Élet és tudomány

Zenei élet a régi Balatonfüreden - Reggel 6 órakor megpendítik

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júliusi számában

Írta: Illyés Boglárka

A megújult történelmi épületekkel büszkélkedő Balatonfüred legrangosabb eseménye, az Anna-bál és színes kulturális rendezvényei olyan hagyományokra nyúlnak vissza, melyek a reformkorban alakultak ki. Az ekkor kibontakozó pezsgő fürdőélet egyik legszembetűnőbb eleme a zene meghatározó jelenléte a társas élet valamennyi színterén.

Balaton-parti településeink közül egyedül Balatonfüred fejlődött országos jelentőségű fürdőhellyé a XIX. század során, miután már az 1820-as években kedvelt találkozóhelye volt a dunántúli nemességnek. A füredi szénsavas források és a természeti táj szépsége által ihletett reformkori Balaton-kultusz mellett nagy szerepet játszott ebben József nádor (1796-1847) pártoló tevékenysége és többszöri személyes látogatása, olykor felesége, Mária Dorottya, illetve családja társaságában. A tőle származó mondat – „Füred est ornamentum Regni Hungariae” (Füred a magyar királyság dísze, 1821) – szintén hozzájárult a hely népszerűségéhez.

Már Füred első virágzása idején, a reformkorban kialakultak a hagyományos fürdőélet jellemző építményei és „intézményei”, az úgynevezett kurpark és promenád az elengedhetetlen kútházzal és zenepavilonnal; fürdői zenekar, színház, bálok stb. Az inkább mulatni, mint gyógyulni vágyó vendégek szórakoztatásában fontos szerepet játszott a zene, amely nemcsak az ünnepélyes alkalmak és az olyan társasági események kísérője volt, mint a füredi Flóra- és Anna-bál, vagy a balatoni szívhalászat, hanem szerves része volt a fürdőidény hétköznapjainak is. A minőségi zene iránti igényt jól mutatja, hogy a Monarchia egyéb fürdőhelyeihez hasonlóan a kiegyezés után Balatonfüreden is bevezetett zenedíjra a törzsvendégek egy része már 1844-ben javaslatot tett.
A Fürdőhelyi Bizottság által a szezonra szerződtetett zenekar jellemzően cigánybandát jelentett, amely rendszeresen muzsikált a sétányon és az étteremben, fogadta és búcsúztatta a vendégeket, játszott a balatoni sétahajón, a színházban és a szinte mindennapos bálokon. „A sétányon már reggel 6 órakor megpendítik ébresztőjüket a Farkas testvérek, keringő, polka, Füredi emlékek és ez így tovább megy fáradhatatlanul ebédnél, a színházban, vacsoránál, melyet éjfélig tartó táncok követnek.” - írja 1855-ben a Pesti Napló tudósítója, Bulyovszky Gyula. A kalauzok és szabályzatok pontosan megadták, hogy a nap mely időszakában, hol hallható muzsika. Ezenkívül gyakori volt az éjjeli cigányzene is – a szerelmet vagy tiszteletet kifejező szerenád, illetve a nemritkán tivornyába átcsapó cigányos mulatozás –, melyet a gyógyulni vágyók panaszai következtében utóbb szintén szabályozni igyekezett a fürdő vezetősége.

