Élet és tudomány

A sors fura fintora? - A véletlen pszichológiai magyarázatai

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júliusi számában

Írta: Hidvégi Anna

A kor embere törekszik a magyarázatokra. Mindent megpróbálunk megindokolni: miért leszünk rákosok, miért pusztítanak özönvizek, miért repülnek a méhek 8-as alakzatban - nem tűrjük a bizonytalanságot, mert az szorongást szül. S ugyanígy vagyunk a véletlennel is: önkéntelenül is próbálunk rá magyarázatot találni. Van, aki matematikai, van, aki természetfeletti okokat keres (és talál). Egy bizonyos: a véletlen sokszor zavarbaejtő és nagyon meglepő esemény.

Megváltoztunk és elvesztettük hitünket – a bizonyíték nélküli elfogadás képességét. A tudomány, a ráció hívei lettünk, soha nem látott technikai fejlődésen mentünk keresztül, ami egész gondolkodásmódunkat átalakította. Az ok és okozat elválaszthatatlan páros lett.
Vannak-e egyáltalán véletlenek, vagy minden eleve elrendelt? S ha nem hiszünk a véletlenben, miért tudunk mégis felidézni olyan eseteket, amikor magunk is elcsodálkoztunk a „sors furcsa fintorán”?

Nahát, micsoda egybeesés!

A véletlenre általában olyankor emlékszünk, amikor az furcsának, meglepőnek vagy szokatlannak tűnik. Szubjektív értelemben a véletlenek meglepő események. Csodálkozásunkat pedig úgy értelmezzük, hogy az ilyen események együttes előfordulásának valószínűsége nagyon csekély. Sőt, az emberek gyakran azonosítják a meglepőt a valószínűtlennel.
Ez azonban csak látszatra van így, hiszen például nagyon sok valószínűtlen esemény nem véletlen. A kulcsszó: a kevésbé valószínű. Vagyis a világról jelenleg alkotott elképzeléseink szerint ezeknek az eseményeknek az együttes előfordulása kevésbé valószínű. Ebben az értelemben pedig a véletlen értékelése egyénről egyénre változik aszerint, hogy ki hogyan képzeli el a világ működését, mit tekint természetesnek.

A véletlen tehát nemcsak a „kismértékű” valószínűségről szól, de váratlan, rejtett oksági szerkezet meglétét is sugallja. Amikor a véletlen értelmezésére kerül sor, az emberek sokszor csak megrándítják a vállukat „és akkor mi van!?” felkiáltással. Statisztikai szempontból a nagy számok törvénye alapján a véletlenek természetes következményként, az élet velejárójaként értelmezhetők. Ez azonban nem magyarázza meg azt a megfigyelést, hogy az emberek vajon miért tulajdonítanak mégis többletjelentést az efféle jelenségeknek.

Fej vagy írás?

