Élet és tudomány

Barokk kori magyar fogolyszabadítók - Rabkiváltó szerzetesek

Megjelent az Élet és tudomány 2009. augusztusi számában

Írta: Török József

Az 1781-ig működött trinitárius rend tagja, a fogolykiváltó szerzetesek komoly diplomáciai ismerekettel rendelkeztek, ismerték és mégis vállalták az utazás veszélyeit és nem egy esetben saját életüket is kockára tették, hogy keresztény rabokat szabadítsanak ki a börtönből.

Máté evangéliumában olvasható a felebarátok iránt végzendő testi jócselekedetek listája (25,35-36). Ennek egyike – börtönben voltam és meglátogattatok – fölöttébb időszerűvé lett a keresztes hadjáratok idején, mert a szentföldi csatatereken a harc mellett minél nagyobb számú hadifogoly ejtése jelentős sikernek számított. Részint a megejtendő fogolycserék alapjául szolgált; részint mert komoly anyagi értéket jelentettek az elfogott keresztes vitézek a közel-keleti, virágzó rabszolgapiacokon.

A sikertelen III. keresztes hadjárat (1189-1192) során fogságba esett nagyszámú keresztes vitéz híre nyugatra is eljutott és segítette a rabkiváltásra szakosodó szerzetesrend megszületését, a nyugati keresztényeknek az afrikai, kis-ázsiai iszlám világból történő szervezett, intézményesült kiszabadítását. A szerzetesrendet – amely a Szentháromságról (Trinitas) kapta a trinitárius nevet – Máthai Szent János (+1213) párizsi kanonok és Valois Szent Félix (+1212) remete alapították 1198-ban, s még ebben az évben elnyerték III. Ince pápa (1198-1216) jóváhagyását Rómában, a lateráni pápai palotában. Nemes célkitűzésüket pápai áldással kezdték megvalósítani. Rendi ruhájuk fehér köntös, rajta kék és vörös kereszt. A fehér szín az Atyát, a kék a szenvedő Fiút, a vörös a Szentlelket jelképezte. A tehetséges alapító atyák a korabeli közvéleményt a fogságba esett keresztény rabok iránti rokonszenvvé tudták átformálni, s célkitűzésük a társadalom valamennyi rétegében visszhangra talált. Számosan léptek be a rendbe s kötelezték el magukat a szokásos hármas fogadalom mellett a csak rájuk jellemző negyedik fogadalomra: ha másként nem sikerül, önmagukat adják váltságul, cserébe a fogoly felebarátért. A tömegek (ki-ki anyagi tehetsége szerint) pénzadományokkal segítették a tetemes összegeket fölemésztő váltságdíjak előteremtését. A XIII. század végén nagyjából kétszáz kolostoruk működött a latin kereszténység országaiban, főként azokban, ahonnan jelentős számban mentek keresztes harcosok a keleti hadszíntérre s estek az iszlám-hitűek fogságába az eleve kilátástalan hadjáratok során. A trinitárius szerzetesek kettesével, hármasával indultak útnak. Az iszlám uralta országok idegen nyelve, kultúrája, törvénykezése, szokásai számtalan veszélyt rejtettek magukban, a keresztes hadjáratok alatt, majd annak 1291-ben történt lezárulása után az iszlám kelet általában joggal ellenségesen tekintett a keresztény nyugatra. A rabkiváltó utakhoz, a sokszor kevés esélyű vállalkozáshoz a trinitárius szerzetesek részéről komoly egyéni bátorság, mély meggyőződés, elkötelezett felebaráti szeretet, az arab nyelvjárások valamelyikének beszéd-szintű ismerete nélkülözhetetlen volt. Tehát az útnak indulást több évi felkészülés előzte meg, nyelvtanulásra pedig a mórok uralma alól fölszabaduló ibér területeken létesült kolostorok fogadták be a nemzetközi elterjedtségű rend tagjait.
A XVI. század második felében végbement katolikus megújulás a rabkiváltók között is visszhangra talált. VIII. Kelemen pápa 1599. augusztus 20-án kelt bullájával jóváhagyta a sarutlan trinitáriusok reformjait. Spanyol kolostorokból terjedt át francia kolostorokba a szigorított életvitel, amely ismét előtérbe állította a keresztény rabok kiszabadítását. Útban Lengyelországba, Bécs városát találták alkalmasnak megtelepedésre, amit támogatott XI. Ince pápa, Buda visszafoglalásának s a magyar hódoltsági területek felszabadításának távolból is tevőleges szereplője. I. Lipót császár rendelete 1688-ban hagyta jóvá bécsi rendházuk alapítását, egy kikötéssel: csak spanyolokat vehettek föl rendtagnak. Megtelepedésük után 1691-ben a tatárok közé szerveztek rabkiváltó utat, majd 1692-ben a még Oszmán Birodalomhoz tartozó Nándorfehérvárra (Belgrád) utaztak hasonló célból. Több keresztény foglyot sikerült kiszabadítani, s ez hatalmas, kedvező visszhangot váltott ki a nép és a főurak körében egyaránt.

