Élet és tudomány

Rokonság és társas viselkedés - A házi verebek családi titkai

Megjelent az Élet és tudomány 2009. júniusi számában

Írta: Tóth Zoltán

A rokonszelekció elmélete szerint az egyedek sikerességüket - azon kívül, hogy saját túlélésüket biztosítják és utódokat hoznak létre - közeli rokonaik segítése révén is növelhetik. Az ilyen témájú szociális viselkedés elemzéséhez eszményi modellállatok a ház verebek.

A viselkedésökológiai kutatások elsősorban abból a szempontból foglalkoznak az állatok magatartásával, hogy egy-egy faj esetében a különböző viselkedésformák és stratégiák – például a párválasztásban vagy a táplálékszerzésben – miként járulhatnak hozzá az egyedek sikerességéhez. Az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) által támogatott vizsgálatom kiindulópontja az állatok sikerességét növelő rokonszelekció elmélete. Eszerint az egyedek kétféle módon is növelhetik eredményességüket: nemcsak saját túlélésük fenntartásával és utódok nemzésével, hanem közeli rokonaik támogatásával is előnyre tesznek szert más fajtársaikkal szemben, ezáltal ugyanis szintén emelkedhet génjeik reprezentációja a következő generációban (Hamilton rokonszelekciós elméletéről részletesebben az ÉT 2007/35. és 2007/39. számában írtam).
Magát a rokonszelekció fontosságát gyakran vizsgálják különböző társas viselkedésformák (például az őszapóknak a költés időszakában nyújtott segítségét) és közösségek (például a hártyásszárnyú rovartársadalmak) kialakulásában. Ám a legtöbb kutatás – mint az említett példák esetében is – kooperatív vagy tartós családi csoportokban élő fajokra irányul, és általában a szaporodási viselkedés áll a középpontjukban.

Az ideális modellállat

Jóval kevesebbet tudunk az egyszerűbb – de gyakoribb – szociális szerveződések rokonsági viszonyairól, mint amilyenek például a télre összeverődő madárcsapatok, valamint e csapatokban a társak közötti rokonság viselkedési következményeiről. Vajon másképp viselkednek a közeli rokonságban álló csapattársak egymással, mint a nem rokon egyedekkel? A kutatás keretében végzett vizsgálataink, amelyeket a Pannon Egyetem Limnológia Intézeti Tanszék Ornitológiai Csoportjának tagjaiként végeztünk dr. Liker András vezetésével, egy ilyen egyszerűbb szociális szerveződés, a házi veréb (Passer domesticus) csapatainak a téli időszakban végzett megismerésére irányultak.

A házi veréb sok szempontból kiváló modellállat a szociális viselkedés vizsgálatára: az énekesmadarak között az egyik leginkább szociális faj, az egyedek csapatosan táplálkoznak, (por-)­fürdőznek és pihennek, valamint gyakoriak közöttük az agresszív konfliktusok, verekedések is. A feltett kérdés megválaszolásához először meg kellett vizsgálnunk, hogy milyen rokonsági szerkezet jellemzi a téli verébcsapatokat, azaz van-e lehetőségük egyáltalán a madaraknak arra, hogy megkülönböztetett módon viselkedjenek rokonaikkal. Erre nyilvánvalóan csak akkor van mód, ha előfordulnak egymással közeli rokon egyedek ugyanabban a csapatban.
Annak kiderítésére pedig, hogy befolyásolja-e a rokonság a madarak szaporodáson kívüli társas viselkedését, fogságban tartott csapatokat vizsgáltunk meg. Ekkor egymással különböző rokonsági viszonyban álló madarak kerültek egy csapatba. Azt figyeltük, hogy vajon változik-e a rokonság függvényében egymás táplálékforrásainak kihasználása, vagy a csapattagok közötti agresszió, illetve preferencia.

A szabadon élők

A rokonsági szerkezet vizsgálatát az őszi-téli időszakban, a táplálkozó- és pihenőhelyek közelében kialakuló háziveréb-csapatoknál végeztük a veszprémi állatkertben és környékén. A 2004–2006 között befogott több mint 1000 madár egyedi megjelölésével, illetve a csapatok tartózkodási helyein történt azonosítások alapján 169 egyedről volt megfelelő mennyiségű információnk ahhoz, hogy egy adott csapat stabil tagjának tekinthessük őket. Ezekről az egyedekről – a befogásuk során vett vérmintákon végzett genetikai vizsgálat segítségével – azt is meg tudtuk állapítani, hogy milyen rokonsági viszonyban álltak egymással. Eredményeink azt mutatták, hogy a vizsgált csapatokat nem jellemzi a rokon egyedek gyakori előfordulása, ugyanakkor a madarak jókora részének volt legalább kisszámú közeli rokona a csapattársak között.