A kutatások szerint az emberek általában meglehetősen rosszul becsülik meg a valószínűséget, így például bizonyos dolgok nem is olyan ritkák, mint ahogyan az elsőre tűnhet. A valószínűség téves megbecslésének tipikus példája a szerencsejátékokhoz kötődik, például ha egy érmét feldobva az sorozatosan fejjel felfelé esik, az emberek hajlamosak azt jósolni, hogy a következő alkalommal írás fog kijönni – miközben mindkettő egyforma valószínűséggel következhet be. Pszichológiai szempontból számos oka van annak, hogy az emberek miért tulajdonítanak jelentőséget a véletlen egybeeséseknek.
Az egyik magyarázat az emberi észlelés természetéből fakad – a külvilág ingereit ugyanis nem passzív módon fogadjuk be, hanem aktívan részt is veszünk azok értelmezésében. Elvárásaink vannak, ebből adódóan sokszor azt látjuk meg, amire számítunk. Az emberi elme hajlamos mindenben az értelmet keresni – legyen szó egy tintafoltról, amelyben ábrákat vélünk felfedezni vagy egymástól független eseményekről, amelyeknek értelmet tulajdonítunk –, még olyankor is, amikor az nem feltétlenül van jelen.
Griffiths és Tenenbaum, a két amerikai pszichológus egy érdekes kutatásban embereket kért meg arra, hogy értékeljenek egy-egy történetet. Az egyikben egy új szerrel kísérleteznek, amely feltételezhetően befolyásolja a patkányok nemét – ha beadják a nőstény patkánynak, több hím utódot hoz a világra (miközben a két nem születési aránya, köztudott, hogy 50–50 százalék). A másik történet szerint a barátunknak pszichokinetikus képességei vannak, és befolyásolni tudja azt, hogy egy feldobott érme melyik oldalára essen (ennek a valószínűsége egyébként szintén 50-50 százalék). Barátunk azt állítja, ha koncentrál, az érme „írást” ad.
A történetek vége a következő: a nőstény patkány egymás után 10 hím utódot hoz a világra, illetve a másik történetben az érme egymás után tízszer az írás oldalára esik. A vizsgálatban szereplő személyeknek ezután meg kellett ítélniük, mennyire tartják ezt a véletlen, illetve az injekció/pszichokinetikus képesség bizonyítékának.
Talán nem meglepő, hogy a vizsgálati személyek a 10 hím patkányt a szer hatásának, míg a 10 írásos érmeoldalt inkább a véletlennek tulajdonították. A világról alkotott jelenlegi tudásunkból adódóan ugyanis „hihetőbbnek” tartjuk egy kémiai szer hatásosságát, mint barátunk természetfeletti képességét.

Az elménk csal meg bennünket?

Egy sor kognitív torzításnak is szerepe van abban, hogy miért figyelünk oda bizonyos egybeesésekre. Az egyik ilyen torzítás értelmében sokkal jobban odafigyelünk a szokatlanra, mint a hétköznapira. Arra pontosan emlékezünk, hogy mikor történt az, hogy bekapcsoltuk a rádiót azért, hogy meghalljuk kedvenc dalunkat, amelyet egyébként egész nap dúdoltunk. Arra viszont már nem emlékezünk, hogy hány ezerszer fordult elő az, amikor nem azt a dalt játszotta a rádió, ha bekapcsoltuk.

A figyelmünk irányítása is befolyásolja a történések értelmezését. A legegyszerűbb példája ennek az, ha egy új szót tanulunk, és utána meglepve tapasztaljuk, hogy amióta ismerjük ezt a szót, az emberek is „gyakrabban használják”.
A figyelem összefügg azzal is, hogy hajlamosak vagyunk azokra a dolgokra odafigyelni, amelyek a saját véleményünket erősítik meg. Az emlékezetünk gyakran csal meg bennünket, így a véletlennek tulajdoníthatunk olyan eseményeket is, amelyeknek a valóságban igenis van alapjuk. Ehhez adódhat a másik lenyűgözésének társas igénye – és önkéntelenül is kiszínezzük, észrevétlenül eltúlozzuk az eseményeket.
A „rejtett okság” értelmében például bizonyos dolgok egészen addig rendkívülinek tűnnek, amíg ki nem derül, hogy az események között bizonyítható kapcsolat van. Így például meglepődünk, amikor azt álmodjuk, hogy repülőszerencsétlenség történt, és másnap reggel az újságok címlapon hozzák a tömegszerencsétlenséget. Profetikus képességeink lennének? Avagy kiderül: tegnap a tévé előtt elszundítva hallottuk a balesetről szóló híreket, ám mindennek nem voltunk tudatában. Így már nem is tűnik olyan „rendkívülinek” a véletlen egybeesés! A kriptamnézia, vagyis a nem felismert emlékezés gyakran vezet téves következtetésekhez.
A kutatások kimutatták továbbá, hogy az emberek a saját véletlenjeiket sokkal meglepőbbnek és valószínűtlenebbnek ítélik, mint a másokkal történt eseteket. Ez az „ego-központúság” is hozzájárulhat az egybeesések jelentőségének túl­értékeléséhez.

