Élet és tudomány

Fogyatkozóban a széles kárász - Nem mind arany ami fénylik

Megjelent az Élet és tudomány 2009. augusztusi számában

Írta: Demény Ferenc Urbányi Béla Müller Tamás

A horgászok körében mindig is kedvelt széles kárász természetes vizeink egyik legalkalmazkodóbb halfaja, ám a legutóbbi időkben mégis visszaszorulóban van. Állományát főképp egykori élőhelyeinek elvesztése és egy idegen özönhal, a mindjobban terjedő ezüstkárász veszélyezteti.

A széles kárász (Carassius carassius) – bizonyos vidékeinken kárász, lapos kárász, magyar kárász, cigánykárász, sárga- vagy aranykárász – hazai halfaunánk egyik őshonos halfaja. A múltban meghatározó szerepet töltött be a dús vegetációjú élővizek ökoszisztémáiban. A folyóvizeket kerüli, azokban csak véletlenszerűen és átmenetileg található meg. Kisebb pocsolyákban és mocsarakban is megél, de a víztest teljes átfagyását is elviseli. Ez a tulajdonsága, valamint rendkívül alacsony oxigénigénye jól mutatja a hal kivételes alkalmazkodóképességét a mostoha viszonyokkal szemben, amelynek köszönhetően a széles kárász talán a legtoleránsabb halfajunk.
Az ivarérettségét már rendkívül fiatalon eléri, amikor a testmérete még viszonylag kicsi. Egyéves korában az alig 10 centiméteres és mindössze 20–40 grammos példányok – a hímek és a nőstények egyaránt – már érett ivarsejteket termelnek. Ívási ideje május–július hónapokra esik. Ha a víz hőmérséklete tartósan eléri a 16-18 Celsius-fokot, csapatokba verődve alkalmas ívóhelyet keres. A nőstény évente 2-3 alkalommal ívik, egy-egy ívás között 2-4 hét is eltelhet.
Az erősen ragadós, sárgásbarna színű, 1,2 milliméter átmérőjű ikrájából 3-40 ezret képes egy alkalommal a vízinövényekre lerakni. Mivel ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval és az ezüstkárászéval, így gyakran hibridizálódik, ami „fajtiszta” génkészletének beszennyezését is jelenti egyben. A vízhőmérséklettől függően – 3-7 napig tartó ikrán belüli fejlődés után – a frissen kikelő lárvák 4,2–4,6 milliméter hosszúak. A tartaléktápanyagot biztosító szikanyag teljes felszívódásáig még a növényeken csüngenek ragasztómirigyeik segítségével. Táplálkozásukat 5,3–6,5 milliméter testhosszt elérve, mintegy 2-5 nap múlva kezdik meg. Ekkor függeszkedésüket – az úszóhólyag működésének megkezdésével egyidőben –felváltja aktív úszásuk.

A széles kárász első táplálékát nagyobb egysejtűek, kerekesférgek jelentik, majd később, méretüktől függően egyre nagyobb zooplankton-szervezeteket fogyasztanak. Egyéves korukra mindöszsze 2–10 centiméterre növekedhetnek, amit nagymértékben a környezeti feltételek (elsősorban a táplálék ellátottság) határoznak meg. Ebből is látszik, hogy lassú növekedésű faj, mely természetes vizeinkben általában 8-10 éves korára éri el a fél kilogrammos testtömeget. Kedvező tógazdasági körülmények között nevelve azonban jóval gyorsabban, akár 3 évesen is ugyanekkorára növekedhet. Hazánkban az 1 kilogrammos vagy annál nagyobb példányok igen ritkák, a nemzetközi irodalomban leírt legnagyobb széles kárász 64 centiméter hosszú és 3 kilogramm testtömegű.
Folyószabályozásaink, a természetes lápvidékek és mocsarak lecsapolása nagymértékben lecsökkentették a széles kárász élőhelyeit, miáltal a faj a természetes környezetétől eltérő víztípusokba kényszerült, s ott az agresszívebb halfajok – különösképpen az ezüstkárász – elnyomják. Az ezüstkárász (Carassius gibelio) triploid egyedei ívási parazitizmusukkal is veszélyeztetik a széles kárász populációit, míg a diploid – ivaros szaporodásra képes – ezüstkárász-egyedekkel hibridizálódhat, ami leronthatja populációinak genetikai állományát.
A triploid génkészletű ezüstkárászok minden esetben nőnemű (azaz ikrás) egyedek, amelyek szaporodásához nem szükségesek a saját hímjeik („tejeseik”). A szaporodási időszakban öszszeívhatnak más pontyfélék (mint például a széles kárász) hímjeivel is, azok ivarsejtjei azonban csak beindítják a petesejt, azaz az ikra barázdálódását, anélkül, hogy genetikai anyaguk bejutna a petesejtbe. Az ilyen, gynogenezisnek nevezett jelenség során a kikelő lárvák gyakorlatilag a triploid anya génkészletét viszik tovább más fajok segítségével. A triploid egyedek túlsúlya az ezüstkárász elterjedésének határvonalán jellemző leginkább, biztosítva ezzel a faj minél hatékonyabb terjedését. A legújabb kutatások szerint azonban a triploid ezüstkárászok haploid (a diploid egyedekre jellemző) petesejteket is termelnek, amellyel – ha stabilizálódik populációjuk – áttérhetnek az ivaros szaporodásra. A hímek terjedése így persze, lassabb, mint a nőnemű ezüstkárászoké.

