Élet és tudomány

Ragadozónak lenni - Páncélos vadászok

Megjelent az Élet és tudomány 2009. májusi számában

Írta: Korsós Zoltán (Magyar Természettudományi Múzeum)

A teknősök az egyedüliek a gerincesek között, amelyek testét csontos páncél fogja közre, összenőve a bordákkal és a lapockákkal. Ez a különleges szervrendszer a triász idéjén jelent meg, mintegy 220 millió évvel ezelőtt, jóval az emlősök, a madarak, de még a gyíkok, kígyók, krokodilok, sőt a virágos növények színrelépése előtt: valamikor az első dinoszauruszok megjelenésekor. Valószínűleg legalább részben enneka rendkívül sikeres "találmánynak" köszönhetik a teknősök, hogy egészen napjainkig változatlan formában fennmaradtak.

A teknősök (Testudines) talán a legegységesebben jellemezhető gerinces állatok a Földön. A teknőspáncél szerkezete annyira sikeres találmánynak bizonyult, hogy az állat egész anatómiája e köré épült. Olyan további alkalmazkodási módok adódtak hozzá, amelyek egyrészt a teknősök hosszú élettartamáért, másrészt pedig korlátozott mozgásképességeiért felelősek. A páncél súlya miatt a futás, az ugrás, a repülés szóba sem jöhetett mint lehetséges evolúciós irányvonalak, de azért még volt miben változatosságot produkálni. Az eleinte sós mocsári, félig vízi állatok mára tökéletesen szárazföldi, erdei, pusztai és sivatagi teknősökké fejlődtek. Mások még inkább víziek lettek, és visszatértek a tavakba, folyókba, folyótorkolatokba és a tengerbe.
A teknősök többnyire egyszerű, direkt módon szerzik meg zsákmányukat. Fogaikat már evolúciójuk korai szakaszában elvesztették, helyette folytonosan növekvő szarukávájukkal harapnak. Ezzel együtt a legtöbb teknős növényevő vagy csak helytülő állatokra, például puhatestűekre, férgekre és rovarlárvákra vadászik. Csupán viszonylag kevés teknős képes a gyors mozgású, fürge zsákmányt valódi ragadozó módjára elejteni. A különféle váratlan alkalmak, mint egy bomló tetem vagy a folyóparti fáról vízbe hulló gyümölcsök nagy számban vonzzák magukhoz az opportunista, mindent kihasználó teknősöket.

Sikeres cselvetők  

A mindenevő fajok táplálék-összetétele a korral változik. A fiatalok általában főként rovarevők, míg a kifejlett állatok inkább növényevővé válnak, vagy valamiféle egészen különös ízlést fejlesztenek ki: ilyen például a kizárólag medúzákat fogyasztó kérgesteknős vagy a csigaevő teknős.
Vannak különleges technikákat alkalmazó fajok is, amelyek lesből, tátott szájjal, szívással vagy csalogatással, esetleg horgászással csapják be az áldozatot. A lesben ülő fajok többnyire csendben várakoznak amíg a zsákmány közel kerül, s nem rohannak rá. Színük, alakjuk általában rejtőzködő, hosszú nyakukkal pedig messziről is elérik a kiszemelt áldozatot. A harapós teknős hosszú, bibircsókos nyaka, iszapszínű bőre és moszatborította páncélja kiválóan példázza az ilyen alkalmazkodást. Amikor száját nagyra tátja, egyben a toroklebeny is kitágul, és a keletkező alacsony nyomású térbe magatehetetlenül sodródnak be az apró testű zsákmányállatok. A velük együtt bekerülő vizet aztán persze kiereszti az állat.
Ennek a fajta zsákmányszerző technikának a legfejlettebb szakértője a
cafrangos teknős. Rendkívül jól álcázza magát; páncélja lapos, bordák és kidudorodások vannak rajta, többnyire algával benőtt. Feje szokatlanul széles és hosszú, izmos nyakán szabálytalan caf­rangok és egyéb kinövések sorakoznak. Szája hihetetlen széles, kávájáról hiányzik a teknősök körében megszokott éles szaruréteg. Táplálékát lesből szerzi. Nyugodtan fekszik az iszapos vízfenéken, és várja az arra tévedő halakat. A kísérletek azt mutatják, hogy az állán és nyakán lévő cafrangok nem csak az álcázást szolgálják: sűrű idegvégződéseikkel a víz gyenge mozgását is érzékelik, s ezzel a zavaros vízben nem látó teknőst figyelmeztetik a zsákmány közeledtére. Az is felvetődött, hogy a vízben lebegő, véletlenszerűen mozgó apró bőrcafatok csaliként vonzzák a halakat. Ahogy a potenciális táplálék a közelébe ér, a teknős hirtelen támad, száját és torkát óriásira tátja, és bekapja aznapi ebédjét.
Mint különleges táplálkozási módozatot, érdemes még megemlíteni az egyes teknősfajok másodlagos szájpadlását. A csigákat és kagylókat evő fajok, a tarajosteknősök, a csigaevő teknősök, és bizonyos észak-amerikai pézsmateknősök ezt a felső állkapocshoz csatlakozó kemény lemezt használják a meszes héj összetörésére. Néhány növényevő fajnak is hasonló szájpadlása van, így például az amerikai ékszerteknősök némelyikének, a batagurteknősnek és az ázsiai fedélteknősöknek. Ezek a fajok a szájpadlásukon és az állkapcsukon egy vagy két fűrészes bordát is viselnek, amelyekkel még könnyebb a gyökereket és a magokat elvágni, feltörni.