Bécsben számos magyar főúri családdal kötöttek ismeretséget, akik az udvarban is szorgalmazták magyarországi megtelepedésüket. Széchenyi György esztergomi érsek 1693-ban Illaván alapította az első magyarföldi kolostorukat. Ugyanezen évben
II. Rákóczi Ferenc és nővére, Júlia Borbála két trinitárius szerzetest hívott Sárospatakra, s ezzel megvetették az itteni közösség alapjait. Kollonich Lipót érsek Pozsonyban telepítette le őket (1697), majd Nagyszombat város fogadta be 1712-ben a rabkiváltó atyákat, a Kollonich család buzgólkodása folytán. Komárom (1714), Gyulafehérvár (1716), Eger (1717) következett, majd bő húsz évi szünet állt be terjeszkedésükben. A Zichy családnak köszönhették, hogy Óbuda-Kiscellen 1738-ban és Makkos-Márián 1748-ban megtelepedhettek. Eleinte a lengyelországi Szent Joachimról elnevezett rendtartományba tartoztak a magyar trinitárius kolostorok, majd a bécsi központú, Ausztriára és Morvaországra kiterjedő, Szent Józsefről elnevezett rendtartomány 1728-as megszervezése után ehhez csatlakoztak. Ekkor a tartomány 12 kolostorából hét volt magyar földön, a későbbi 18-ból pedig 9, ami markáns magyar jelleget biztosított. Eleinte spanyol, majd lengyel, cseh, morva, német származásúak voltak a rendtagok, 1695-től folyamatosan magyar ifjak is jelentkeztek és nyertek fölvételt. Az aszkéta életmód sem riasztotta vissza az újabb hivatásokat. A húsételtől általában tartózkodtak, csak vasárnap és évente hat ünnep volt kivétel. Az illavai rendház konyháját a Vág folyó látta el pisztránggal, Pozsonyban és Komáromban a Duna biztosította a szükséges halmennyiséget.

A rendi szabályzat értelmében jövedelmük egyharmadát rabok kiváltására kellett fordítani. Ők ennek igyekeztek maradéktalanul eleget tenni. A spanyol szerzetesek legtöbbször komoly diplomáciai ismeretekkel rendelkeztek, az utazás veszélyeit fölmérték és nem egy esetben saját életüket is kockára tették, hogy a keresztény rabokat kiszabadítsák és az országba, ahonnan származtak, visszajuttassák. A rabkiváltó utak neve latinul: redemptio. Az ismeretlenbe vezető utakhoz szükséges volt a belső, lelki késztetés mellett az a fölfedező kedv is, ami a spanyolokra ekkortájt igen jellemző. Észak-Afrika éppen úgy célpont volt, mint Közel-Kelet, az Oszmán Birodalom. Lengyelországból, Moldvából keletre, a tatárok közé akartak menni, s az első, 1691-es út eredményeként 16 rabot sikerült kiváltani, köztük egy magyart. A császári támogatást meghálálandó, Szilézián, Morvaországon keresztül valamennyien Bécsbe mentek és július 10-én ünnepi, hálaadó körmenetben vonultak a Szent István-dómba. Ezek a diadalmenetnek beillő körmenetek kifejezésre juttatták a keresztény szolidaritást, a fogolykiváltó atyák bátorságát, a támogatók nagylelkűségét. A rabságból kiszabadultak előtt zászlót vittek, a volt rabok bilincseiket, rabláncaikat felmutatva vonultak, majd a hívek rendezett sorokban, s végül a keresztet követve a szerzetesek, akik a Szentháromság dicséretét zengték. Ujjongó tömeg, zenekar várta őket, mozsárágyúk hangja adott nyomatékot a kollektív örvendezésnek.

