Élet és tudomány

Rádiófelderítés az első világháborúban - A Zimmermann-távirat

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júniusi számában

Írta: Németh István

Az első világháború előtt csak két későbbi hadviselő országban működött kódfejtő osztály: az Osztrák-Magyar Monarchiában és Franciaországban. Az első világháború kitörésekor azonban a XX. század kezdetétől használt rádiókészülékek új lehetőséget kínáltak a hírszerző szolgálatoknak. A hadászati rádiófelderítés 1914 őszén Kelet-Poroszországban született meg, amikor a németek a tannenbergi csatában lehallgaták az oroszok kódolatlan rádióüzeneteit. De a britek sem tétlenkedtek: felállították a Room 40 osztályukat. A német kódok megszerzésében a szerencse is kezükre játszott.

 Andrejev őrnagy, az orosz hadsereg rejtjelező irodájának vezetője – árulóktól tartva – későn rendelte el a titkos kódkönyvek szétosztását. A rejtjelezetlen rádiózás megbosszulta magát.
1914 augusztusában két orosz hadsereg, a Rennenkamp tábornok vezette 1. és a Szamszonov tábornok vezette 2. hadsereg megtámadta Kelet-Poroszországot.
Az első elkeseredett harcokra 1914. augusztus 17–e és 20-a között került sor. Mivel a legtöbb orosz egységnek nem volt kódkönyve, a rádiósok rejtjelezetlenül továbbították a szövegeket. Nem is sejtették, hogy Königsbergben két oroszul jól beszélő német minden elfogott orosz rádióüzenetet elolvasott, így a németek pontosan követték az ellenség mozgását.
1914. augusztus 21-én a 2. orosz hadsereg 70 kilométer széles frontvonalon, a határt átlépve nyomult előre Kelet-Poroszországban. Amikor Prittwitz tábornok értesült a támadásról, a Visztula mögé akart visszavonulni. Ezzel elveszett volna Kelet-Poroszország, s Berlin is veszélybe került volna. A Legfelső Hadvezetés azonnal visszarendelte Prittwitzet s utódjául a nyugalmazásból visszahívott Hindenburgot, vezérkari főnökké pedig Ludendorff vezérőrnagyot nevezte ki.
Hindenburg pontosan ismerte az orosz hadseregcsoport céljait: három nappal korábban ugyanis egy halott orosz katonatisztnél megtalálták Zsilinszkij tábornok, az orosz hadseregek főparancsnokának hadműveleti utasításait. Ráadásul lehallgattak egy orosz rádióüzenetet, amely támadási parancsot adott ki az 1. orosz hadseregnek.
Augusztus 25-én a német hadsereg körülzárta és felmorzsolta az orosz hadsereget, s kivívta a tannenbergi győzelmet. Emlékirataiban azonban Hindenburg meg sem említette a lehallgatott rádióüzeneteket.

A Room 40

1914. augusztus 4-én hajnalban, nemsokkal a háború kitörése után a Telconia brit kábelfektető hajó a német partoknál elvágta a Németországot a többi kontinenssel összekötő tengeralatti kábeleket. Az akció a Secret Service óriási fegyverténye volt, Németországnak a háború végéig nem volt kábelkapcsolata a tengerentúli országokkal. Ezért a Német Birodalom teljes hírközlését a Nauen-adó bonyolította le.
Az angolok mindent elkövettek a német adások lehallgatására. A brit haditengerészet hírszerző szolgálatának vezetője, William Reginald Hall (munkatársai csak Hunyorinak hívták) Room 40 néven rövid idő alatt megszervezte a rejtjelező és megfejtő osztályt. Kriptológusokat keresve rábukkant a titkosírások megfejtésével foglalkozó Alfred Ewingre, s a német nyelv szakértőjeként William Montgomery tiszteletesre, a skót presbiteránus egyház lelkészére.
Az Admiralitás Kelet-Angliában üzembe helyezett lehallgató állomásai a nap 24 órájában vették a két német haditengerészeti támaszpont, Wilhelmshaven és Kiel rádióüzeneteit. A Royal Navy lehallgató és bemérő állomásai a német flotta mozgását követték. A csöves erősítőkkel felszerelt készülékek a német hadihajók rádióüzeneteit is fogják.
Az első világháború kezdetén Németországban a rejtjelezési technika még nem ért el különösebben magas színvonalat. A rejtjelzést kódkönyvekkel végezték. Ezek végső soron nagy lexikonok voltak, amelyekben bizonyos fogalmaknak számcsoportok feleltek meg. Így például a Bodenstück (földdarab) az 53431 számot, a Bodenventil (fenékszelep) az 53432, vagy a Bohrer (fúró) az 53442 számot kapta ábécé-rendben haladva. A hadihajók több ilyen könyvet vittek magukkal.
Az angoloknak a szerencse is a kezükre játszott a német kódok megszerzésében. A hadüzenet után Németország több cirkálóval és torpedórombolóval felvonult a Finn-öböl bejáratához, hogy megtámadhassa az orosz cirkálókat. A harci események közepette a Magdeburg német cirkáló augusztus 26-án Tallin előtt zátonyra futott, s a hajó menthetetlenül elveszett. A szolgálati szabályzat szerint ilyenkor az összes titkos iratot meg kell semmisíteni: „Ha fennáll a veszély, hogy a kódkönyv ellenséges kezekbe kerül, akkor a tengerbe kell vetni vagy el kell égetni”. A matrózok azonban a három kódkönyvből kettőt a kapitány utasítására, mint „használatban lévőt”, megtartottak. Így maradt egy jelkulcsot tartalmazó könyv a hídon, a másik pedig a rádiós szobában. A következő napokban az orosz búvárok átkutatták az elsüllyedt hajó roncsait, s megtalálták az egyik kódkönyvet. Két hét múlva az orosz rejtjelfejtők már megfejtették a németek rádióadásait. A császári haditengerészet erről mit sem tudott, úgy vélték, valamennyi kódkönyv megsemmisült.
Az oroszok 1914. szeptember 6-án megüzenték Winston Churchill brit haditengerészeti miniszternek, hogy birtokukba jutott egy német haditengerészeti kódkönyv, s hajlandók azt átadni az angoloknak. Október 13-án az oroszok átnyújtották a zsákmányt, amelyet Churchill így nyugtázott: „Ez az ajándék felér egy megnyert csatával”. A Room 40-ben Ewing rájött, hogy a legtöbb német rádióüzenetet kétszer kódolják. Egyik munkatársa pedig felismerte, hogy a látszólag nehezen megoldható probléma valójában egészen egyszerű betűcserés eljáráson alapul.

