Élet és tudomány

Hős vérrel áztatott sziklasivatag - Monte San Michele pokla

Megjelent az Élet és tudomány 2009. augusztusi számában

Írta: Stencinger Norbert

"Kétséget kizáróan nyilvánvaló lett, hogy az olasz támadás Görzre és a Monte San Michelére fog irányulni..." - olvasható a VII. hadtest parancsnokának, József főhercegnek a visszaemlékezésében. A fenti sorokat 1916. auguzstus 4-én írta naplójába. Mindkét helyszín kulcsfontosságú volt az Isonzó front alsó szakasza és ezzel együtt a hírhedt Doberdó fennsík védelmében. Az alábbiakban a 6. Isonzó csata sorána a Monte San Michele magaslaton lezajlott, sorsdöntőnek bizonyult eseményekről olvashatnak, emléket állítva ezzel a kilencvenhárom esztendővel ezelőtt ott harcoló katonáknak és az elhunyt hősöknek.

„...a görzi hídfő feladása következtében beállott helyzetnek megfelelően csapataink kivonultak a városból és a Doberdó fennsík ellen történt újabb támadások újabb véres visszaverése után hadállásaink szükséges kiigazítását az ellenség által meg nem zavarva hajtották végre…”– volt olvasható 1916. augusztus 10-én a hadieseményeket ismertető közleményben, a nevezetes „Höfer” jelentésben, melyet a vezérkar főnökének helyetteséről neveztek el, és a frontok aktuális állapotát ismertette. A szűkszavú, hivatalos  kommüniké mögött azonban súlyos harcok és hősi halottak, sebesültek, eltűntek ezrei, valamint a Doberdó fennsík kiürítése húzódott meg.

Előzmények  

Az olaszok váratlan hadüzenete következtében az addig jelentéktelen folyócska ismeretsége és jelentősége  nagy mértékben megnövekedett az Osztrák–Magyar Monarchia lakosai között. Az Isonzó mentén nagy számú katonát állomásoztatott mindkét szemben álló fél. 1915. június 22-én a támadó olasz alakulatok elérték a fent említett határfolyót, míg a császári hadvezetés Tolmein és Görz városa mellett létrehozott hídfőállásokra építette  védelmi rendszerét. Másnap, az első Isonzó-csata kezdő napján, a magyar csapatok állásai még a folyó mentén álltak, de a harcok során fokozatosan hátrébb szorultak, az év végére egészen a Karszt fennsík nyugati széléig. A helyet az ott található kis falu nevéről nevezték el a katonák Doberdónak, mivel az elbeszélések szerint a szó hangzása, dallama emlékeztette őket a tüzérségi lövedékek dübörgésére. A támadó túlerővel szemben a temesvári VII. hadtest védekezett, melyet Karinthiából vezényeltek át az újonnan nyíló frontszakaszra. Az alakulat két, a 17. közös és 20. honvédhadosztályból állt. Az előbbiben a debreceni 39-es, a szegedi 46-os, a karánsebesi 43-as és a temesvári 61-es közös, míg az utóbbiban a budapesti 1-es, a debreceni 3-as, a nagyváradi 4-es és a 17-es székesfehérvári honvéd gyalogezred teljesített szolgálatot.
Az itt harcoló katonáknak a szokatlan körülmények mellett a megújuló tömegrohamokkal járó nagy veszteségekkel is számolniuk kellett az 1915 végére kialakult állóháborúban, ahol egy-egy méterért is öldöklő küzdelem folyt. A fő védelmi vonalat védőszakaszokra (Bienékre) osztották, amelyek megtartása mindennél fontosabb volt.

