Élet és tudomány

A pécsi püspökség milleniuma

Megjelent az Élet és tudomány 2009. májusi számában

Írta: Török József

Az idén ezer éves pécsi püspökség történetében - akár csak az országéban - nagy törést jelentett a török megszállás. Húsvétkor elkezdett áttekintésünk második részében az utóbbi közel fél évezred baranyai egyházi krónikáját vázoljuk fel.

A magyar seregek mohácsi veresége a pécsi püspökségnek is többe került, mint főpásztorának életébe. A számos egyházi intézménynek otthont adó székhely sorsa megpecsételődött. Néhány nappal az oszmán győzelem után a hetvenezer főre tehető sereg megindult észak irányába, Baranyát földúlva. Pécs lakosai megnyitották a város kapuit a hódítóknak, sorsuk két nap múlva beteljesedett, a teljes lakosságot lemészárolták, a házakat, templomokat, kolostorokat kifosztották, a várost fölgyújtották. Egyedül a vár és a székesegyház nem lett a tűz martaléka. A székeskáptalan oklevéltárával, értéktárgyaival menekült ugyan észak felé, ám a mohácsi csatatérről az ország belső területeire tartó főurak kifosztották az egyháziakat. Az évszázados intézményi keretek, a vallási élet támaszai egyik napról a másikra eltűntek, megsemmisültek. Az egyházmegye déli fekvése, amely az előző másfél évszázad során Itália felől befolyásolta az egyházi élet számos területét, most, ellenkezőleg végzetesnek bizonyult. Mindez nem érhette teljesen váratlanul az egyháziakat és a híveket – gondolja az utókor -, mert az egyházmegye déli határain túl fekvő Boszniát, amelynek területén a boszniai püspökség működött, az 1460-as években már bekebelezte az Oszmán Birodalom. Az onnan menekültek pedig híradással szolgálhattak a hódítók kegyetlenkedéseiről, vagyis a tömegmészárlásokról és a rabszolgának elhurcoltak szomorú sorsáról. Az előző évtizedek hírei olyan szörnyűségesek voltak, hogy az emberek nem tudták elhinni, ez magyar földön is bekövetkezhet. Portyázások során, a nándorfehérvári győzelem (1456) után sokan kerültek rabszíjra, csak kevésnek sikerült visszatérni évek-évtizedek után szülőföldjére. A messziről visszatértek figyelmeztetése hiábavaló volt.
Az oszmán seregek néhány hét múlva távoztak, s a falvak, városok elbujdosott népe visszatért, temetni a holtakat, fölépíteni a romos házakat, és az életben maradt papok az első nagy megrázkódtatás után az istentiszteletek végzésével, a szentségek kiszolgáltatásával járultak hozzá az ideiglenes újjáépítéshez.

Oszmán peremvidék

A püspöki szék hat évig betöltetlen maradt, majd történtek kinevezések, ám 1543-ban Pécset és az egyházmegye egész területét bekebelezte az Oszmán Birodalom. A papok híveik mellett kitartottak, ám a egyházi szervezet összeomlásával a papságra nevelés-oktatás megszűnt. E kettő együttesen megteremtette a reformátorok föllépését, az új gyülekezetek szervezését és a katolikus hívek átvezetését a helvétnek mondott hitre. A hódoltsági Pécs az Erdélyből érkezett unitáriusokat is befogadta; a megszállók pedig hosszú távon igyekeztek berendezkedni. A székesegyházat raktárnak használták, a híres Szent Bertalan-templomból dzsámi lett. Néhány évtized elég volt ahhoz, hogy a Magyar Királyság egyharmada (a pécsi püspök területén túl) az Oszmán Birodalom peremvidékévé váljon, a keresztény hit egysége megtörjön és a katolikus hit mellett kitartók pap nélkül maradjanak.

A Trienti Zsinat utolsó szakaszán részt vevő Dudits András (1563-1567) azt tervezte, hogy a szigeti várba, mint bevehetetlen erősségbe átteszi a székhelyet, a káptalant is erre biztatta, azonban e terv Szigetvár 1566-os elestével semmivé vált. A pécsi püspöki címet a királyi Magyarország területén élő papok egymást követően viselték, saját joghatósági területükre azonban nem térhettek vissza. A katolikus vallási élet minden nehézség ellenére folytatódott, részben a bosnyák ferenceseknek köszönhetően. Ők, mint a birodalom polgárai szabadabban utazhattak, s gondjuk volt a számukra északi területnek számító püspökség katolikus híveire. Ha nem is éves rendszerességgel, de járták a falvakat, a hit mécsesének pislákoló lángját nem engedték kialudni. Mellettük pedig kinevelődtek azok a világi férfiak, ún. licenciátusok, akik tudtak írni-olvasni és a híveket közös imádságra összegyűjtötték vasárnaponként, vagy például a végtisztesség megadására. Engedélyt (innen a nevük) kaptak az egyházi elöljáróktól mindannak végzésére, amihez nem volt szükséges az egyházi rend, amiben a papok szenteléskor részesülnek.

