Élet és tudomány

Botanikai búvárkodás a szegedi füvészkertben - Algák és lótuszok

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júliusi számában

Írta: Dr. Pulics Julianna Fehér Gizella Schmidt Antal

A gyarmatosítások korának talán egyik leglátványosabb tudományos lenyomata a legendás londoni Királyi Botanikus Kert, ahová a világ legváltozatosabb növényeit igyekeztek összegyűjteni és megtelepíteni. Noha gyarmataink nem voltak, az egzotikus növények csere útján a magyar kastélykertekben, parkokban is rendre megjelentek, ahonnan azután az egyetemi füvészkertek is "merítettek". Írásunk a szegedi lótuszos tó létrejöttének eredt nyomába.

Sem a sajtó általában, sem a tudományos népszerűsítő könyvek, filmek nem kényeztetnek el bennünket a mikroszkopikus élővilág – így az algák – megismertetésével. Például a Duna-Dráva Nemzeti Parkról kiadott vaskos kötetben egyetlen szó sem szerepel az ottani vizek (mellék- és holtágak, fokok, tavak, pocsolyák) mikroszkopikus élőlényeiről, mintha nem is léteznének. Holott ez a nemzeti parkunk a nevében is hordozza, hogy vizes élőhelyek megóvására született, a látható vízi világ létének alapjait azonban a mikrobiális, „mikroszkopikus folyamatok” jelentik. Annak, hogy mi most a szabad szemmel láthatatlan algákat és a látványos indiai lótuszt együtt szerepeltetjük írásunkban, egy további magyarázata is van.
A klasszikus algológia fénykorában – a múlt század első felében – az algológusok természetjárásaik során mindenféle kisvízből, pocsolyákból is merítettek vízmintákat, mert ezeken a helyeken gyakran csak egyetlen faj szaporodott el, ám az olyan mennyiségben, hogy elszínezte a vizet. Így egy fajon belüli szinte teljes formakör tanulmányozására nyílt lehetőség, emellett számos, a tudományra nézve új fajt is felfedeztek a kisvizekből.
A múlt század második felében algológiai vizsgálatokat jobbára csak nagyobb vízfolyások, tavak nyílt vizeiből végeztek, a vízinövényekkel benőtt vizeket nem vizsgálták, holott változatos és fajokban gazdag algaflóra alakul ki magukon a vízinövényeken és azok környezetében. E sajátos algaközösségek tanulmányozása rámutathat a moszatok és a magasabbrendű növények közt fennálló kapcsolatokra is.

Gyűjtőút lovas kocsival

A Szegedi Tudományegyetem Füvészkertjének tavában évtizedek óta minden nyáron pompázik az indiai lótusz (Nelumbo nucefera). Itt található a legnagyobb szabadföldi állomány Közép-Európában. Fő virágzási ideje július-augusztus, ilyenkor a körülbelül ezer négyzetméteres tavon több száz rózsaszín virágfej pompázik. Ez a szubtrópusi vízi növény 1932-ben a Hódmezővásárhely melletti Óföldeákról, a Návay-kastély parkjában lévő Kornél-tóból került Szegedre. Győrffy István botanikus professzor talált rá egy növénygyűjtőút alkalmával. A gyűjtőútra lovas kocsival mentek, s a kiránduláson részt vett Győrffy professzoron kívül Szabados András tanársegéd és két tanszéki dolgozó: Gallé László, valamint a mára fogalommá vált kriobiológus algakutató, Kol Erzsébet. A lótusztöveket májusban hozták és ültették el a füvészkert tavába, ahol szépen fejlődtek, bár az első évben még nem virágoztak.
A tavat előző évben, 1931-ben ásták ki Győrffy professzor tervei szerint, és a szintén 1931-ben fúrt 209 méter mély artézi kút 21 fokos vizével táplálták. A tóból kikerült földből dombot emeltek, és erre a Kárpátok növényeit ültették később. A szélén kiképeztek egy kisebb barlangot is Győr­ffy professzor mohái részére. A tavat tervszerűen telepítették be vízinövényekkel, így került a tóba nád, gyékény, hínárok, fehér tündérrózsa a szelevényi Holt-Tiszából, sulyom a nagyfai holtágból, kolokán Tőserdőről és színes tündérrózsák a Nagyvárad melletti Pünkösdfürdőről. Ilyen volt az új otthona a lótusznak, amikor Szegedre került. Jól érezte itt magát ebben az északi hideg szelektől védett kellemes mikroklímájú tóban, még a háború viszontagságait is átvészelte. A szubtrópusok növénye otthonra lelt a hazai növények között. Erre mondta Soó Rezső botanikus professzor: „Esztétikailag gyönyörű, de ökológiailag Brrrrrr!”

