Élet és tudomány

Julius Meinl, a politikus gyarmatáru-kereskedő - Mivel szolgálhatok?

Megjelent az Élet és tudomány 2009. augusztusi számában

Írta: Németh István

Cseh származású apja kávé-, tea- és gyarmatáru-üzletének nyomdokaiba lépve az osztrák Julius Meinl a legnagyobb közép-európai élelmiszerkonszernné építette ki vállalatát. A nagy szociális felelősséggel rendelkező vállalkozó az első világháború alatt békeközvetítő és diplomata, majd politikus és korának fáradhatatlan jobbítója lett.

Julius Meinl (1869–1944), akit 1910-ben az osztrák császár a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntetett ki, s 1913-tól császári és királyi kereskedelmi tanácsosi rangot kapott, a hadügyminisztérium korlátlan bizalmát élvezte. A birodalom mindkét felében nagy tekintéllyel rendelkezett gazdasági körökben és a vevők értékítéletében egyaránt. 1915 decemberében megalakította az Osztrák Politikai Társaságot. Mivel a parlament üléseit 1914 márciusa után nem hívták össze, Meinl a Politikai Társaságban olyan eszközt látott, amely „ha nem is a nép, de Ausztria legtekintélyesebb, mérvadó köreinek közvéleményét teremti meg”.

Monarchia-hívő

A nemzetek feletti, népeket összekötő és európai osztrákság álláspontját képviselte. A háborús években a monarchia megmentésén fáradozott, amelyet fenntartás nélkül támogatott. Úgy vélte: „Az Osztrák-Magyar Monarchia valójában, ha jól értelmezzük, az első tartós európai államszövetség volt. Ha e monarchia nem lett volna, akkor a területén élő népek az utolsó évtizedekben állandóan háborúztak volna egymással […]. Másrészt az első ország volt Európa keleti részén, ahol a kultúra és a civilizáció békésen fejlődött.”
A háború utolsó két évében hivatalos küldetésben, „udvari és kabinetfutárként” többször utazott Berlinbe és Bernbe, hogy a közélelmezési lehetőségekről tárgyaljon. 1916 közepétől intenzív diplomáciai fáradozásai a háború befejezésére irányultak. Kirendeltségei révén pontosan ismerte a lakosság hangulatát a birodalom minden szegletében, s üzleti tevékenysége révén bepillantása volt a központi hatalmak kényes ellátási helyzetébe. 1916. szeptemberi emlékiratában rendkívül pesszimistán ítélte meg a monarchia gazdasági és pénzügyi helyzetét s az esetleges katonai sikerektől függetlenül elkerülhetetlennek tartotta „a monarchia állami és gazdasági megsemmisülését”, ha nem kerül sor mielőbbi békekötésre. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a béketárgyalásokat Ausztria-Magyarországnak kell kezdeményeznie. Fáradhatatlanul agitált, memorandumokat dolgozott ki és kiterjedt levelezést folytatott elvbarátaival. 1917-ben Károly császár két audiencián fogadta, ahol Meinl kifejtette terveit. Károly 1917 júniusában egy új minisztériumot akart felállítani, amely megtalálja a megegyezéses béke útját, s az osztrák alkotmány módosításával messzemenő autonómiát biztosít a nemzetiségeknek. Kabinetjében Julius Meinl is helyet kapott volna.
Meinl érvei közvetítőkön keresztül eljutottak a német Ludendorff tábornokhoz, II. Vilmos császárhoz és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökhöz. Javaslatai annyira felkeltették Wilson érdeklődését, hogy 1917 végén megbízottját genfi tárgyalásokra utasította. A Meinllel folyó tárgyalásokat és Károly különbékére való megnyerhetőségének reményét még akkor sem adta fel, amikor az Egyesült Államok Olaszország sürgetésére 1917 decemberében hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. Wilson hangsúlyozta, hogy a monarchia szétzúzása nem szerepel az Egyesült Államok hadicéljai között.

Békeközvetítő

A szövetségesek nyíltan megfogalmazták hadicéljaikat: az angolok a porosz militarizmus megsemmisítését és a belga szuverenitás helyreállítását, a franciák az 1871-ben elveszített Elzász-Lotaringia visszaszerzését, Olaszország pedig Trentino bekebelezését tűzte ki. Ausztria-Magyarország nem állított területi követeléseket. Meinl szerint ezért a monarchiát mindenkinek el kell fogadni mint legteljesebb békeközvetítőt. Terve feltételezte a német szövetségessel való együttműködést. A német császárság Belgium 1914. augusztusi megtámadásakor biztosítékot adott, hogy a háború után kiüríti az országot és megtéríti a károkat. De a német kormány 1917-ben már nem volt hajlandó megismételni e nyilatkozatát. Ezért Meinl a semleges Svájc bevonását tervezte a tárgyalásokba. Németországnak be kellett volna jelentenie azt is, hogy engedélyezi Elzász-Lotaringia autonómiáját. Meinl berlini látogatása során ez ügyben elég messzire jutott, ezért terve sikerében és a további béketárgyalásokban reménykedhetett. De ehhez hiányzott Czernin osztrák-magyar külügyminiszter tárgyalási felhatalmazása, akinek pedig Meinl „tálcán szállította a béketárgyalások lehetőségét”.

