Élet és tudomány

Viseletkonferencia Egerben - A kozsóktól a kivetkőzésig

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júliusi számában

Írta: Kelemen Csilla

A közelmúltban rendeztek Egerben Országos Népviseleti Konferenciát, melyen számos néprajzkutató, viseletkészítő tartott előadást, úgy a régi hagyományos viseletről, mint a napjainkban egyre jobban éledő, hétköznapi ruhákon megjelenő díszítésekről, kiegészítőkről.

A népviselet fogalmának a meghatározása nem egyszerű. Társadalmilag a fogalom nagyjából a parasztság ruházatának mondható. A ruházat alakulását, kibontakozását két tényező irányítja: az ember és a történelem. Az ember azért, mert a ruházat mindig mutatója a személyes élettel kapcsolatos körülményeknek, anyagi és társadalmi helyzetnek. A ruházkodás formáinak azonban megvan a maguk történelmi fejlődése is.

Romantikus érdeklődés

A népi kultúra s ezen belül a népviseletek iránti érdeklődés kezdete Európa-szerte a romantika jellemzője. Ez az az időszak, amikor a népköltészet csodálatba ejti a kor értelmiségét. A paraszti kultúra újonnan felfedezett gazdagságához tartozott a népviselet is.
Kezdetben az érdeklődésnek még erősen romantikus jellege volt. Úgy vélték, hogy az ünnepnapon festői és szép ruhában járó parasztság számára valamiféle eredeti és nemes egyszerűséget biztosít a társadalmi elnyomás és különállás, a szegénység, az elmaradottság.
Az egyes történelmi korszakokra jellemző öltözeti stílusok elemei mindig megtalálhatóak a paraszti öltözetben.
A magyarság öltözetét a Kárpát-medencében való letelepedés óta keleti és nyugati hatások érték, mivel a magyarság földrajzilag és etnikailag a Keletet kötötte össze a Nyugattal.
A honfoglaló magyarság keleti jellegű öltözetét feltehetően nagyfokú színesség és egyenes, illetve derékszögű, a keleti viseletben általános szabásvonalak jellemezték.
A magyar öltözködésre igen nagy hatással volt az utolsó nagy keleti hullám, a XVI-XVII. századi oszmán-török hódoltság.
A XVIII. században a parasztság a szűkös körülmények között önellátásra kényszerült. A földművelés adta a kendert és a lent a vászonhoz, az állattartás a szőrmék és bőrök anyagát szolgáltatta. A XIX. század elején is sok házivászon, posztó és bőrféle jellemezte a parasztság ruházatát.
Az ekkori viselet legszükségesebb darabjai: a férfiak öltözéke fehér vászoning és fehér vászongatya vagy fehér posztónadrág, fehér szűr, fehér ködmön és fehér suba. A nőké: fehér ingváll, fehér vagy színes szoknya, fehér vagy sötét kötény, fehér vagy színes fejkendő, fekete bocskor, sárga, piros vagy fekete csizma és fehér alapú bőrruha.
A XIX. század közepe körül azonban a parasztság egy része jobb anyagi helyzetbe került, ami lehetővé tette az ipari anyagok megszerzését: nagyobb mértékben alkalmazták a ragyogó kékesfehér gyári pamutvásznat, a gyolcsot, emellett a színes pamut-és posztóanyagokat. A gyári textília behatolásával nemcsak a hófehér gyolcs, hanem különféle színes anyagok használata is elterjedt.

Az anyag gyarapodása mellett az öltözethez tartozó ruhadarabok száma is szaporodni kezdett a század folyamán, különösen  a női viseletben. Egyre több lett a szoknya, s a fejviselet és a ruházat tartozékainak, így a vállkendőknek a száma is nőtt. Ezeknek az új tényezőknek a jegyében alakultak ki az akkori és a XX. században még élő népviseletek – mondta el Dr. Csiffáryné dr. Schwalm Edit néprajzkutató, aki  az Erdélyi népviseletekről tartott előadást, külön kiemelve Kalotaszeg viseletét.