Aknák a tóban

Évről évre gyarapodott a lótuszállomány: a tavat 1958-ban teljesen benőtte, kaszálni kellett, hogy látsszon valami a vízből. A tóban már rengeteg iszap gyülemlett fel, kitakarítását kubikusok végezték. A lótuszból szigeteket hagytak meg. A takarítás során előkerült 20 darab fel nem robbant akna is a tóból.
Ezt követően a lótusz „szenvedni” kezdett, már nem nyerte vissza régi szépségét, 1974-ben csupán néhány levele volt, a következő évben pedig teljesen visszahúzódott. A pusztulás okát ma sem tudjuk pontosan, valószínű, hogy több tényező szerencsétlen egybeesése okozta. A tó tele volt vízitökkel (Nuphar luteum), amelynek karvastagságú gyökétörzsei, a rizómák teljesen átszőtték a tó talaját, és ezzel szinte megfojtották a lótuszt, az ki sem tudott hajtani. Ebben az időben rengeteg pézsmapocok élt a kertben, nemcsak a lótuszos tóban, hanem a többi tóban és a környező csatornákban is. Próbáltuk különböző módszerekkel kiirtani (csapda, kilövés), de minden próbálkozás eredménytelen maradt.
Érdekes, hogy 1977–1978-ban az összes lótusztő eltűnt a kert valamennyi tavából és csatornájából, még a környék csatornáiból is, holott a vízben semmi káros anyag nem volt. A tóban a vízitökön kívül kevés nád, gyékény és tündérrózsa élt ebben az időben.
A lótusz Magyarországra kerülését máig nem sikerült kinyomozni. 1968-ban dr. Király László kertvezető, Horváth Gábor és Vízhányó János kerti dolgozók elmentek Óföldeákra a Kornél-tóhoz, ahonnan annak idején az első lótusztöveket hozta Győrffy professzor, de lótusz már nem volt a tóban, sőt egyéb vízinövény sem, a tó teljesen üres volt. A Návay család felvidékről származott, tagjai között volt táblabíró, vármegyei főjegyző, képviselő. A különleges növények telepítése Návay Kornél (1842-1916) nevéhez fűződik, ő telepítette a Kornél-erdőt is, és ő alakította ki a Száraz-ér mellett a 80 méter hosszú, 10-15 méter széles Kornél-tavat, amelyet két artézi kút táplált vízzel. A felesleges víz egy zsiliprendszeren keresztül a Száraz-érbe ömlött. Ebbe a tóba telepítette az indiai lótuszt. A család 1968-ban még élő tagja, Návay Ilona szerint 1944-ben még volt lótusz a tóban.

Tiszai fövennyel bélelve

A lótuszok megmentésére, pontosabban hogy ismét legyen lótusz a füvészkertben, 1979-ben elkezdtük a tó kitakarítását, első lépésben a vizet távolítottuk el. Már itt nehézségekbe ütköztünk, mert hiába bontottuk el a zsilipeket, természetes úton nem folyt le a víz. Próbáltuk szivattyúzni, de ez a mi szivattyúinkkal teljesen reménytelen volt. Nem akadt más megoldás, meg kellett várni, amíg kiszárad. Ezt követően eltávolítottuk az iszapot, ami szintén nem volt egyszerű munka, hiszen a tó partján idős fák vannak, így nagyobb gépekkel megközelíteni sem lehetett a vízfelületet. Végül hosszas egyéb próbálkozás után a honvédség szegedi műszaki alakulatának segítségével sikerült az iszapot száműzni, miután 1981 nyarára már annyira kiszáradt a tó, hogy gépekkel mintegy 50 centiméter vastag iszapot tudtunk kitermelni. Ezután a tó alját megterítettük tiszai fövennyel. Ekkor már ősz volt, és az addig egy külön tóban nevelt lótuszok betelepítését a következő esztendő tavaszára halasztottuk.

Télen kellő mennyiségű csapadékvíz gyűlt össze a tóban, és ahogy tavasszal felmelegedett a víz, sorra keltek ki a lótuszmagok. Csodálatos, hogy az évekig tartó mostoha viszonyok (szárazság, fagy, gépek taposása) ellenére is maradtak csíraképes magok. A külön tóban saját magból nevelt állományból is telepítettünk át töveket, majd fokozatosan föltöltöttük a tavat vízzel. A lótuszpopuláció szépen fejlődött, a 80-as évek végére ismét teljesen benőtte a tavat, és azóta is minden évben gazdag virágzásban gyönyörködhetünk. A tavat napjainkban is artézi kút táplálja, állandóan folyik bele a 21 Celsius-fokos víz, így a tó vize télen sem fagy át teljesen és a lótusz rizómái gond nélkül telelnek át az iszapban.