Templomfelezés és a jezsuiták

A XVII. század elején a helyzet némileg kedvezőbben alakult. Sok helyütt a különböző felekezetek megosztoztak a használatra meghagyott templomokon, az oszmán hatóság beleegyezésével. Például Pécsett 1610-ben a Budáról elnevezett külváros Mindenszentek templomában középütt falat húztak, és a katolikusok kénytelenek voltak egyik felét átengedni az unitáriusoknak.
Az újkorban született, küzdőszellemű jezsuita rend két képviselője, Vásárhelyi Gergely és társa 1612-ben megtelepedett Pécsen és öt év küzdelem után az egész templom ismét a katolikusoké lett. Hatvan-hetven falu maradt meg katolikusnak, a ferencesek és a jezsuiták miszszionáriusként járták a katolikus helyeket. A hódoltsági területek a római Hitterjesztési Kongregáció alá tartoztak 1622-től. A jezsuiták közül egyiküket püspöki helynöki jogkörrel ruházta fel a pécsi püspök, hogy főpapi joghatóságát legalább áttételesen gyakorolja. A hódoltságban a hívek életét a súlyos adók mellett a megszokott vallási élet útjába gördített akadályok is nehezítették. A keresztények nem építhettek templomokat, a hatalmat megtestesítők a meglévők karbantartását, a beázó tetők megjavítását is pénzért beszerezhető engedélyekhez kötötték. Nem keríthette fal a keresztények temetőit, nem szólhatott harang, helyette dobszóval hívták a híveket az istentiszteletre. Körmenetet tartani, keresztet körbehordozni főbenjáró véteknek számított. Tilos volt a hangos éneklés a templomban meg a temetőben, valamint a holtak elsiratása és a búcsújárás. Ha nem is lehet mindezt mindenütt általánosan érvényben lévőnek tartani, mégis érzékelteti a jelentős számú, iszlám hitűek mellett élő keresztények, katolikusok jogfosztottságát vallási téren. A jezsuiták minden nehézség közepette iskolát szerveztek, talán a sok nehézség szolgált számukra kihívásul. Több fronton folytattak harcot. A puszta létért az oszmán hatósággal szemben, a hívek hitének tisztaságáért az unitáriusokkal és általában a protestánsokkal. A világi „szentemberekkel”, a licenciátusokkal sem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk; a közepes vagy annál alacsonyabb műveltséggel rendelkező falusi férfiak néha áttévedtek a csak papok számára fönntartott tevékenységek területére. A királyi országrészben élő egyháziak pedig időnként a jezsuitákkal szemben értetlenkedtek és szemükre vetették túlzott önállóságukat. Ezt a néha bizony áldatlan helyzetet bonyolította az a tény, hogy az új, XIII. Gergely pápáról elnevezett naptárt e vidéken ekkortájt kezdték átvenni. A hódoltsági területekről a XVII. század derekától kezdve egyre több fiatalember ment szemináriumba, például Zágrábba, ahol komoly teológiai tanulmányokat lehetett végezni.

A püspök visszatér

Buda várának visszavívása után, 1686 októberében a pécsi püspökség területe is maga mögött hagyhatta a hódoltsági állapotot. Az első püspök, Radanay Mátyás (1687-1703) nehezen tudta püspöki tisztségét elfogadtatni Kollonich Lipót prímással, a pápai jóváhagyást csak 1701-ben nyerte el. Ennek ellenére igyekezett visszaszerezni a püspökség egykori birtokait az újjáépítés anyagi alapjainak megteremtéséhez, ugyanakkor a híveket is igyekezett visszavezetni a katolikus hitre. Püspöki székhelyén 1692-től csak katolikusok lakhattak. A szerzetesrendek is visszatértek, elsőnek 1687-ben a ferencesek, majd a domonkosok, pálosok, kapucinusok, ágostonos remeték.
Nesselrode Ferenc püspök (1703-1732) egyházmegyei zsinatot tartott 1714-ben és az egyik dzsámit az általa alapított kórház kápolnájának fölszentelte. (Ez a dzsámi nem tévesztendő össze a Szent Bertalan-templom helyén álló nagy dzsámival, amit a jezsuiták alakítottak át templommá.) Az elnéptelenedett falvakba pedig megkezdődött a szervezett telepítés a német nyelvterületről. A baranyai és tolnai sváb falvak katolikus közösségei erősítették az egyre virágzóbb egyházi életet.