Mejjrevaló és bőrlajbi

A férfiviselet lényeges és főbb darabjainak anyagát Erdélyben igen sokáig, részben napjainkig is az állattenyésztés és a földművelés szolgáltatta. Ezért a ruházat alapszíne is sokáig természetes szürkésfehér és barna maradt. Az ing háziszőttes kendervászonból készült, majd fokozatosan gyári gyolcsból. Ma mindenütt rövid a férfiing. A régi divatú inghez nyakravaló és széles bőröv járult. A gatya Erdélyben általában szűk és anyaga az inghez hasonlóan házivászon. Bő és ráncos gatyát csak egyes vidékeken viseltek, pl. Kalotaszegen. A kalotaszegiekről tudjuk, hogy 1920 előtt az Alföldre jártak le aratni, s az alföldi viselet néhány eleme-ezek között a bő gatya-elterjedt köztük.  
A bőrmellény színe általában fehér, neve „mejjrevaló”,” mellesbunda” vagy „bőrlajbi„ volt. Az ujjas bőrkabát –„ködmön” vagy „kozsók”- csípőig ér, de néhol ennél régiesebb, hosszabb, térdig érő formája is előfordul.
A férfi lábbelik közül Erdélyben sokkal általánosabb marad a bocskor, mint az ország többi területén.
A női hajviseletre Erdélyben az a jellemző, hogy ide el sem jutott a biedermeier eredetű, fordított T alakú választék. Itt a hajat a reneszánsz viseletre emlékeztetően középen választották el. A lányok pártája jóval tovább és általánosabban megmaradt Erdély-szerte, mint a többi magyarlakta vidéken.

Szőttes és geometria

Az erdélyi nők nyakukban 3-4 sor, többnyire piros, ritkábban fehér vagy fekete gyöngyöt viselnek.
A női vászon holmikon még igen sok a szőttesdísz vagy a szőttesszerű, geometrikus hímzés.
Az erdélyi szoknyák szabása megőrizte a régies formákat. A rövidülési folyamat itt nem következett be, a vaskosodás is csak elvétve, itt-ott, például Kalotaszegen, de csak kis mértékben. A hosszú ingre viselt lepelszoknya ma is él.
Igen kedvelt a házi gyapjúszőttesből készült, függőleges csíkozású szoknya is, piros-kék vagy piros-fekete színben. „Rokolyá”-nak vagy „fersing”-nek nevezik s főleg a székelyek viselik.
Erdély egyik legszebb, legszínpompásabb és legegységesebb viselete Kalotaszegé. Viseletére nagyfokú konzervativizmus jellemző. Míg a párta divatja másutt már régen elmúlt, Kalotaszeg falvaiban ünnepre ma is felteszik a nagylányok. A párta voltaképpen különböző színű gyöngyökkel borított papírabroncs, piros vagy kék béléssel. Hátul derékig érő szalagok lógnak le róla.

Kétféle női ing él ma Kalotaszegen egymás mellett. A régiesebb a reneszánsz típusú ing, míg a mához közeledve egyre inkább elterjedt a vállnál bevarrott ujjú típus. Az ing és a pendely sajátságos házivászonból, ún. „fodorvászonból” készül. Vízbe csapkodják, ettől lesz a vászon felülete egyenetlen, kreppes hatású. A pendely sűrű ráncokba szedett. Ünnepnap hármat is felvesznek belőle, különösen a sovány nők. Föléje még két-három alsószoknyát viselnek.
A kalotaszegi szoknyák hosszúak. Két jellegzetes szoknyaforma él itt egymás mellett. Az egyik a „muszuj” vagy „bagazia”. Ez tulajdonképpen bolti anyagból készült, sűrűn beráncolt, bő lepelszoknya, amelynek két vége elöl a kötény alatt nem ér össze. Fekete vagy sötétkék szaténből vagy klottból készül. A ráncolást felül díszvarrás fogja le.
A másik régi kalotaszegi szoknyafajta vékony fehér bolti vászonból készül, és hasonlóan a „muszuj”-hoz egészen apró ráncokba szedik. Neve „gyócsfersing”. Nagylányok és helyenként fiatalasszonyok viselete. E két szoknyafajtát újabban nagy ráncokba szedett színes szoknyák szorítják ki, alul több vízszintes sávból álló díszítéssel.
A kötény felül ráncba van szedve, s a ráncolást a szoknyához hasonlóan felül hímzés tartja össze: a „darázsolás”.  Az újabb szoknyákhoz selyem-vagy szaténkötényeket viselnek, a fiataloké világos és gazdagon díszített, az öregeké sötétebb és szerényebb díszítésű. Régi leírások szerint a kalotaszegi asszonyok is viselték a csípőig érő, hosszú ujjú „kozsókot”, amelynek gallérját és kézelőjét fekete prém szegélyezte és kevés selyemhímzés díszítette.