Madár vagy hüllő?

A krokodilok (Crocodylia) különleges helyet foglalnak el a ma élő hüllők között: nemcsak azért, mert a legnagyobb termetűek s a közhiedelemben vérszomjas ragadozókként ismertek, hanem mert evolúciós szempontból számos olyan „vívmánnyal“ dicsekedhetnek, amelyek méltán elválasztják őket a többi hüllőtől. Koponyájuk szerkezete, csonttani bélyegeik, légzésük, vérkeringésük, emésztésük és viselkedésük, utódgondozásuk alapján sok tekintetben közelebb állnak a madarakhoz, mint a külsőleg jobban hasonlító gyíkokhoz. Náluk jelennek meg először: a gyökeres fogak, a csontos szájpadlás, a szegycsonthoz kapcsolódó bordák, a rekeszizom, a belső fül hallócsontocskái, a négyüregű szív, a zúzógyomor, az aktív hőszabályozás, a tojások és a fészek védelmezése stb. Valójában az összes többi hüllőtől külön, az ősi dinoszauruszokkal és a ma élő madarakkal együtt egy csoportba (Archosauria) kell őket sorolni.

A ma élő krokodilok rendjét három család alkotja, a krokodilfélék (Crocodylidae), az aligátorfélék (Alligatoridae) és a gaviálfélék (Gavialidae). Az utóbbihoz mindössze egyetlenegy faj, a gangeszi gaviál tartozik. Az aligátorfélék a kínai aligátor kivételével mind az amerikai kontinensen élnek, a fajban leggazdagabb krokodilfélék (14 faj) viszont a trópusokon sokfelé előfordulnak. A krokodilok az aligátoroktól (és a kajmánoktól) abban különböznek, hogy alsó állkapcsuk negyedik foga csukott száj esetén is látható kívülről.
A hüllők közül csak nagyon kevés faj gondoskodik az utódokról – a krokodilok ilyen szülők. Nemcsak fészket építenek a tojásaik számára és védelmezik is azt, hanem a megfelelő időben ki is szabadítják a kicsinyeket, szájukban a vízhez viszik őket, sőt még azután is védik őket a ragadozóktól. A fiókák vékony, csipogó hanggal jelzik a fészekben, ha elkészültek a kikelésre; s a későbbiekben is egy csapatban maradva „óvodát“ alkotnak. Egy-egy fajnál nem­csak az anyaállat, hanem az apa is részt vesz az utódok gondozásában. A krokodil hatalmas, izmos farkával nemcsak kiválóan úszik, oldalazó, hullámos csapásokkal hajtja magát előre, hanem védekezésképpen óriási erejű ütéseket tud vele ellenségére mérni.