A XVIII. század – joggal mondhatni – a második honalapítás százada. A falvak katolikus hitre visszavezetését már Radanay püspök elkezdte, utódai folytatták. Berényi Zsigmond püspök (1740-1748) papnevelő intézet építtetésével biztosította a papi utánpótlást, a falvakban élő híveknek is joguk volt hitük közösségi megéléséhez, az elemi hitoktatáshoz, majd egyházi iskolák révén az elemi ismeretek elsajátításához. A XVIII. század kiemelkedő püspök-egyénisége Klimó György (1751-1777), aki a leendő papok kulturális, szellemi színvonalának emelése végett kiemelkedő képzettségű tanárokat alkalmazott a pécsi szemináriumban. Könyvekre sokat áldozott, majd könyvtárának nyilvánossá tételével 1774-ben létrehozta az első vidéki közkönyvtárat. Ő még nem tudhatta, hogy ezzel a mai pécsi Egyetemi Könyvtár alapjait megvetette. Ő járta ki a akkori pápánál, XIV. Benedeknél (1740-1758), hogy a pécsi püspökök az érsekeknek kijáró palliumot viselhessék. Az egyházi hagyományoknak a modern korral összeférhetetlen jellegét valló VI. Pál pápa 1978-ban vonta vissza a pécsi püspökök eme kiváltságát. Klimó György nevéhez fűződik a pécsi papírmalom, ami a könyvkultúra fejlődésének alapja, valamint a püspöki palotában létrehozott csillagvizsgáló. Igazi barokk főpap lévén pártolta a képzőművészeteket, a barokk kori vallásosság művészi megjelenítése a földi szépség iránti igényen túl a templombelsők szakralitását hangsúlyozta. Szenvedélyes gyüjtőként párját ritkító érem kollekcióval gazdagította a püspökséget, s példájával nagyban hozzájárult más gyűjtemények létrejöttéhez.
A városi gimnáziumban a jezsuiták föloszlatásáig (1773) a rendtagok tanítottak, majd harminc év elteltével a világi papoktól a tanítórenddé lett ciszterciek folytatták az oktatást-nevelést.

Megújul a székesegyház

A XIX. század legjelentősebb építészeti eseménye a székesegyház átépítése. Már az előző században is majdnem minden püspök alakította, a kor stílusa szerint szebbítette katedrálisát; ám az 1807-től Pollack Mihály által vezetett építkezés módosította jelentős mértékben annak külsejét. Mindez, s vele az Árpád-kori részek elbontása 1882-ben kezdődött, lehetőséget teremtve Friedrich Schmidt – egyébként elismert – építész terveinek megvalósításához. 1891-ben szentelték fel a jelenlegi székesegyházat. A pécsi püspököknek e nagyszabású építkezések mellett gondjuk volt arra is, hogy a kisebb falvak se nélkülözzék a templomot, számos iskola és plébánia épült a XIX. században. A pécsi egyházzenei életet maga Liszt Ferenc is pártfogolta.

A pápa Pécsett

A XX. században újabb, jezsuiták által vezetett gimnázium egyaránt szolgálta a helybeli értelmiség számbeli gyarapodását és a katolikus vallási és közélet erősödését. A magyar, német és horvát nyelvű hívek a püspökség területén egymással békében éltek, egymás búcsújáróhelyeit kölcsönösen fölkeresték, noha Máriagyűdre inkább a horvátok zarándokoltak, Máriakéméndre a németek.
A negyven évi „pusztai vándorlás” (1950-1990) után 1991. augusztus 17-én II. János Pál pápa látogatott el Pécsre magyarországi lelkipásztori útja során és a pogányi repülőtéren magyarul, horvátul, németül, szlovénül mondott beszédében az evangéliumi üzenet hirdetőjeként a béke követének bizonyult, a déli szomszéd ország belső békéjének felbomlásakor.