E rokonsági szerkezet valószínűleg többféle tényező együttes hatására jön létre: a fajra jellemző kis mozgáskörzet alapján várható, hogy a csapatokban előfordulnak rokon egyedek, ugyanakkor a fiatal madarak elvándorlása a szülők fészkelőhelyéről csökkentheti a rokonok együttes előfordulásának esélyét. További befolyásoló tényező lehet az egymáshoz közeli csapatok közötti váltások, és a magas, évi 50 százalék körüli halálozási ráta is. Mindazonáltal a közeli rokonok jelenléte a téli csapatokban arra enged következtetni, hogy a verebeknek általában lehetőségük van arra, hogy szociális viselkedéseik során megkülönböztessék rokonaikat. Kérdés, hogy származhat-e ebből bármilyen előnyük?

Szociális magatartásformák

A fogságban tartott csapatok között végzett megfigyeléseink szerint a házi verebek bizonyos körülmények között figyelembe veszik döntéseik során, hogy viselkedésük rokon vagy nem rokon csapattárs felé irányul-e. A csapatos táplálkozás során a verebek kétféle stratégiát használhatnak: a kereső taktikát folytató egyedek maguk keresik a táplálékfoltokat, míg a potyázók a csapattársaik által felkutatott táplálékból próbálnak – verekedés árán vagy anélkül – eleséghez jutni.
De vajon elkerülik-e rokonaikat az egyedek a potyázások során? Kiderítésére a madarakat olyan speciális tálcákon etettük, amelyeken több mint száz lyuk közül véletlenszerűen kiválasztott nyílásokban elrejtett kölest kínáltunk. Rövid éheztetés után a madarak egy ilyen etetőn kutathattak táplálék után. A videóra rögzített csapatos táplálkozást elemezve azt találtuk, hogy a verebek kevesebbszer potyáztak agresszívan közeli rokonaiktól, sőt a hímek a potyázás verekedéssel nem járó formáját is ritkábban használták rokonaikkal szemben. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a verebek képesek felismerni és „megkímélni” közeli rokonaikat a csapatos táplálkozás során.
S hogy a hímek miért kerülik a potyázás mindkét (agresszív és nem agresszív) formáját rokonaik ellen? A két nem közül a hímek gyakrabban maradnak szülőhelyük közelében felnőtt korukban is, így talán ők azok, amelyek nagyobb eséllyel találkozhatnak közeli rokon csapattársakkal, s amelyeknek jobban „megtérülhet” a rokonkímélés.
Ezzel ellentétben, a csapattársak közötti gyakori verekedések során – amelyeket különböző csapatos viselkedés (pihenés, táplálkozás, porfürdőzés) közben és bőséges táplálékellátottság mellett figyeltünk meg – nem találtunk olyan összefüggést, amely arra utalt volna, hogy a verebek megkímélnék rokonaikat. A csapatban jelenlévő rokonok száma, illetve a testvérek jelenléte sem befolyásolta azt, hogy az egyes egyedek milyen előkelő pozíciót vívtak ki maguknak a dominancia hierarchiában.
Ám a verekedések mellett a verebekre az is jellemző, hogy gyakran társaikat követve kezdenek valamilyen új tevékenységbe, például, hogy a pihenést követően együtt táplálkozzanak vagy porfürdőzzenek. A csapattársak közötti, agresszió nélküli követések vizsgálatával arra próbáltunk választ találni, hogy vajon e téren az egyedek szívesebben követnek-e rokon madarakat a csapaton belül, azaz előnyben részesítik-e a rokonok társaságát (a csapattárs preferenciája).
Megfigyeléseink során azt tapasztaltuk, hogy az egy fészekaljból származó testvérek között – hónapokkal az önállóvá válás után – szorosabb kapcsolat állt fenn, mint más csapattársak között, azaz többször követték egymást, mint más madarakat. Ez utóbbi eredmény alapján valószínű, hogy az együtt nevelkedő fiókák között hosszabb ideig fennmaradó kapcsolat alakul ki, amely különféle előnyökkel járhat. Ilyen előny lehet például, ha az egyedek könnyebben vagy gyorsabban tanulnak testvéreiktől, mint más csapattárstól, ahogy azt például a hollók esetében (Corvus corax) megfigyelték.

Nyitott kérdés

Vizsgálataink több, eddig ismeretlen oldalát tárták fel a háziveréb-csapatok téli szociális életének. Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy a verebek képesek közeli rokonaik felismerésére és arra, hogy megkülönböztetett módon viselkedjenek velük. A rokonszelekciónak tehát a szaporodási időszakon kívüli, egyszerű madárcsapatok életében is szerepe van az egyedek közötti interakciókban.
Nem tudjuk azonban, hogy vajon mennyire fontos a rokonfelismerő képességben az ismertség, és mennyit számít az egyedek közötti tényleges rokonság. Vajon „testvérként” bánnának a madarak egy olyan egyeddel is, amelyikkel együtt nevelkedtek, de eredetileg egy másik fészekből származott, azaz nem is állnak egymással genetikai rokonságban? Ennek kiderítése talán egy jövőbeli kutatási projekt része lesz.

Az OTKA - Élet és Tudomány cikkpályázatára érkezett írás