Élet és tudomány

1100 éve alapították a Cluny apátságot - Közösségépítő csúcstechnológia

Megjelent az Élet és tudomány 2009. augusztusi számában

Írta: Sághy Marianne

Amikor 909. szeptember 11-én I. Vilmos, Aquitania hatalmas hercege bencés apátságot alapított a burgundiai határvidéken, a Grosne folyócska melletti Clunyben fekvő magánbirtokán, nem sejthette, hogy szerény alapítása mekkora hírnévre jut az elkövetkező háromszáz évben. Vilmos indítékát így fogalmazza meg az alapítólevél: "az isteni Gondviselés azért teremtette a gazdagokat, hogy mulandó javaik helyes felhasználásával örök jutalmat nyerjenek."

A monostor feladata az volt, hogy a szerzetesek állandó imái biztosítsák a herceg lelkének örök üdvösségét. A Cluny apátság alapításának három sarokköve a halottakért mondott szentmisék, a bencés Regula betartása és a szegények támogatása volt. Első apátja, a bencés reformer Berno a Jura-hegységben megbúvó szerzetesi házakat és remeteségeket irányította: Balmából (Baume) költözött Clunybe tizenkét szerzetessel. A monostor mindössze öt házhelynyi (mansio) földet kapott, de azzal, hogy Vilmos kivonta a kolostort a helyi püspök ellenőrzése alól és pápai irányítás alá helyezte, biztosította az intézmény mentességét a helyi hatalmasságoktól, fenntartotta a szabad apátválasztás jogát és megteremtette a külső befolyásoktól mentes, önálló működés feltételeit.

Jámbor, nem reformer

Vilmos sem szent, sem újító nem volt. Bár az utókor kolostoralapításai miatt a Jámbor (Pius) melléknévvel ruházta fel, Auvergne, Aquitania, Limousin és
Gothia (Languedoc) ura mentalitását és életmódját tekintve semmiben sem különbözött a korabeli bárdolatlan nagybirtokosoktól. A Karoling-leszármazottak trónigényét támogatva 888-ban nem ismerte el Odó, Párizs grófja királlyá választását, és amikor keze közé került Odó egyik hűbérese, az hiába könyörgött életéért, habozás nélkül felkoncolta. Bűneit levezeklendő sorra alapította a kolostorokat és gyűjtötte az egyházi címeket, így például a brioude-i Szent Julián-apátság világi apátja is volt. A bűnbocsánat kieszközlése számított a nagyurak által alapított monostorok legfőbb feladatának. A bűn sötétségébe süllyedt világban csak a monostorok fénye pislákolt: a szüntelen imádság lámpásaiként az isteni irgalom fényét sugározták a bűnben tévelygő emberiség felé.

A magánosítás és létbizonytalanság ellen

Az, hogy a hatalmasok kolostoraikat Szent Péter és Pál főapostolok védnöksége alá helyezzék, megszokott dolog volt a korban: ezt tette egy másik főúr, Girart de Roussillon is, amikor a IX. század végén ugyancsak Burgundiában megalapította Vézelay monostorát. Frank, lotaringiai, burgund és vizigót nagyurak azért rendelték közvetlenül a pápa távoli fennhatósága alá kolostoralapításaikat, hogy ezeket megóvják rokonaik, a hasonszőrű nagyhűbéresek vagy éppen a szerzetesek kapzsiságától, vagyis attól, hogy az alapító halála után megszerezzék az apátság birtokait. Szent Péter és Pál patronátusa amolyan „off-shore befektetés” volt, mely biztosította az apátság fennmaradását. A poszt-Karoling Európában ugyanis a jogbiztonság számított a legritkább madárnak. Nagy Károly birodalmának széthullása után hatalmi űr támadt, s ebben az időben a nagyurak kielégíthetetlen birtokszerzési vágya szüntelen háborúskodáshoz vezetett, ami a közrend teljes felbomlását eredményezte Frankföldön és Itáliában.
A harcokba az egyház is belesodródott. A püspököket világi nagyurak nevezték ki, a papi stallumokat pénzért lehetett vásárolni. A laikus invesztitúra és a szimónia következtében az egyházi állások és birtokok sokszor betöltetlenül maradtak, vagy méltatlan kezekbe kerültek. A klérus erkölcsei leromlottak, a papi nőtlenség írott malaszt maradt, a kolostorokat kommendás apátok igazgatták, ami azt jelentette, hogy a jövedelmet felélték, de a fegyelemre fittyet hánytak. A szerzetesek feleségeikkel és gyerekeikkel éltek a monostorban. A X. század elején már alig akadt bencés apátság, amelyben a Regulát betartották volna. A politikai és gazdasági válságot a normann, szaracén és magyar támadások súlyosbították: a mindennapok nemcsak a városokban, hanem az Isten háta mögött fekvő kolostorokban is bizonytalanná váltak, hiszen a barbár portyázások fő célpontjai éppen e gazdag apátságok voltak.

Válság és kilábalás

A pápaság történetének mélypontján volt a X. században. A világi beavatkozás a pápákat sem kímélte: a hírhedt Marozia befolyása alatt álló Szentszék a legkevésbé sem mutatott erkölcsi példát. Az egyházi reform, az erkölcsök megújítása nem Rómából indult ki. „Szent Péter és Pál patronátusa” az új alapítások esetében nem azt jelentette, hogy a pápák tényleges ellenőrzést gyakoroltak felettük, csak azzal a felülmúlhatatlan előnnyel járt, hogy védnökeik messze, nagyon messze voltak. Az apostoloknak ajánlva birtokadományaikat az alapítók megkerülték a szomszédos oligarchák és püspökök túlságosan is kézzelfogható jelenlétét. Az apostoli védnökség kétféle szabadságot szerzett Clunynek: Jámbor Vilmos nemcsak a szomszédos földesúri fennhatóság alól mentesítette az apátságot, hanem a helyi püspök uralma alól is. Az alapító kizárta a világi invesztitúrát és a szerzetesek számára tartotta fönn az apátválasztás jogát.
Vilmos ezeket a jó ötleteket nem maga találta ki, hanem Bernótól tanulta. Berno egy korábbi reformer, az előkelő, vizigót arisztokrata aniane-i Szent Benedek (750-821) nyomdokain haladt, aki a Karoling császárok támogatásával kormánypolitika szintjére emelte a kolostori megújulást és a szerzetesek számára Nagy Károly egész birodalmában kötelezővé tette Szent Benedek Regulájának követését. A Regula volt az a „szoftver”, melynek alkalmazásával a bencések ki tudták dolgozni a monasztikus közösségépítés csúcstechnológiáját. Aniane-i Benedek a Regula kötelezővé tételével a szerzetesség központosításának az alapjait is lefektette. Halála után azonban a bencés reform ügye lekerült a napirendről, olyannyira, hogy a reformer neve is feledésbe merült. Berno 895-ben Rómába ment, és elérte, hogy monostorai, Gigny és Baume, közvetlenül a Szentszéktől függjenek. Ez adott példát Aquitaniai Vilmosnak, hogy Cluny számára ugyanezt kérje 910-ben. Berno abban is példát mutatott a későbbi Cluny-szervezet számára, hogy több monostor vezetését tartotta egy kézben.

(Következik: Isten elveszett országa)