Mocsárciprusok árnyéka alatt

A lótusz ma is jól együtt él a tó és a tópart többi növényével. A gazdag hínárvegetáció tagjai az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum). Emellett egyéb hazai vízinövények gazdagítják: így a rózsaszín tündérrózsa (Nymphaea hybrida hort.), egy, a víz színén úszó májmoha (Riccia fluitans), sulyom (Trapa natans), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), a kicsiny termetű vízi harmatkása (Glyceria maxima), rucaöröm (Salvinia natans), békalencsék (Spirodela polyrrhisa, Lemna minor), éles sás (Carex gracilis) és deres sás (Carex flacca). A vízitököt még a tótisztítás idején száműztük a tóból, az a kert egy másik tavában kapott helyet. A kolokánt (Stratiotes aloides) többször próbáltuk meghonosítani, többször hoztunk töveket Tőserdőröl és magánkertből is, de sajnos nem játunk sikerrel.
A hazai növényfajok mellett trópusi vízinövények is helyet kapnak a tóban, mint a vízijácint (Eichhornia crassipes), a vízisaláta (Pistia stratiotes), Azolla caroliniana. Ezek nem télállók, csak tavasszal helyezzük ki őket a szabadba. Jól érzi magát a tóparton a hegyvidéki patakpartok növénye, az óriászsurló (Equisetum maximum). A tóparton a hazai fafajok (fűz, nyár, éger) mellett szépen fejlődnek az Észak-Amerikából származó mocsárciprusok (Taxodium distichum), amelyeket 1943-ban ültettek ide. Mivel a mocsárciprusok lombhullató fenyők, ősszel csodálatos rozsdabarnára színeződnek. A fákat különleges képződmények veszik körül, ezek a légzőgyökerek, amelyekkel a vízben álló fa a gyökerei számára biztosítja az oxigénszükségletet.

A bevonatlakók

A lótusszal és hínárnövényekkel dúsan benőtt tó vízi parányait legutóbb tavaly augusztusban vizsgáltuk meg alaposabban, „vettük leltárba”. A vízmintában összesen 84 algataxont találtunk. Ezek közül a legtöbb zöldalga (32 taxon) és kovamoszat (25 taxon) volt. Emellett még 11 cianobaktérium (régebbi nevükön kékalga), 9 ostorosmoszat, 4 sárgamoszat és 3 páncélos ostorosmoszat is előkerült a mintából. A lótuszos tó algaflórájáról tehát elmondható, hogy fajokban gazdag, változatos összetételű.
A zöldalgák közül a legszebbek és hazai florisztikai szempontból is a legérdekesebbek a járommoszatok (Desmidiales). A tónak szabad vízfelülete alig volt a mintavételkor. A lótusz mellett hazai hínárnövényeink közül nagyobb populációt a gyűrűs süllőhínár, a tó szélén pedig a rence (Utricularia vulgaris) alkotott. Az utóbbi két faj viszonylag tömeges előfordulásával magyarázható a járommoszatok gazdag jelenléte, ugyanis ezek a zöldalgák előszeretettel élnek e hínárnövények élőbevonatában. A vízmintában talált összes járommoszat életformáját tekintve ilyen bevonatalkotó. Közülük a hazai flórában ritka előfordulásúnak számít két Cosmarium- és egy Staurastrum-faj. A hazai vizekben egyébként általánosan elterjedt Chlorococcales-zöldalgák között is voltak ritkaságok a tóban, mint például a Gloeotaenium loitlesbergerianum, amely szintén bevonatlakó. Ritkán közölt hazai fajnak számít még a Desmodesmus flavescens (régiesen Scenedesmus) és a Tetradesmus lunatus is.
A kovamoszatok közül a hosszúkás, kétoldalian szimmetrikus fajok domináltak, ezek többségükben szintén bevonatalkotók.
Az algákról eddig elmondottak jól magyarázhatók azzal, hogy egy makrovegetációval sűrűn benőtt vízből vettük a mintát. Így a magasabbrendű vízinövények száráról és leveléről az azok bevonatában élő algák szép számmal bekerültek a 10 mikrométer lyukbőségű planktonhálóval sűrített mintába. Kicsit meglepő, hogy a meghatározott algafajok fele mégis planktonikus, azaz lebegő életmódot folytat. Ezek többsége a növények közötti víztérben élő ostoros- és zöldmoszat. Az ostorosmoszatok nagy száma egyértelműen a tó vizének szerves anyagokban való gazdagságára utal, ami természetes eredetű: a makrovegetáció – így a lótusz – túlburjánzásából ered.