Czernin méltányolta ugyan Meinl hazafias érdeklődését, de attól tartott, hogy a szövetségesek Ausztria békehajlandóságát háborús gyengeségnek tekintik. Az amerikaiakkal megkezdett svájci tárgyalásokat Heinrich­ Lammasch folytatta tovább, de azokat Czernin rövidesen leállította. Wilson elnök bizalmasa, Harron a Meinl-csoport békeakcióinak meghiúsulását „a történelem… nagy tragédiái” közé sorolta.
Heinrich Lammasch már beteg öregember volt, amikor 1918. október 27-e és november 11-e között Ausztria miniszterelnöke lett. Gyakori vendég volt a Meinl-család dornbachi villájában. Emmy Meinl együtt érzett a fáradt öreggel, s megoldást is talált tehermentesítésére. A monarchia utolsó iratait Lammasch nevében ő írta alá.

Közép-európai konszern

1919. szeptember 10-én Karl Renner kancellár a Párizs melletti
St. Germainban aláírta a békeszerződést, amely rögzítette az új Ausztria határait. Ausztria-Magyarország utódállamaiba 60 Meinl-kirendeltség került; Ausztriában mindössze 55 üzlet maradt, abból is 44 Bécsben. A közös gazdasági terület széthullása és az új nemzetállami területek létrejöttével Ausztria elveszítette értékesítési piacait és nyersanyagforrásait.
Néhány évvel a háború után Meinl az utódállamokban megkezdte a fiók­üzlet-hálózat kiépítését. A szigorú vámpolitika miatt elhatározta, hogy ezekben az országokban saját termelési kapacitásokat hoz létre, amelyet mindig a kávépörkölő üzemek felállításával kezdett. A saját központok felállítása után a fióküzleteket részvénytársasággá alakította, s a folyamatos kiépítésük kézben tartására ő lett a társaságok elnöke.
Új termékeket is bevezetett. 1921-ben megvásárolta a Dán-Osztrák Margarinművek Rt-t, amely műzsiradékot, olajokat és az Epoca nevű margarint gyártotta. Utóbbi étkezésre és főzésre egyaránt alkalmas volt. Kókuszolajból, mogyoróolajból és friss tejből készült. 1936-ban Ausztriában már 33 margaringyár működött. 1922-ben likőrgyárat alapított, amely 1926-ban már 21 likőrféleséggel jelentkezett a piacon, de volt konzervgyára, tej- és paprikaüzeme, tésztagyára, Prágában és Bécsben pedig éttermet üzemeltetett.
Munkásait saját takarék- és hitelegyletbe tömörítette. Üzemei modernizálásával és a futószalag-rendszer bevezetésével az 1930-as években 25%-os termelésnövekedést ért el. A csokoládégyár hűtő- és fűtőberendezéseinek kiépítése után a kekszsütödében elektromos fűtésű kemencéket állított fel.
1925-ben Bécsben egyik megalapítója volt a Közép-európai Gazdasági Fórumnak. A kezdeményezés az osztrák gazdasági körök aggodalmából fakadt, amelyek a monarchia utódállamainak növekvő protekcionista politikája miatt veszélyeztetve látták Bécs gazdasági pozícióját a térségben. Ezért egy területileg korlátozott szabadkereskedelmi övezetet igyekeztek kialakítani. Az alakuló bizottság legtöbb tagja Ausztria és az utódállamok gazdasági szakembereiből tevődött össze, de német, brit és francia tagja is volt. Hamar kiderült, hogy a szabadkereskedelmi övezet határairól vallott elképzeléseik különböznek. A Németországgal vagy nélküle megvalósítandó együttműködés kérdésében a németek ragaszkodtak részvételükhöz.
Ausztria gazdasági problémákkal, politikai vitákkal, a szociáldemokrata és konzervatív tábor és szervezeteik növekvő radikalizálódásával küzdött. Egyik politikai oldalra sem állt, liberális gondolkodóként állandóan a gazdasági szabadságot sürgette.
Ausztria belső békéje érdekében 1929. február 22-én megalakította az Osztrák Klubot. Másoktól eltérően, akik az osztrák államnak semmi esélyt sem adtak, és sajnálkoztak az Anschluss tilalma miatt, Meinl hitt Ausztria erejében és kisállamként is jelentős szere­pében. Történelméből kiindulva Ausztria feladatát abban látta, hogy „kulturális és gazdasági vonatkozásban egyaránt közvetítsen Európa nyugati és keleti része között […] s Ausztria szlávjaival belső együttélésben a német és a szláv kultúra közötti cserével közvetítsen Oroszország és a balkáni államok között”.