Öt, olasz oldalról sikertelenül megvívott Isonzó-csata és egy elszenvedett gáztámadás után az ellenség  hadvezetése döntő lépésre szánta el magát: minden tartalékot mozgósított, új korosztályokat sorozott be és más frontról vezényelt át ide csapatokat a siker reményé­ben. A magyar állásokat akarták áttörni, hogy végre jelentős területeket foglaljanak el.
A nagyszabású támadó hadművelet lélektani előkészítése már 1916 júliusában megkezdődött. Olasz repülők folyamatosan a magyar állások fölött keringtek és röpcédulákat szórtak, hogy  csapataink fegyelmét megbontsák és harcmoráljukat csökkentsék: „…az oroszok már 50 kilométernyire vannak Magyarországon, mert így bünteti Isten azokat, akik soká akarják a háborút…”– állt az egyik lapocskán.
A korabeli haditudósítók beszámolnak olyan esetről is, amikor fényképeket szórtak a magasból, melyek hadifogságba esett katonák életét mutatták be, természetesen erősen eltúlozva a valóságot.
Tévesnek bizonyult a bizonytalanságot növelő kiszivárogtatott időpont is, amit az elfogott olasz foglyok hangoztattak. Eszerint a mindent eldöntő támadás július utolsó napjaiban lett volna esedékes.

A hatodik Isonzó-csata  

A hatodik nagy csata tüzérségi előkészítése három napon át, 1916. augusztus 4-től 6-án délutánig tartott, szinte meg­szakítás nélkül éjjel-nappal: „…nap­pal különböző színű sűrű porfelhő lepi el a Mt. St. Michele tetejét s annak mindkét lejtjét, de különösen San Martino környékét. Éjjel pedig a robbanások színes villanása s a piros-sárga rakéták fénye állandó összefüggő tűzijáték káprázatát juttatja, amit csak az itt ott megjelenő erős fehér fénysugár kévéje teszi változatossá…” – emlékszik a borzalmas pillanatokra egy 17-es honvéd a háború után megjelent emlékalbumban. A támadás során a magyar védőárkokban  csak a megfigyelők tartózkodtak, míg a többiek kavernákban (mesterséges barlangokban) és más védett helyeken voltak elhelyezve. A veszteségek így is nagyok voltak, „az árkok teljesen összelőve legtöbb helyt romokban hevernek s maguk alá temették a hős figyelők legtöbbjét”.
Augusztus 6-án három óra körül megváltozott az olasz tüzérség célpontja, most már nem az első vonalakat tartották tűz alatt, hanem a mögöttes területeket, összekötő és futó árkokat. Céljuk az volt, hogy a tartalékok, illetve a fedezékekben és kavernákban elhelyezett honvédek előrejutását nehezítsék, a gyalogságuk támadását fedezzék. A magyar hadvezetés természetesen észlelte ezt és utasította a saját tüzérséget, hogy az első vonalak előterét lőjék, hogy a várható gyalogsági rohamot meggátolják. „…akadályaink összelövettek, védelmi állásaink, árkaink betemettetek, kavernáink kijáratai bedöntettek, gyalogsági és tüzérségi távbeszélőhuzalok ellövettek, küldöncvonalak őrsei szétszórattak, az összeköttetetésre kiküldött járőrök nem tértek vissza…” – írta  a hadtestparancsnok, József főherceg visszaemlékezésében a válságos pillanatokról.
Alig fél óra elteltével, fél négy magasságában megindult az olaszok gyalogsági támadása, ami sajnos gyorsan eredményre vezetett. Sikerült ugyanis kisebb-nagyobb szakaszokon behatolniuk a 7-es, 8-as, 9-es 10-es, 11-es vé­dőszakaszokba, kiszorítva az első vonalakból az itt harcoló honvédeket. A frontvonalnak voltak olyan állásai, ahol sikerrel küzdöttek a magyar bakák. San Martinó falu közelében levő védőszakaszban a székesfehérvári 17-esek sikerrel verték vissza a rájuk rontó olaszokat: „…az ezred figyelői azonnal és idejekorán értesítik a kavernákban védelmet keresett csapatainkat, hogy jön az általános támadás. Sikerül is az egész vonalunkon (12-17-es Biene) a támadást megakasztani. A gyalogsági harc a sötétség beálltáig szünet nélkül tart; mindig újabb és újabb tömegek nyomulnak állásaink ellen, amit legtöbb helyt kézigránát és  puska, géppuska tűzzel vernek vissza csapataink…”.
Ott, ahol sikerült az ellenségnek betörnie az állásokba, folyamatosan verekedték át magukat mind közelebb kerülve a második vonalakhoz. Ilyen célirányos támadás indult a Crnci barlang felé, mivel a természetes üreg jó védelmet biztosított a tüzérségi támadásokkal szemben, és jelentős tartalékot lehetett benne elhelyezni. Az olaszok támadása azonban a 4-es honvédek egy csoportjának  heves tüzelése miatt megakadt, csak néhányan jutottak előre egy kőfalig, de azokat is visszakergették a bátor nagyváradi fiúk. A Kuszkó százados által vezetett két századnak sikerült az, ami előttük két zászlóaljnyi honvédnek sem: megállították az ellenség előretörését, megakadályozva ezzel a front ezen szakaszának összeomlását.
A közelharc egész éjjel folytatódott, és a Monte San Michele négy kúpja többször cserélt gazdát a heves küzdelemben. Ha sikerült az olaszokat kiszorítani, akkor kettőzött erővel, illetve létszámmal támadtak újra. Erre meg is volt miden lehetőségük, mert óvatos becslések szerint is majd két és fél–háromszoros túlerővel rendelkeztek ezen a szakaszon. Ezzel szemben a magyar tartalékok kimerülőben voltak, ennek eredményeképp a magyar hadvezetés kénytelen volt Op. 220/32 számú parancsát kiadni, melyben az ellentámadásokat megszünteti, és az erőit csak a védekezésre összpontosítja. Ennek megfelelően József főherceg augusztus 7-én este 7 óra magasságában utasítja ezredeit, hogy „a hadosztály északi szárnya és San Martino között az új védelmi állás a 2.  Biene-től
a 12. Bienéhez, az eddigi állás mögött a 2. védelmi vonalban legyen”.

