelmi kancellária volt. A kancellárián keresztül rendelte el a fejedelem veszély esetén a hágók lezárását, hadjáratra készülve a fegyverzetet és a létszámot ellenőrző katonai szemléket, a hadi készültséget, a hadbavonulást és a hadjárat végén a hadi cselekmények befejezését.
A hadszervezet második embere, a fejedelem helyettese, az ország főkapitánya volt. A XVI. század második felében az ország főkapitányán kívül csupán a székelyek, a legfontosabb végvárak (például Várad), valamint az udvari hadak élén állt állandó főkapitány.
Erdély a XVI. század végén 12-14 ezer, valamint a hozzátartozó Partiumból körülbelül négyezer katonát tudott mozgósítani egy adott hadjáratra, ami tekintélyes erőt képviselt a térségben.