A gazdasági válság ellen

1931 májusában összeomlott az osztrák Creditanstalt, emiatt az osztrák schilling is veszélybe került és stabilitását csak külföldi hitelekkel lehetett biztosítani. Pénzük és a költségvetés védelmére az osztrák kormány az 1930-as évek elején kereskedelempolitikai kényszergazdálkodást vezetett be. Az államközi gazdasági kapcsolatokat magas védővámokkal, behozatali és kiviteli tilalommal és kompenzációs szerződésekkel akadályozták.
A kávé, a tea és a kakaó magas vámja miatt a cég forgalma 1931–1932-ben visszaesett. A kötött devizagazdálkodás és egyéb külkereskedelmi akadályok nemcsak a vásárlást, hanem a társaság árukivitelét is majdnem teljesen megbénították. A hatóságok szigorúan ellenőriztek minden kereskedelmi üzletet, amely a legnagyobb gazdasági értelmetlenségbe torkollt a Csak attól vásárolj, aki Tőled is vásárol! jelszó értelmében. Meinl a munkanélkülieknek 5%-os engedményt adott, a többi élelmiszeripari cég nem kis ellenkezését váltva ki.
1932 szeptemberében a felsőház egyik ülésén a nemzetiszocialista frakció speciálisan a részvénytársaságra vonatkozó indítványt terjesztett elő, amely az 1931. üzleti évre 14% osztalékot javasolt. Az indítványt a parlament, s benne a szociáldemokrata frakció elutasította. A forgalmi adó emelésével való egyetértésük miatt a nácik a nép és a munkásság elárulásával vádolták őket, s a munkanélkülieket és a munkásokat röplapokon tömeggyűlésre hívták. A szociáldemokratákat „Meinl-szolgáknak” és „Meinl-marxistáknak” nevezték, akik csak azért léptek fel a kávévámok felemelése ellen, hogy „védelmezzék a zsidó kereskedők zsíros osztalékait”. (A cég vezérigazgatója, Kurt Schechner zsidó volt.)
1931–1932-ben Meinl élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki a gazdasági beavatkozások nemzetgazdasági értelmetlensége, főleg a devizakorlátozás ellen. 1932-ben a behozatali tilalmat súlyos hibának tekintette: „Amire most mi itt Ausztriában vállalkozunk, az nem más, mint leplezett államszocializmus, a kultúra bukása… Utópia azt hinni, hogy az állam meghatározhatja, mire van szükségünk, s mire nincs.”
Meinl szociális intézkedései messze megelőzték korát. Munkatársai már jóval korábban élvezték a vasárnapi szabadnapot, amely csak 1907-ben emelkedett törvényerőre. 1931-ben termelőüzemeiben elsőként vezette be az ötnapos és 43 órás munkahetet, de 45 órát fizetett. 1935-ben már 40 órás munkaidőben dolgoztak változatlan munkabér mellett. Alacsony keresetűek esetén a biztosítást a cég fizette. Teljesen egyedülálló volt, hogy a munkások jövedelemadóját a cég fizette. Prágában bizonyos alkalmazotti kategóriák esetében a jövedelemadó és a szociális hozzájárulások egyharmadát is fizették. A munkások esetében a cég kiegyenlítette a táppénz és a munkabér különbségét és ünnepnapokra is fizetett bért. Aki 25 évnél hosszabb ideig dolgozott náluk, egy heti külön szabadságot kapott. Karácsonyra és húsvétra pedig dupla bért fizettek. A forgalom növekedéséért prémium járt. Egészségügyi szobát, üdülőt, strandot üzemeltetett, évente üzemi sí- és teniszversenyekre került sor. Munkásszállót tartott fenn orvosi ellátással.
Meinl háromszor nősült. Első felesége 1922-ben elhunyt. 1931-ben feltűnést keltett esküvője a majdnem 40 évvel fiatalabb japán énekesnő-hallgatóval, Michiko Tanakával, aki később sikeres színésznő és énekesnő lett. A japán nemesi családból származó lányt az Osztrák Klub egyik rendezvényén ismerte meg. Michiko 1934-ben az Utolsó szerelem című filmben fiatal énekesnőt alakított, aki az idős zeneszerző és a fiatal karmester között vívódik. A film botrányt váltott ki, mert Michiko Meinl saját életét játszotta el: mindenki tudott a német Ufa-sztár, Viktor de Kowával való kapcsolatáról, aki Michiko második férje lett. Kowa 1937-ben elment Meinlhez. „Bejelentkeztem Julius Meinlhez – emlékezett vissza 1989-ben –, s így szóltam: Engedje meg tanácsos úr, hogy megkérjem Öntől a felesége kezét!” Meinl ezután esküvői tanújuk lett.