Mint a fenti idézetből is kitűnik, a cigány muzsikusok korántsem csupán jellegzetes magyar darabokat, például verbunkost, vagy csárdást játszottak, hanem – a kor divatjának megfelelően – húztak polkát, polonézt, (úgynevezett „lengyelt”), keringőt, népszerű műdalokat, indulókat, operanyitányokat, közjátékokat, „potpourri”-nak nevezett egyvelegeket, később operettrészleteket is. Ez különösen a XIX. század második felének promenád-zenéjére jellemző, ám számos korabeli újságcikk, írásmű vall arról, hogy a magyar zene élvezete már a hazafias szellemű vendégekkel teli reformkori Füreden sem volt kizárólagos. A komoly zenei műveltséggel rendelkező Slachta Etelkának, a Balatont (Siófok és Balatonfüred között elsőként) átúszó Szekrényessy Kálmán édesanyjának 1841-ben írt balatonfüredi naplója erre nézve egyik legmegbízhatóbb forrásunk. A naplóban különösen érdekes a neki szóló szerenád részletes leírása: eszerint a muzsikus cigányok egy polonézzel kezdtek, majd Bellini Normájának nyitánya, Egressy Kesergője, Joseph Lanner Reménysugarak-keringője, egy Riquiqui című „bájos” dal, egy „kedves” polka és Daniel Auber A portici néma című operájának nyitánya következett, a zárószám pedig a Rákóczi-induló volt. A szinte mindennapos bálokon keringő, française, polka, elvétve egy-egy „magyar” és zárásként cotillon váltották egymást.

A korabeli közvélemény mindazonáltal a „magyar” zenével azonosította a cigányzenészek játékát, s a Füreden hosszabb-rövidebb ideig működő kiváló cigányzenészeket nemcsak virtuóz játékukért, hanem magyarságukért is nagyra becsülte. Az 1825-ös országgyűlés előtt Balatonfüreden összegyűlt társaságnak játszó Bihari János (1764-1827) és ennek unokája, az ugyanitt – kisebb megszakítással – 1853-tól 1869-ig muzsikáló győri Farkas Mihály (1829-1890) cigányprímás-zeneszerzők alakja is feltűnik Eötvös Károly Balatoni utazás című irodalmi művében. Utóbbiról Eötvös feljegyzi azt az esetet, amikor 1855-ben Vörösmarty Mihály előtt játszotta a szabadságharc leverése után betiltott Rákóczi-indulót. Természetesen nemzeti dallamaink hangzottak fel a politikai jellegű megmozdulásokon is, így például 1861. július 11-én, a szabadságharc után először ez évre összehívott országgyűlés alsóházának elnöke, Ghiczy Kálmán Füredre érkezése alkalmából rendezett ünnepségen. A cigányzenekarok mellett – ritkábban – úgynevezett „német” fúvószenekarok, vegyes összetételű együttesek szórakoztatták a fürdővendégeket. Nemcsak az Ausztriából, Csehországból érkezőket nevezték „német muzsikus”-oknak, hanem általában a klasszikus zenei iskolázottsággal rendelkező zenészeket, akik zenei tanulmányaikat gyakran Bécsben, Pozsonyban folytatták. Eötvös Károly balatonfüredi Emlékezéseiben írja, hogy Bihari érkezésekor, 1825-ben „egy vegyes hangszerű zenekar volt [...] Balatonfüreden, vonó, fúvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt”, azaz Ruzicska Ignác (1777-1833), a veszprémi székesegyház karnagya, zeneszerző, egyébként számos Bihari- és Csermák-szerzemény lejegyzője. Bár hazafias elfogultságból, az ösztönös tehetségű cigányzenészekkel szembeállítva némi lenézéssel beszél róluk az író, az úgynevezett „német” zene szintén kedvelt volt a magyar fürdőhelyeken is.

