Élet és tudomány

A Nyugat hősei és legendái - A halott ember lapállása

Megjelent az Élet és tudomány 2009. májusi számában

Írta: Molnár László Miklós

Ha van a Vadnyugat panteonjában díszes főkapu, akkor J. B. Hickok, alias Wild Bill, ezen a főkapun lovagolt be a dicsőség és a legendák csarnokába. "Wild Bill erényei egy Achilles, egy Lancelot erényeihez hasonlatosak. Magas termetű, szép tartású, nemes járású... A vadnyugatiról azt állítják, nem más, mint bőrnadrágos félállat..., Wild Bill azonban más. Valahányszor visszatér a prériről a határvárosok fél civilizációjába, nyomban úriemberré változik... Az elsők közül való, aki a személye köré font legendák alapjána az egyik legjellegzetesebb típust, a revolveres embert, a Gunmant képviseli a Nyugat hősei között" - írta róla a Police Gazette.

Egy jenki családban, valahol egy illinoisi tanyán született J. B. Hickok. Tizenkét éves volt, mikor születésnapjára az apja egy puskával és két colttal ajándékozta meg. Azok közé a kevés gyerekek közé tartozott, akik iskolába jártak. A XIX. század negyvenes éveiben a legtöbb határvidéki farmer családjában a művelődésnek még a legszerényebb vágya is gyanús volt, s nem tekintették másnak, mint az elfajulás biztos jelének. Az iskolát Hickok is otthagyta egy-két osztály után. Még húsz éves sem volt, amikor a kansasi határháború idején - minden meggyőződés nélkül - beállt a rabszolgaság ellen küzdők seregébe. Majd, mint abban az időben oly sok fiatalt, őt is magával ragadta Horace Greeley elhíresült mondata: „Go West, Young Man, Go West!” (Menj Nyugatra, fiatalember, menj Nyugatra!). Nyugatra tartott ő is, a Sziklás hegység vadonába; elszegődött vadásznak, csapdaállítónak.

A hős

A kemény élet jó felkészülés volt arra a felderítői szerepre, amit a polgárháború alatt az Unio hadseregében töltött be. Közben egy ideig a Wells, Fargo & CO. postakocsi-járatain kocsisként és fegyveres kísérőként szolgált.
Egyszer téli időben a meredek jeges úton Hickok kocsija ökrös szekérrel találkozott. A két jármű alig kerülte meg egymást, amikor a szekér egyre gyorsabban kezdett visszafelé csúszni a jeges úton, maga után vonszolva az egyensúlyukat vesztett ökröket. A zajra pánik tör ki a postakocsiban. Az utasok ki akartak ugrani, amikor Hickok rájuk rivallt, öszvéreit pedig vágtára ostorozta. Hátuk mögött egyre közelebbről hallatszott az ökrös szekér csattogása. A postakocsi az utolsó pillanatban fordult be a kanyarba. Az elszabadult szekér egy kiálló sziklának ütközött, és a mélybe zuhant.
Sok kaland megesik az emberrel, míg a postakocsi végig poroszkál a hosszú úton. Az utazás unalmas óráiban az utasok mesékkel ütik agyon az időt. James B. Hickok a bőbeszédű mesélők közé tartozott. Szívesen szórakoztatta az utasokat – legtöbbször saját kalandjaival. Széltében-hosszában terjesztette hőstetteit. Ha azonban eltekintünk az általa terjesztett meséktől, és nyomait keressük a Nyugat bizonytalan hitelességű ösvényein, akkor teljes bizonyossággal csak az 1860-as évek vége felé Fort Rileyben, egy kansasi határvárosban bukkanhatunk rá, ahol, mint az északi hadseregből leszerelt katona, a „városi békebíró segédtisztje” szerepét töltötte be.
A magas, karcsú, jó megjelenésű James B. Hickok mögött összesúgtak a határváros lányai. Amikor aztán egy napon a saloonban verekedő cowboyokat néhány pisztolylövéssel szétkergette, a határvidék szépasszonyai hősi nevet találtak ki számára: Wild Bill (Vad Bill).