A széles kárász populációinak csökkenő üteme nemcsak nálunk jellemző. Jól mutatja ezt az a tény, hogy a szomszédos országokban (Szlovákia, Ausztria, Horvátország, Szerbia, Románia) már védetté nyilvánították. A környező országok gyakorlatával szemben a védettségi státusz hazai bevezetését – hisszük – meg lehet előzni. Ehhez, persze, az eredeti élőhelyeit kell visszaállítanunk, és az így kialakított új élőhelyeket, valamint a már meglévő hazai állományokat telepítésekkel megerősítenünk. A fennmaradt élőhelyek megóvása önmagában, sajnos, nem bizonyul minden esetben kellően hatékonynak. Az olyan környezeti katasztrófák, mint például a 2000-es tiszai ciánmérgezés, a már erősen „leromlott” állományokban tökéletes pusztítást végezhetnek, éppen ezért igen fontosak a természetvédelmi céllal végzett szaporítási és nevelési munkák.

A Szent István Egyetem Halgazdálkodási Tanszékén végzett szaporítási és nevelési kísérletekben jelentős menynyiségű ivadék született. Ezeket néhány hónapos előnevelés után különböző természetes vizekbe, illetve tógazdaságokba (Rákospalotai-tó, Jákotpuszta, Kaposvár, Balaton, Rétimajor, Szarvas, Tiszasüly, Tápiószecső, Százhalombatta, Isaszeg) juttattuk el. A telepítésekkel a faj populációinak megerősítéséhez szeretnénk hozzájárulni. A kitelepített halak sorsát a jelöléssel ellátva kihelyezett halak visszafogásával, valamint az egyes élőhelyek folyamatos halfaunisztikai monitorozásával követjük nyomon. A halgazdaságokba eljuttatott állományok elősegíthetik a faj tógazdasági termelésének terjedését, ami egyben a faj hatékony védelmét is szolgálhatja. Mindezt a változó horgászigények is egyre jobban indokolják.

A két kárászfajunk elkülönítése színezet alapján nem túl szerencsés, hiszen a ritkán, de folyóvízben és világosabb környezetben is élő széles kárászok is lehetnek egészen ezüstös színűek, míg a sötét, iszapos vizekben élő ezüstkárászok sötét bronzszínűvé, szinte aranyszínűvé színeződnek. A faj pontos meghatározását gyakran nehezítik az ezüstkárásszal alkotott hibridjei, ez utóbbiak esetében a határozóbélyegek közötti határok gyakran elmosódnak, keverednek. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a horgászok, természetvédők, természetbúvárok és a tógazdasági szakemberek is képesek legyenek nagy biztonsággal felismerni őshonos fajunkat, és el tudják különíteni az özönhal ezüstkárásztól. A mellékelt táblázat és képanyag ezt a célt szolgálja.

Kutatóbázisunkon, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karának Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetén belül működő Halgazdálkodási Tanszéken 2007 óta foglalkozunk a széles kárász szaporításával és nevelésével. A kutatási munkák legfőbb célja a természetes vizeink halállományainak megerősítése, a kipusztult vagy meggyengült populációk, valamint újonnan létrehozott élőhelyek újranépesítése.
A négy fő kutatási irányból a szaporodásbiológia területén a ponty keltetőházi szaporításának módszerét sikeresen adaptáltuk a széles kárászra is. A faj természetes ívási szezonja előtti szaporítását is megoldottuk, így év végére jóval erősebb egynyaras ivadékok születhetnek. Meghatároztuk azokat a legfontosabb reprodukciós paramétereket (például a száraz, illetve a nedves ikra tömegét, átmérőjét; a kelés ismérveit különböző hőmérsékleten, a többszöri szaporítás lehetőségét stb.), amelyek a nagyüzemi keltetőházi szaporítás során elengedhetetlenül szükségesek (tervezés,becslés, kiszámíthatóság).
Az intenzív lárva- és ivadékneveléssel foglalkozó kutatásainkban a széles kárász lárvájának nevelését kísérleti körülmények között vizsgáljuk. Előnevelt és egynyaras halak intenzív nevelésére is végeztünk kísérleteket (különféle tápok, élő és vegyes táplálékkal való takarmányozás stb.).
Kutatásaink során megvizsgáltuk a széles kárásznak más halakkal való együttnevelését tógazdaságokban. Elsősorban a compóval való közös nevelés lehetőségét teszteltük.
Legalább ilyen fontos, hogy a széles kárásznak a természetes vizeinkben megtalálható állományait felmérjük. Így populációbiológiai vizsgálatokat (növekedés, testhossz és testtömeg összefüggése, kondíció, hátmagasság alakulása, jelölés-visszafogás, halfaunisztika stb.) folytatunk több élőhelyen is.
Mindezek a kutatásaink azért folynak, hogy ez az ősi halfajunk továbbra is horgászható és halászható legyen természetes vizeinkben is.