Ez a kényszeredett lépés újabb, mindent elsöprő támadásra sarkallta az olaszokat. Nem sokkal háromnegyed nyolc után  az egész Monte San Michele-arcvonalon támadás indult, melyet az új és régi védőszakaszban levő honvédek visszavertek.
A helyzet egyre nehezebb és aggasztóbb volt, mert amíg az olaszok friss erőket mozgósítottak, addig a magyar katonák nagy része már több, mint huszonnégy órája harcolt. A hadsereg-parancsnokság a nagy veszteségek és nehézségek ellenére minden körülmények között a hegy keleti lejtőjének védelmére szólította fel az ezredeket.

A Schönburg alagút védelme

A Monte San Michele védelmében nagy szerepe volt a „Schönburg” ala-gútnak. Építését 1915 végén kezdték el, és megfeszített munkával rövidesen elkészült. A Monte San Michele kúpját átfúrva a fő védelmi vonalat kötötte össze a mögöttes területekkel. Az osztrák főhercegről elnevezett építmény nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított.

Az alagút nyugati kijárata, mely az olaszok által elfoglalt egykori magyar első vonalban volt, folyamatos támadásnak volt kitéve. A védő nagyváradi 4-es honvédek Bugyáky Lajos zászlós vezetésével egy betonozott géppuskaállásból igyekeztek távoltartani a támadókat, akik kézigránáttal, bűzbombákkal és lángvetővel is próbálkoztak, sikertelenül.
Az alagútnak és környékének nagyon nagy szerepe volt a védekezés szempontjából, hiszen ha az ellenség kezére kerül, akadály nélkül a magyar első vonal mögé kerülhetnek, ha a védők kitartanak, akkor ők maradnak kedvező pozícióban. Tudta ezt jól a magyar hadvezetőség is, ezért 8-áról 9-ére virradóra, a 20. honvéd hadosztály parancsnoka, báró Lukachich Géza tábornok táviratot küldött a védelmet irányító Szilágyi István századosnak, kiemelve az ő és katonái eddigi hősies viselkedést, és „a kijárat birtokban tartását mint az ellenakció kiindulásának igen fontos pontját” az ezredre bízta.
A buzdításra szükség is volt, mivel az olaszok mindent elkövettek az alagút elfoglalásáért, és a magyar honvédek egyre nehezebb helyzetbe kerültek, mint ahogy ez Szilágyi százados jelentéséből kiderült: „…a nehéz teljesítményeket végezte legénységünk kifogástalanul, de testben–lélekben megtörve, éhezve, szomjazva, soraikban megritkitva, sokszor lőszer és kézigránát nélkül sajnos, igen gyakran saját tüzérségi tüzben…”. Ez más esetben is nagy gondot okozott, ugyanis olyan kis távolságok voltak az ellenséges és saját állások között, hogy néhány méter céltévesztés végzetesnek bizonyult. Sokszor előfordult az is, hogy az összeköttetés akadozott a tüzérséggel, és mire ők megkapták a parancsot egy-egy árokrész támadására, addigra az már magyar kézen volt.