A menekülő békebíró

1869-ben már Hays Cityben, a poros cowboyvárosban pályázott a havi 30 dollár jövedelmet biztosító helyi „marsall” – afféle békebíró – állásra. A tisztséget elnyerte, és nagy ügybuzgalmában egy éjszaka rendzavarás miatt letartóztatjta Tom Custert, az akkor már nagy tiszteletben álló 7. lovasezred parancsnokának bátyját. A tábornok azonban nem tűrte a családja becsületén esett csorbát, s katonáival még azon az éjszakán elzavarta az ügybuzgó seriffet. Wild Bill vágtában tette meg az utat a kansasi Abilene-ig.
Híre ekkor már mindenhol megelőzte. A határvidék minden városában tudták, hogyan bánt el egy Strowhan nevű fickóval, aki állítólag orvul le akarta lőni. Bill a söntésben, a tükörből figyelte a mögötte nyüzsgő tömeget, és abban a pillanatban, amikor Strowhan hatlövetűje megvillant, Bill a vállán át, a tükörből célozva kilőtte a pisztolyt a hírhedt alak kezéből. A saloon közönsége már csak azt látta, hogy Bill a coltját a tokjába visszalökte.
Wild Bill jó verekedő, jó fegyverfogató hírében állt, Abilene elöljárói felfogadták, hogy lecsendesítse a nagy terelések fáradalmait kipihenni akaró, a városban randalírozó cowboyokat. Alig érkezett meg Abilene-be, „City marsall” és egyúttal a cowboyokat elhelyező afféle szállásmester lett. A leleményes Wild Bill beszállt a szórakoztatóiparba, s egyre több piszkos vállalkozásba keveredett. Rendszeresen sápot szedett a játéktermek, a kártyasaloonok és a bordélyházak tulajdonosaitól. Végül azzal vádolták, hogy fedezi a szerencsejátékosok, a hamiskártyások, a prostituáltak üzelmeit és egy sor, a tulajdonosokat, a kereskedőket megsarcoló banda bűntetteit. Bill saját bandát szervezett, s valósággal átvette az uralmat a város felett. Leszámolt mindenkivel, aki szót mert emelni ellene. A gyorskezű revolverhős csaknem minden héten megvívta véres pisztolypárbaját a farmerek háza mögötti réten. Egy alkalommal azonban majdnem emberére talált, csak cinkostársának orvlövése mentette meg az életét. Ettől kezdve már nem vállalta a nyílt harcot. Felbérelt emberekkel, lesből támadott ellenfeleire.
Egy ízben egy esti lövöldözésben az állítólag segítségére siető segédjét lelőtte, alig negyedórával később újabb lövés dörrent, Bill másik emberét érte a golyó. A cowboyok ekkor már kivonultak az utcára, s a felbőszült túlerővel Bill már nem mert szembeszállni, az éjszaka sötétjében elmenekült a városból.
1872-ben elszegődött egy színi társulathoz,, ahol mint a „Vadnyugat hősei”, Buffalo Bill-lel együtt léptek fel. A vándortársulat Chicagóból kiindulva járta a keleti nagyvárosokat. Wild Billt azonban hamar kifárasztotta a színházi élet, és feladta a jól jövedelmező állást. Egy reggel a társulat tagjai hiába keresték. Nyomtalanul eltűnt. Csak évek múlva Nyugaton bukkant fel újra. Közben senki nem tudta, merre jár. Széltében-hosszában beszéltek róla. Valósággal legendás alakká vált. Mígnem 1876 júniusában Fort Laramie-ben egy letartóztatott csavargó személyében Wild Billt ismerték fel. Az újságok címlapokon közölték a hírt. Bill azonban néhány napi rabság után megszökött Fort Laramie-ből, és az aranylázban égő, dakotai Dead­woodban tűnt fel.

Charles Utter – egy régi barát – és állítólagos szeretője, a tenyeres talpas Calamity Jane társaságában érkezett a városba. Ismét elfoglalta helyét a saloonok játékasztalai mellett. A játék és az ital fizikailag és morálisan teljesen felőrölte. Egyre jobban elgyávult. Már mindenkiben ellenséget látott. Az ital ráadásul gátlástalanná, kiszámíthatatlanná tette. Az állandó rettegés mániákus elővigyázatra, ebből következően arra kényszerítette, hogy minden semmiségért előrántsa coltjait, és gyáván öljön, s most már valóban mind többen üldözték. Amikor Jack McCall, a hajdani társ a bölényvadászatokon, közvetlen közelről lepuffantotta, Wild Bill kezében állítólag két ász és két nyolcas volt. Ez a lapállás aztán úgy került a legendába – a pókerjátékosok ma is így mondják –, mint a halott ember lapállása.
A korabeli feljegyzések szerint pisztollyal és késsel, nyílt párbajban és lesből 56 embert ölt meg. Bár ő maga azt állította: „biztosan megöltem vagy száz fehér embert, az indiánok százairól nem is beszélve…”