Élet és tudomány

Egy új növény Zemplénből - A páfrányok kérésze

Megjelent az Élet és tudomány 2009. májusi számában

Írta: Molnár Csaba Sramkó Gábor Molnár V. Attila

A legtöbb páfrány meglehetősen termetes évelő növény, amelyeknek általában erősen tagolt, terebélyes levelük van. Nagyon különbözik tőlük a az aprócska faj, amely felbukkant hazánk területén. Példányai mindössze néhány hónapig - és ráadásul nálunk igen szokatlan időszakban, decembertől júniusig - élnek. Sokáig faju azonosítása is nehézségeket okozott, ami nem is csoda: hozzá hasonló növény nem fordul elő térségünkben.

A tudományos nevén Anogramma leptophylla-nak nevezett páfrányfaj Földünkön nagy területen elterjedt, megtalálható Afrika szub­trópusi területein, Ázsiában a Himalája déli oldalán, Iránban, Indiában, Kínában és Malajziában, Közép- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Óceániában, a Kaukázusban, a Közel-Keleten, valamint Európában a Mediterrán régióban, az Atlanti-óceán partja mentén és a Krím-félszigeten. Előfordulásai szinte minden esetben tenger- vagy óceánpart közelében találhatók – fejlődéséhez ugyanis nélkülözhetetlen a fagymentes, ugyanakkor páratelt klíma.
Ennek fényében könnyen belátható, hogy milyen meglepetést okozott a növény felbukkanása Magyarországon. A Zempléni-hegység területén, Nagyhuta közelében, egy törmeléklejtővel borított hegyoldalba vájt dózerút omladékos oldalában került elő. Az összes hazai haraszttól eltérő módon az ivartalan nemzedék, a sporofiton már decemberben kihajt az előtelep (a gamefiton) által fejlesztett gumószerű képletből, április elejére éri el a teljes nagyságát, áprilistól június elejéig spórát érlel, majd elpusztul. Az előtelepei júniusban és júliusban fotoszintetizálnak, létrehozzák a gumót, majd elszáradnak, s így vészelik át a száraz nyarat, hogy télen újra kihajthassanak.

A nagyhutai populáció a Föld egyik legészakibb ismert állománya, legközelebbi előfordulásai mintegy 1000 kilométerre találhatók (az Adriai-tenger déli felén és az Alpok déli oldalán, főleg barlang szájadékokban). Korábban növényünknek nem volt magyar neve; jellegzetes, csupán néhány hónapos életmenete miatt kapta a kérészpáfrány nevet.
Mindössze 5–20 centiméter magas, törékeny, filigrán testű növény. Levelei 1–3-szor szeldeltek, s feltűnő jellegzetességük, hogy a korábban kihajtó levelek rövidebbek, 1–5 centiméter hosszúak, de a levélszeletek jóval szélesebbek, gyakran ujjszerűek, míg a később kihajtó levelek hosszabb nyelűek és lemezűek, a levélszeletek pedig keskenyebbek, finomabban szeldeltek. A spórákat létrehozó szerv, a sporangiumok sokasága mindkétféle levél fonákán kifejlődik. A sporofiton egyéves, a gyöktörzsön (rizómán) nem található előző évi levél eredésének nyoma. Életben maradásához a téli és kora tavaszi hónapokban folyamatosan 100 százalék körüli páratartalomra, fagymentes hőmérsékletre és a hóborítás teljes hiányára van szüksége. Mivel a növénynek otthont adó utat 1958-ban építették, a kérészpáfrány minden bizonnyal az utóbbi fél évszázadban telepedett meg nálunk. Ezt a mikroklímát a sajátos alapkőzet – riolit-ignimbrit – repedéshálózatából feláramló, talán geotermikus eredetű hő és pára biztosítja.
A páfrányok ivaros szaporodásához nélkülözhetetlen a víz jelenléte, emiatt a magvas növényeknél kevésbé függetlenedtek ettől az éltető „elemtől”. Ennek ellenére mégis képesek megtelepedni és megélni az olyan szélsőséges vízháztartású élőhelyeken is, mint a természetes sziklafalak és a mesterséges rakott kőfalak vagy útbevágások.
Ezekben az életközösségekben kulcsfontosságú szerepet kap a növények által felvehető víz, amely nagyon hamar eltűnik a sziklák repedéseiben és a rendkívül vékony vagy szinte hiányzó talajréteg nem képes elegendő vizet raktározni. Ezért itt csak olyan növények életképesek, amelyek vízháztartása alkalmazkodott a rövid ideig meglévő vízhez. Ez több különböző módon lehetséges. Míg a kérészpáfrány sprofitonjának élettartama néhány kedvező hónapra rövidült és az aszályos nyarat a gametofiton nemzedék által létrehozott gumó alakjában vészeli át, addig más sziklalakó páfrányok – bizonyos mohákhoz hasonlóan – képesek arra, hogy sejtjeik az elvesztett víztartalmukat az esők megérkezése után visszanyerjék s így a rendkívül száraz időszakokat tetszhalálhoz hasonló (anabiotikus) állapotban vészeljék át.

A magasabbrendű növények között viszont rendkívül ritkák az ilyen, kiszáradástűrő fajok. Az olyan kiszáradástűrő (deszikkáció-toleráns) stratégiát folytató harasztok, mint a szirtipáfrányok (Woodsia spp.), a pikkelypáfrányok (Ceterach spp.) vagy a cselling (Notolaena marantae) esetében, mikor a víz elfogy, a növény teljesen összeszárad, szőrös levélfonákát fordítva kifelé, „összepöndörödik”, életfolyamatai minimalizálódnak, azaz tetszhalott állapotba kerül. Amikor pedig – akár egy nagyobb zápor után – újra vízzel telítődik környezete, azt felvéve rehidratálódik, anyagcsere-folyamatai pedig újraindulnak.