Akik másként látják a világot

Bizonyos emberek személyiségükből fakadóan érzékenyebbek a véletlenekre. Ugyancsak két amerikai, Wilson és Barber az emberek egy olyan csoportját különítette el, akik hajlamosak a fantáziálásra. Ezeknek az embereknek gyerekkorukban képzeletbeli barátjuk volt, ma is élénk fantáziaéletük van, és például jól hipnotizálhatók. A kutatók szerint az ilyen típusú emberek nagyobb számban számolnak be emlékezetes véletlenekről.
A paranoia mint pszichiátriai jelenség gyakran mutatkozik meg történések bizarr, sokszor nyakatekert oksági összekapcsolásában. A skizofrén betegek „mágikus” gondolkodása a gyermekek mágikus hiedelmeire emlékeztetnek, akik úgy élik meg a világot, hogy a legképtelenebb együttjárások is világos értelmet kapnak. A pszichoanalítikusok ezért ezt a fajta patológiát regressziós állapotként értelmezik.
Míg a pszichológiai tényezők elfogadható magyarázattal szolgálnak arra, hogy az emberek miért viseltetnek különös figyelemmel a jelenség iránt, addig a transzperszonális magyarázatok – és itt főképp Jung szinkronicitás elméletére gondolunk – azt állítják, hogy bizonyos esetekre sem a valószínűség, sem a téves percepció vagy a kognitív torzítás nem kielégítő magyarázat. Jung a szinkronicitás fogalmának bevezetésével egy egészen másféle véletlenre hívja fel a figyelmet. A szinkronicitást így határozta meg: két vagy több okságilag össze nem függő, azonos vagy hasonló jelentésű esemény időbeli egybeesése. Fogalmának központi alkotóeleme az értelmes vagy „értelemszerű koincidencia”, vagyis az, hogy az egybeesésnek (sokszor szimbolikus) személyes jelentőséggel kell bírnia az egyén számára.
Jung azt állítja, hogy az információ transzfer értelmében a külső történés – a kollektív tudattalanból merítve – összekapcsolódik belső, pszichikai élményekkel. Az összekapcsolódás értelmes, habár oksági összefüggés el sem képzelhető közöttük.

A szinkronicitás elméletét többen kétségbe vonták, különösen azért, mert sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, bár Jung hozzáteszi, nem azért nem megmagyarázható egy szinkronikus esemény, mert nem ismerjük az okát, hanem mert „az ok intellektuális fogalmakban egyáltalán nem is gondolható el”.

Harc a bizonytalanság ellen

A véletlen felértékelésének nemcsak egyéni magyarázatai vannak, hanem társadalmi helyzetek is kedvezhetnek neki. A bizonytalan társadalmi helyzetben az okság és a kontroll iránti igény növekedése tapasztalható, ami megszaporodott babonákban és a véletlen irányításának illúziójában mutatkozik. Példáért nem kell messzire mennünk. Az elmúlt hónapokban, gyakorlatilag a gazdasági válság kirobbanása óta feltűnően megnőtt a szerencsejátékokkal kapcsolatos reklámok száma. Különösen a póker került így előtérbe, amelyeket nemcsak reklámok és hirdetések formájában, de – hírességek bevonásával – televíziós műsorokkal is népszerűsítenek, azt érzékeltetve, hogy e kártyajáték egy tanulható, fejleszthető képességet igényel – és a véletlennek elhanyagolható szerepe van. A gyors pénzszerzés lehetőségével kecsegtetve azt sugallják – kihasználva az emberek sérülékeny helyzetét –, hogy a szerencsejátékok tulajdonképpen teljes mértékben irányíthatók, uralhatók.
Akár „hiszünk” a véletlenekben, akár nem, egy bizonyos: megszállott kutatói és szkeptikus tagadói is aktívan foglalkoznak a kérdéssel. Az egybeesések kétségkívül áthatják egész életünket, színezik, árnyalják, emlékezetessé teszik azt. S ami a legfontosabb: gondolkodóba ejtenek...