A második út 1692-ben délre, az Oszmán Birodalom peremvidékére vezetett. Kollonich Lipót bíboros négy török rabot bízott a szerzetesekre, akik sikeres fogolycserét hajtottak végre, és különböző összegekért még 19 foglyot sikerült kiváltani. Mivel Kollonich volt az út támogatója, a sikeres utat annak befejeztével neki ajánlották. Ez növelte a bíboros érdemeit, ugyanakkor a legfelső társadalmi réteg tagjainak mintául szolgált, példát adott a keresztény irgalmasság gyakorlására. A magyar kolostorok megszervezése után azok is kiindulópontjai lettek egy-egy rabkiváltó útnak, redemptionak.
Amikor az országot felszabadító harcok után a fogolycserénél számításba vehető török hadifoglyok, oszmán alattvalók elfogytak, a rabkiváltás a váltságdíj küzdelmes összekoldulásával kezdődött. Más koldulórendek is működtek a Magyar Királyság területén, tagjaik időnként vetélytársnak tekintették a trinitáriusokat. Kollonich Lipót támogatta a letelepedésüket Pozsonyban, ugyanakkor lelkükre kötötte, hogy kápolnájukat feltűnés nélkül nyissák meg, a városban élő egyháziakkal, szerzetesekkel ne vetélkedjenek, hanem inkább nyerjék el támogatásukat, jóindulatukat.

A nehezen előteremtett pénzt biztonságosan kellett eljuttatni rendeltetési helyére, ami nem volt veszélytelen feladat és mondhatni, nemzetközi kapcsolatokat, ismereteket igényelt. III. Károly (1711-1740) támogatásával a trinitáriusok Konstantinápolyban iskolát nyitottak, s a hatalmi központ közvetlen szomszédságában igyekeztek a fogolykiváltásokat mind szervezettebbé és átfogóbbá tenni. Minden fogolykiváltó út tartogatott váratlan eseményeket. A karlócai békekötés (1699) után a hatodik redemptio egyenest az Oszmán Birodalom fővárosába ment, a békeszerződés ugyanis több pontban foglalkozott a foglyok helyzetével. 1700-ban több hónapnyi viszontagságos út után érdemi tárgyalások kezdődtek a béke állandósítása, a határok pontos megállapítása és a fogolycsere tárgyában. Az oszmán hadihajókon gályarabként szolgálók közül ötven foglyot sikerült pénzért kiváltani. Ez az út tekinthető az egyik legsikeresebbnek, mert 442 személyt szabadítottak ki. A visszatérés leggyakrabban Erdélyen keresztül történt és a szerzetesek, volt foglyok az erdélyi püspökség székhelyén, Gyulafehérvárott mindig megálltak. 1720-ban a tizenegyedik redemptio egyik csoportja 94 magyar gyermekkel tért vissza. Az erdélyi püspök, Mártonffy György harangzúgás közepette fogadta őket, a székesegyházban hálaadást tartottak. Utána a rabságból szabadultak a trinitárius kolostorban ültek ünnepi asztalhoz, majd a püspök hívta vendégségbe a gyermekhadat és személyesen szolgált nekik az asztalnál. A gyermekek mellett felnőttek sokaságát is sikerült kiváltani, összesen 555 főt. A tizenkettedik út eredményeként 228 rab térhetett vissza hazájába. A következő évtizedekben is folytatták a rabkiváltást, az osztrák-magyar rendtartomány fennállása alatt összesen 3990 keresztény rabot váltott ki.
A felvilágosodás képviselői – bár emberbarátnak tartották magukat – rossz szemmel nézték a trinitáriusok tevékenységét, mert pénzt vittek ki, idegenbe. Az mit sem számított szemükben, hogy foglyokkal tértek vissza. II. József 1781-ben megtiltotta nekik az újoncok fölvételét, majd az államra „káros” tevékenységű rendként birodalma területén feloszlatta a trinitárius rendet, ingatlan vagyonukat és ingóságaikat az államkincstár tulajdonába adta. Kolostor- és templomberendezéseik árverésre kerültek, műtárgyak hatalmas tömegének nyoma veszett. A trinitárius szerzetesek hősi fokban gyakorolt felebaráti szeretete nem jelentett értéket a felvilágosodott állam hivatalnokai számára. Kilencven év alatt közel másfélszáz magyar ifjú lett trinitárius szerzetes a legelesettebb kortársaik szolgálatára.