Augusztus 9-én délutánra kritikussá vált a helyzet a Monte San Michelén. A már három nappal korábban elfoglalt állásokból tovább támadtak az olaszok, és egy óra magasságában az alagút keleti kijáratát is megközelítették. A mellékbejáratnál levő lőszerraktárakat felrobbantották, míg a főbejáratot kézi bombákkal támadták. A bent rekedt védők nehéz körülmények közé kerültek: „…Délután 4-kor az alagutat védők helyzete reménytelenek látszott. Az belső képe is leírhatatlan! Gyér világítás, bűzös levegő, halottak, sebesültek jajgatása, az olasz kézigránátok robbanása, betóduló sűrű füst, szótlan harcosok…”- írta Szilágyi százados jelentésében. Kitartásuk, élni akarásuk csodálatos volt. „…A védők már vizeletükből készített sárral voltak kénytelenek meggátolni igyekezni az alagút-szájnyílás faburkolatának lángralobbanását, a legénység a sűrű füsttől már fuldokolni kezdett…”.
Amíg a nagyváradi honvédek hősiesen védték az alagutat és a környékén levő dolinákat, az egész front sorsát befolyásoló esemény történt, melyről József főherceg a szemtanú hiteleségével számolt be: „…Olyan lárma van, hogy egészen zúgnak bele a füleim. És akkor látom saját szememmel a rettenetes szerencsétlenséget. Görz városa a legborzasztóbb tűz alatt áll. Az elképzelhető legcsúnyább pergőtűz ez, szintúgy mint az én szegény arcvonalamon. Minden tűzben és füstben úszik, a legóriásibb gránátok és bombák megszámlálhatatlan sokasága, hihetetlen gyors  egymásutánban hull alá. Olasz csapatok nagy tömegeit és oszlopait látom
Podgora 240-es magaslatról leereszkedni és az Isonzón átgázolni. Rövid elkeseredett harc után a mi gyenge csapatainkat visszavetik és Görzbe behatolnak…”.
Bár Görz városa elesett, a tőle délre fekvő frontvonalban harcoló katonák még mindig hősiesen tartották magukat.  
Az alagútban az életükért küzdő honvédek fellélegezhettek, az olaszok felhagytak a keleti bejárat támadásával, és ezt a kis szünetet kihasználva a védők elhagyhatták a borzalmas helyet. Ekkor már tudták, hogy nem csak az alagutat kell elhagyniuk, hanem az egész Doberdó fennsíkot, melyet hősiesen, nagy áldozatok árán védelmeztek. A hadvezetés ugyanis úgy döntött, hogy kiüríti a területet, mivel tartottak attól, hogy az olaszok az áttörés után délre fordulva bekerítik és hátbatámadják a magyar vonalakat. Hogy ez a döntés mekkora traumát okozott,  azt József főherceg gondolati fejezik ki méltóképpen:„…ma van az utolsó nap, melyen ez az oly keményen és oly sok hős vérrel megvédett fennsík – 15 hónapos dicsöségteli történetével – még a kezemben van. A számtalan sok emléket, szeretettel ápolt sírokat, mindent mindent ami hűséget és vitézséget teremtett – át kell engednünk az olaszoknak. Ez borzasztó nekem. Egy azonban mégis megmarad nekünk, amit senki és semmi – még az évszázadok múló idejének szürke pora, maró rozsdája sem – pusztíthat el, hogy a VII. hadtest ezen a világtörténelemben egyedülálló  nagy küzdelmet dicsőségesen fejezi be…[…]
És 1916. augusztus 10-én „…Éjfélkor, midőn minden lőveg, minden hadianyag, biztonságba volt hozva, parancsomra a gyalogság csak kis utóvédeket hagyva hátra szintén megkezdte a visz-
szavonulást a Vallone mögé. Hajnali  2 órakor minden üldöztetés vagy nyomás nélkül, látszólag észrevétlenül az utóvédek is elhagyták az állást. Reggel 4 órakor az egész Doberdó fennsík önként át volt engedve az olaszoknak…”