Osztrák származású magyar zeneszerző, Pazeller Jakab (1869-1967) szerezte a századforduló tájékán – a fürdőélet igazi virágkorában – a Monarchia  emblematikus fürdői zeneművét, a Herkulesfürdői emléket. Más fürdőkhöz hasonlóan Füreden is kedvelt lehetett ekkoriban ifj. Johann Strauss, Mozart és Meyerbeer (egy 1899-es fürdői közvéleménykutatás listavezetői), valamint egy sor, mára elfeledett német, osztrák operett- és tánczeneszerző muzsikája. Az egész korszakban népszerűek voltak a magyar műdalok, mint például a balatonfüredi Krúdy-novellákban gyakran emlegetett Oh, Tihanynak riadó leánya vagy a Hullámzó Balaton tetején. Volt kifejezetten Balatonfüredhez kötődő fürdői zene is: a már említett Farkas Miska Balatonfüredi emlék – Búcsúzó  című érzelmes dala, melynek szertartásos előadásával búcsúzott el augusztus végén a fürdői cigányzenekar.
A zene természetesen a füredi színházból sem hiányzott, hiszen gyakran adtak elő zenés darabokat, eleinte este 7 órai kezdettel, majd általában délután, hogy a vendégek megtehessék esti sétájukat. A Kisfaludy Sándor (1772-1844) kezdeményezésére 1831-ben felépült első dunántúli kőszínház, az 1846-1860 között használt aréna és az 1861-ben megnyitott új színkör repertoárjáról általánosságban elmondható, hogy többnyire másutt sikerre vitt népszínműveket, vígjátékokat, később operetteket mutattak be. Példaképpen megemlítjük, hogy 1836. július 30-án a Kotzebue szövegére Ruzitska József (1775 k.-1824 után) által komponált első magyar operát, a Béla futását adta elő a Kassai és Dunántúli Színész Társaság. 1847. július 27-én  A szökött katona című népszínmű került előadásra; ennek zenéjét Szerdahelyi József szerezte. A változó ízlést jelzi, hogy 1887-ben – két népszínmű mellett – ifj. Johann Strauss Egy éj Velencében című, Bécsben csupán négy esztendővel korábban bemutatott operettjét játszotta egy győri társulat.

A színház olykor hangversenyek színhelye is volt, így például 1861 augusztusában többször fellépett a Szentpétervári Konzervatórium későbbi híres tanára, Auer Lipót (1845-1930) hegedűművész „az összes israelita közönség” előtt. Ekkoriban hangversenyezett ugyanitt a szabadságharcban való részvétele miatt külföldi emigrációba kényszerült, majd 1860-ban hazatért Reményi Ede (1828-1898) hegedűművész is, a korszak magyar zenei életének ünnepelt egyénisége.
Elterjedtsége miatt hozzátartozik a XIX. századi Balatonfüred zenei körképéhez a műkedvelő zenélés is. A kiválóan zongorázó és éneklő soproni úrilány, Slachta Etelka naplójában (1841) számos utalást találunk arra, hogy a társaság házi zenéléssel töltötte a délutánt, s őt magát is a zongorához „praktikálták”. Olasz, német, francia és magyar műdalokat, Donizetti, Bellini, Kreutzer operáiból vett népszerű áriákat adtak elő többnyire, de játszottak keringőt, polkát, mazurkát, melyekre táncoltak is. Arra is volt példa (1859-ben), hogy a megfelelő fizetés hiányában idő előtt távozó zenekarok pótlására, vagy előszezonban maguk a fürdővendégek hoztak létre alkalmi „hangászkart”. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy az amatőr zenélés leggyakoribb formája a nótaéneklés volt. Az első balatonfüredi dalárdát, egy mindössze négy tagú férfikart Krúdy Gyula szerint Szénfy Gusztáv (1819-1875) zeneszerző, akkor pesti zenetanár alapította az 1850-es évek közepén, akinek dalgyűjteménye – saját Petőfi-megzenésítéseivel – ekkoriban rendkívül kedvelt volt a fürdőközönség körében. Krúdy irodalmi megfogalmazásában a füredi daloskedv egy alkalommal még a hivatásos művészeket is elűzte: „Divat volt a dal. Szénfy Gusztáv hozta divatba. [...] Igaz, hogy Latabár Endre színtársulata abból tengette magát, hogy Fáncsy-albumot árult, végre is még a szezon bezárta előtt kénytelen volt elillanni, de mit lehetett arról tenni, hogy senkinek sem kellett a színészek éneke, mindenki magának nótázott.”