1914. október 17-én a németek a Temze torkolatának elaknásítását tervezték, de torpedórombolóikat már angol hadihajók várták, s mindet elsüllyesztették. Két hét múlva egy brit halászhajó hálójába egy német tengerészláda akadt, benne az úgynevezett Kereskedelmi Könyvvel. A kódkönyv tengeri és szárazföldi egységek, haditengerészeti attasék, konzulok, diplomaták, valamint gyarmati hatóságok üzenetváltásainak megfejtésére szolgált.

USA vs. Mexikó

1914 decemberétől az admiralitás mindent tudott a német flotta nyílt tengeri mozgásáról. Még hónapokig tartott, amíg a németek változtattak kulcsaikon. A kódot csak 1916-tól változtatták havonta, majd naponta. A sifrírozó szisztéma azonban mindvégig változatlan marad.
1915 januárjában a Royal Navy egyik búvárkülönítménye megtalálta az Északi-tengerben elsüllyedt U-31 német tengeralattjáró szupertitkos kódolási papírokkal teli ládáját, benne három kódkönyvvel és egy térképpel, amelyen az aknamezők voltak bejelölve.
1916 szeptemberében az L32-es német Zeppelin London támadására indult, de kigyulladt, s roncsai között megtalálták a császári haditengerészet kissé megperzselődött kódkönyvét.
Mivel 1916 végén Anglia továbbra sem enyhített Németország tengeri blokádján, sőt azt szorosabbra fonta, a németek a korlátlan tengeralattjáró háború felújítása mellett döntöttek. II. Vilmos csak egyetlen, formális feltételt támasztott: szerezzék meg az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának a hozzájárulását.
A német kormány feje felett azonban Damoklesz kardjaként lebegett a bizonytalanság, hogy az Egyesült Államok a német provokációk hatására nem adja-e fel semlegességét. Ennek ellensúlyozására Arthur Zimmermann külügyi államtitkár diplomáciai téren rendkívüli erőfeszítéseket tett Mexikó megnyerésére. Azt szerette volna elérni, hogy ha az Amerikai Egyesült Államok feladja semlegességét, akkor Mexikó Németország oldalán lépjen be a háborúba. Ha a németeknek sikerül rávenni Mexikót, hogy támadja meg Texast, akkor az amerikai hadsereg arra kényszerülne, hogy több ezer kilométeres határt védjen a mexikóiaktól. Így semmiképpen sem vehetne részt az európai háborúban.

A mexikói kormánynak cserében kilátásba helyezték az 1846–48. évi amerikai–mexikói háborúban elveszített területek visszaszerzését. A Guadalupe Hidalgo-i szerződés értelmében ugyanis a mexikói terület több mint 40%-át kitevő Kalifornia, Nevada, Utah, Új-Mexikó, Colorado, Wyoming és Arizóna 15 millió amerikai dollár (mai vásárlóértéke 407 millió dollár) ellenében belépett az amerikai szövetségi államba.
Mivel az angolok elvágták a németek tengeralatti kábelét, az Egyesült Államokba menő német üzenetek különböző kerülőutakon, illetve a naueni rádióadón keresztül jutottak el a német külképviseletekhez. Zimmermann úgy döntött, hogy 1917. január 19-i táviratát „a legbiztosabb és a leggyorsabb útvonalon” kell elküldeni Johann-Heinrich von Bernstorff grófnak, a washingtoni nagykövetnek, aki onnét továbbítja Mexikóba.
Zimmermann tudta, hogy Wilson elnök Bernstorff gróf rendelkezésére bocsátott egy Washington–Berlin közötti titkos diplomáciai kábelt, igaz, kizárólag békejavaslatok továbbítására. Mivel nem voltak skrupulusai, a táviratot előbb a titkos amerikai kábelen küldte el. A biztonság kedvéért még két másik útvonalat is igénybe vett: a naueni rádióadót, illetve a „svéd kerülő utat” a svéd semlegesség megsértésével, de a németbarát svéd külügyminisztérium hallgatólagos beleegyezésével.
Zimmermann-nak az amerikai diplomata-kábelen érkezett táviratát továbbították a német nagykövetségnek. Bernstorff nagykövet pedig tovább is küldte az amerikai távíróhálózaton Mexikóba von Eckhardt követnek.