Népviselet-reneszánsz
és kivetkőzés

Erdész Judit Mária viselettervező, a Népművészet Mestere A népi díszítés a mai magyar öltözködésben címmel tartott előadást, melyben szólt a kiegészítőkről, és az úgynevezett „kivetkőzésről”.
A népviseletek – a régi korok viseleteihez hasonlóan - megihletik a divat szakembereit, inspirációt jelentenek az új divatvonalak, új díszítések megtervezésénél. E hatás jelentkezése lehet közvetlen és közvetett. Közvetlen a népviselet továbbélése akkor, amikor egy-egy eredeti ruhadarabot vesznek át és viselnek együtt a mai divatos holmikkal. Ilyen volt pl. az 1977-78-as években, a pliszírozott szoknyadivat időszakában az úgynevezett igazi népi szoknyák viselete. A farmernadrághoz ma is szívesen hordanak a fiatalok eredeti ingvállat, pruszlikot, ködmönt vagy régi, szépen hímzett férfiingeket, díszes posztómellényeket. Például a kalocsai népművészet rendkívül gazdag forma- és hímzésvilága, a viselet egyes elemeinek érdekes szabásmegoldása: az ingvállak, blúzok változatos formái, az alsószoknyák modernsége, a mellények színes világa mind inspirálnak, ötleteket adnak a tervezőnek.
A díszítő színes riseliő technikájú hímzések sokszor fokozzák az új öltözetdarabok elevenségét, átütő erejét. A fodros alsószoknyákból modern nyári vagy alkalmi ruhák is készíthetők.
A jelenlegi divatba jól illik a századforduló szecessziós hatását keltő sonkaujjas, hosszú derékrésszel megoldott selyemblúz.
Különböző technikák együttes alkalmazása is lehetséges a mai divatban éppúgy, ahogyan azt az eredeti népviseletben látjuk, például a bársony estélyi ruhákon a hímzés, gyöngyözés, rojtozás.

Előadásának második felében kifejtette magának a „Kivetkőzésnek” a fogalmát.
A kivetkőzés folyamata az, ahogyan a parasztság felcseréli viseletét a városi ruházkodással.
Mint már a korábbiakban említettem, a XIX. században a parasztság anyagi helyzete javult és körülötte egyre gyorsuló, majd rohamossá váló technikai, ipari fejlődés és fokozódó pénzgazdálkodás indult meg. E körülmények két irányban is hatottak a paraszti kultúrára. Egyrészt gazdagodott a hagyományos viselet, másrészt viszont a parasztság egyre inkább átvette a városi öltözetet, annak esztétikáját és gyorsabb változási tempóját. Tehát a népviseletek gazdagodását és kivirágzását kiváltó tényezők okozták a hagyományoktól való elszakadást is. A kivetkőzés lényegében a népviseletek XIX. századi kivirágzásával együtt megindult. Amikor a parasztság „kivetkőzik”, akkor a hagyományosságot, a paraszti esztétikát, az újrafogalmazás, az újraalkotás elvét adja fel, a cselekvő átvételt felváltja a passzív elfogadás.
A kivetkőzés során teljesen kiszorulnak a házi készítésű anyagok és a gyári anyagok lépnek a helyükbe. A keleties, egyenes szabásvonalakat görbe szabásvonalak váltják fel. A tiszta színek elmaradnak, a színskála árnyalttá válik, beszűkül és eltompul. Az együtteseket alkotó ruhadarabok száma erősen lecsökken. A változási tempó – a divat-felgyorsul. Fellazul a klasszikus viseletnél oly szoros személyes viszony a ruházat és viselője között.
A férfiak hamarabb vetkőznek ki, mint a nők, a városban munkát talált fiatal férfiakat ugyanis zavarta ruházatuk, viseletük különbözősége.
A női viseletben a sokszoknyás, nehéz paraszti ruha igen távol áll a praktikumtól, s a kivetkőzés kezdeti szempontja a célszerűséghez való visszatérés.
A folyamatnak a ruhadarabokon belül is van sorrendje. A kivetkőzés általában a lábbelivel kezdődik és a fejviselettel fejeződik be. Klasszikus paraszti viseletben járó nők lábán gyakran látni divatos városi cipőt, szandált - és teljesen kivetkőzött nők még tartják a régi haj-vagy fejviseletet.
A lényegében már kivetkőzött, tehát városi ruhába öltözött parasztságot bizonyos vonások még a régi felé húzzák vissza. A kivetkőzés nem megy simán, az egyik ruhafelfogási elvből egy másikba átlépni nem könnyű.
A kivetkőzés mai és véglegesnek látszó szakaszában a polgári-városi ruhadarabokat már nem a parasztok vagy kisiparosok varrják meg és készítik el, hanem konfekcionált ruhákat vásárolnak. A konfekció az átfogalmazás, az újraalkotás teljes feladása.