A világ legerősebb harapása

A krokodilok szinte minden élő állatot megesznek, amit találnak. A prédára hosszú, türelmes lesben várnak, vagy hirtelen támadással lerohanják. Hatalmas erejüknek szinte semmilyen állat nem képes ellenállni, állkapcsuk több száz kilopond/négyzetcentiméternyi nyomással záródik össze. A legerősebb harapás, amelyet megmértek, 352 kilopond/négyzetcentiméter nyomást fejtett ki! Ez az erő a világon egyedülálló, még a fehér cápa harapása sem éri utol.
A prédát sokszor a vízbe húzva fojtják meg, ahol szorításukat gyors forgatás (a „halálforgás”) kíséri. A víz alatt a krokodil nagymértékben csökkentheti a vér tüdőbe áramlását, a keringés ehelyett a négyüregű szív két kamráját összekötő Panizza-nyíláson át zajlik. A krokodiloknak ez a tulajdonsága is egyedülálló, míg a megszakított légzéssel való anaerob anyagcsere, a szívverés ütemének és a vérkeringésnek a változtatása általánosan jellemző a hüllőkre. A krokodilok légzését tovább segíti a májhoz és a belső szervekhez kapcsolódó izmos dugattyú, ez be- és kilégzéskor működik. A víz alá merülés mély kilégzéssel, valamint a farok és a hátsó lábak erőteljes lefelé hajtó mozdulatával kezdődik.
A zsákmányt általában egészben vagy nagy darabokban nyelik le, fogaik rágásra nem, csak megragadásra és feldarabolásra alkalmasak. A gyomorba került nagy falatok összetörésében az alkalomadtán lenyelt zúzakövek segítenek. A gyomorsav pH-értéke nagyon alacsony, egyike a gerinces állatokban mért legerősebbnek! Az ürülék meszes és csak kevés emészthetetlen anyagot, tollat vagy csontokat tartalmaz.
A krokodilok minden faja számára a vízben való rejtőzés életfontosságú, hiszen a partok mentén innen szerzik zsákmányukat. Fejükből a vízben csak a magasan elhelyezett fülek, a szemek és az orrcsúcs látszanak ki. A krokodil szemét a víz alatt az átlátszó pislogóhártya védi, amely a két szemhéjhoz csatlakozik harmadikként. Olyan ez, mint egy búvárszemüveg.

Megjelenik a foggyökér

Mivel a krokodilok zsákmányukat gyakran a víz alatt nyelik le, ezért külön módszert kellett kifejleszteniük arra, hogy a falatok mellett ne nyeljenek túl sok vizet. Torkukban egy nagy nyálkás lebeny tapad a zsákmányra és akadályozza meg a felesleges víz lejutását. Nyelés közben ugyanakkor levegőt is kell valahogy venni: a krokodiloknál alakul ki először a csontos szájpadlás, amely határozottan elkülöníti az orrüreget a szájüregtől, azaz a légcsövet a nyelőcsőtől. Másodlagos szájpadlásuk eredményeképpen csukott szájjal is tudnak lélegezni, garatjukban billentyű akadályozza meg a víz gégefőbe jutását.

 Az erőteljes koponya és a vaskos állkapocsizmok több tonna erővel szoríthatják össze a kúpos fogakat: egy krokodil még a teknőspáncélt is összeroppanthatja vagy nagy zsákmányt képes fogva tartani. A krokodilok fogai nem egyszerűen az állkapocsra ránőtt fogak. Náluk jelenik meg először az egyszerű foggyökér, amely az állkapocs­csontba rögzíti a kúpos fogat. A fogak folyamatosan cserélődnek, a letört fogat kinyomja az alatta növekedő pótlófog.
Bár a krokodilok testalkata a gyíkokéhoz hasonlít, azoktól kültakarójukban (bőrükben) is erősen különböznek. A krokodilok testét borító szarupajzsokat alulról csontos lemezek erősítik, amelyek a hátoldalon fejlettebbek, mint a hasoldalon. A fejbőr és a koponyacsontok elválaszthatatlanul összenőttek.
A krokodilok sokáig, 70, de akár 100 évig is élhetnek...