Munkában a kódfejtők

Csakhogy az amerikai diplomata-kábelen és a svédországi vonalon elfogott Zimmermann-táviratot az angol kriptológusok is megkapták. A Room 40-nek rendkívül hosszú, több mint 1000 számcsoportból álló kódolt táviratot kellett megfejteniük. A korábban megszerzett rejtjel-információk alapján szemelgetni kezdenek. Két óra múlva már tudták, hogy a korlátlan tengeralattjáró háború két héten belül megkezdődik. Nagy vonalakban értesültek a mexikói ajánlatról.
Közben elfogták az amerikai német nagykövet által újra rejtjelezett, s Mexikóba küldött táviratot is. A régi kóddal rejtjelzett szöveg megfejtése már könnyű volt.
A német császárság szakemberei még 1917. január 19-én, a Zimmermann-távirat elküldésének napján sem gyanították, hogy a britek képesek feltörni kódjaikat. Ezért lemondtak a „kettős” rejtjelezésről is.
1917. február 5-én a britek átadták a még nem teljesen megfejtett táviratot Wilson amerikai elnöknek az Egyesült Államok hadba lépése érdekében.
A távirat véget vetett az amerikai illúzióknak, hogy az Egyesült Államok független maradhat és arra késztette a kormányt, hogy átgondolja semlegességi politikáját, vagyis döntően hozzájárult a háborúellenes közvélemény megdolgozásához a hadba lépést illetően.
Amikor február 5-én Wilson rászánta magát, hogy megszakítsa a kapcsolatotokat Németországgal, Zimmermann – távirata megfejtéséről mit sem sejtve – újabb táviratot küldött mexikói követének, amelyben arra utasította, hogy „most” terjessze az ajánlatot a mexikói elnök elé. Mexikó a német ajánlatot rövid habozás után elutasította.
1917. március 1-jén Lansing amerikai külügyminiszter nyilvánosságra hozta a távirat tartalmát. Az amerikai újságok címlapon közölték a hírt: „Németország szövetségeseket keres az Egyesült Államok ellen”.
Berlinben Zimmermann lázasan igyekezett kideríteni, hogyan válhatott ismertté a távirat az Egyesült Államokban. Egyidejűleg ugyanazzal a kóddal tovább küldözgette Eckhardt követnek táviratait. Úgy vélte, hogy a megfejtett szöveg csak valami figyelmetlenség folytán került az amerikaiak kezébe. A malőrért von Bernstorffot és von Eckhardtot tette felelőssé.
Von Bernstorff nagykövet ekkor már a VIII. Frigyes dán gőzhajóval tartott hazafelé, de útja – a menetrendtől eltérően – majdnem négy hétig húzódott. Hall brit tengernagy mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy von Bernstorff rábeszélje a német kormányt Wilson elnök békejavaslatainak elfogadására. Von Bernstorff elővigyázatlanul a washingtoni svéd követség egyik diplomatapostát tartalmazó kofferét is magával vitte, ezzel megsértette a semlegességet. A kanadai hatóságok Halifaxban elkobozták a koffert, Hall pedig ügynökeivel elterjesztette New Yorkban, hogy „von Bernstorff papírjai között megtalálták a távirat egyik kópiáját”.
Így von Bernstorff későn érkezett meg Berlinbe, már semmit sem tehetett. Megérkezése után kihallgatást kért a császártól, aki azonban hét hétig nem állt szóba vele.
1917. március 18-án az Atlanti-óceán északi részén német tengeralattjárók figyelmeztetés nélkül elsüllyesztettek három amerikai hajót. Az oroszországi polgári forradalom pedig – első látásra – meggyengítette az antant táborát.
1917 elején ugyan Wilson elnök még azt mondta, hogy a „civilizáció elleni merénylet” lenne, ha nemzete háborúba lépne, de a március 21-ére összehívott rendkívüli kongresszusi ülésen már kijelentette: „…a legutóbbi időkben a német császári kormány részéről folytatott politika felér az Egyesült Államok kormánya és népe elleni háborúval. A kongresszus formálisan elfogadhatja a ránk kényszerített hadiállapotot”.