Élet és tudomány

Polgári térképészetünk aranykora - Kogutowicz, az atlaszkiadó

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Dr. Török Zsolt Győző

Dédapáink még jól tudták, de talán még a mai nagyapák is emlékeznek a XX. század első felének tantermeire, az iskolai földrajz- és történelemórákra, ahol a magyar térképek egyet jelentettek az azokat kiadó műhely nevével. De nem csak az egykori nebulók számára, hiszen a múlt század első felének polgári otthonaiban is Kogutowicz atlaszait forgatták, a dolgozószobákat Kogutowicz-földgömbök díszítették. Ma már csak a könyvtárak és gyűjtemények őrzik azt a meglepően keveset, amely a XIX.-XX. század fordulóján működött jeles kartográfus és az általa alapított Magyar Földrajzi Intézet munkáiból a történelem viharai után az utókorra maradt.

Kogutowicz Manó családja Lengyelországból, az egykori ausztriai tartományból, Galíciából származott. Apja a császári seregben szolgált, ám megsebesült, így 1849-ben őrmesterként leszerelt, s adóhivatali állást kapott a morvaországi Seelowitzben (ma Zidlohovice). 1851. december 21-én, a városka 107-es számú házában született Emanuel Thomas Kogutowicz. Az apai példát követve katonai iskolában tanult. Tehetségére már ekkor felfigyeltek tanárai, és 1867-ben az olmützi tüzérségi iskolába került, majd a következő évben már kadétként folytatta tanulmányait az ausztriai Tullnban. A Duna melletti hadmérnöki iskola legtehetségesebb tanítványai – így az ifjú Kogutowicz – juthattak csak be a híres bécsi Katonai Műszaki Akadémiára. A fiatal hadnagyot 1873-ban első szolgálati helyére, a morvaországi Olmützbe vezényelték, ahol az 1. számú Ferenc József hadmérnöki ezredben kezdte meg szépen induló tiszti karrierjét.

Félresiklott katonai karrier

Katonai minősítése alapján ígéretes jövő várt rá, azonban váratlanul megbetegedett, s kórházba került. Meggyógyulva szabadságot kért, hogy Párizsba utazzon. Költségeire kapitányától és tiszttársaitól kért kölcsön. Amikor nem tudta tartozásait visszafizetni, újabb kölcsönöket vett fel, és végül azzal is próbálkozott, hogy kártyán nyerje vissza veszteségeit. 1874 szeptemberében összecsaptak feje fölött a hullámok, és kétségbeesésében megszökött a hadseregből. Végül feladta magát, és a katonai bíróság börtönbüntetésre ítélte, valamint tiszti rangjától megfosztották.

A kaszárnya kapuja 1877 januárjában véglegesen becsukódott mögötte, ám a polgári élet ajtaja egyelőre nem nyílt meg a hadseregből kitaszított katona előtt. Bécsben valószínűleg alkalmi munkákból, talán rajzolásból vagy óraadásból tarthatta fenn magát addig, amíg 1881-ben fordulat állt be életében. A harmincegy éves, állástalan és vagyontalan Kogutowicz ugyanis nemcsak beleszeretett a feleannyi idős Rosa Kapellerbe, hanem a bécsi zongorakészítő lánya is viszonozta érzelmeit. Az apja azonban – megismerve a kérő körülményeit – kereken visszautasította az udvarlót. Romantikus regénybe illő fordulattal a szerelmespár végül megszökött, és 1881 nyarán menedéket és támogatást talált Sopronban, egy távoli rokon házában. Az ügyvéd Rosát mint fogadott lányát elhelyezte a híres Lähne-intézetben, és Emanuelnek is sikerült ugyanitt tanári állást találnia.
Kogutowicz Manó 1881 szeptemberében már magyarosított névvel kezdte meg új életét és tanári működését Magyarországon. A Manó keresztnév, az Emanuel megfelelője, ebben az időben kezdett elterjedni. A Kogutowicz név nem lehetett furcsa a főként németajkúak lakta Sopronban. Itt kell megjegyeznünk, hogy a családnév ejtése valójában Kogutovics, de a németes írásmód és kiejtés miatt nálunk c-végződéssel honosodott meg. A polgári állás a magániskolában jókora társadalmi felemelkedést jelentett, mert a Lähne-intézet növendékei a korabeli társadalmi elitből kerültek ki. Az arisztokraták és mágnások itt tanuló leszármazottainak sorában ott találjuk 1872–82 között a későbbi kormányzót, Horthy Miklóst is.

Budapesten is fölfigyeltek rá

A Sopronban töltött évek rendkívül fontosak Kogutowicz életében, mert itt kezdett először térképszerkesztéssel foglalkozni. A helyi felső leányiskola igazgatója, Jausz György a bécsi  Hölzel Kiadó munkatársaként korábban dolgozott egy történelmi atlaszon, amelynek magyar kiadásához a neveket fordította. Az 1873-ban megjelent Történelmi-földrajzi iskolai atlasz az első magyar nyelven megjelent ilyen kiadvány volt.
A Vasvármegyei Tanítóegylet, amelyet Jausz alapított, éppen Kogutowicz feltűnésének idején kérte fel korábbi elnökét egy oktatási célú, magyar nyelvű vármegyei falitérkép szerkesztésére. Mivel a térkép készítéséhez jó rajzolóra volt szükség, a soproni körökben hamar ismertté vált korábbi katona és rajztanár éppen kapóra jött. A Vas vármegye falitérkép szerkesztése 1882-ben kezdődött, és a térkép végül 1884-ben jelent meg. Alapanyagként a térkép szerkesztői a megye területét ábrázoló, a bécsi Katonaföldrajzi Intézetben megjelent 1 : 75 000 méretarányú térképszelvényeket használták fel. A korszak legrészletesebb topográfiai térképeit bárki megvásárolhatta és felhasználhatta, így Kogutowicznak nem volt más dolga, minthogy a szelvényeket összerakja és átrajzolja.
A következő közös munka, az 1883-ban elkezdett Sopron vármegye térképe azonban már nem egyszerűen átvétel, hanem olyan önálló térkép, amelyen a későbbi térképkiadó saját szerkesztői stílusának jegyeit is megfigyelhetjük. Sopron vármegye térképe nemcsak a legnagyobb, legrészletesebb, legtöbb színnel (hét) nyomtatott munka volt, hanem a legszebb és kartográfiai szempontból a leginkább igényesen szerkesztett térkép is.
Ez alapozta meg Kogutowicz hírnevét: még nem jelent meg a mű, de már a magyar fővárosban is felfigyeltek készítőjére. Gönczy Pál közoktatási államtitkár meghívására és támogatásával 1883-tól Kogutowicz a budapesti Posner-féle nyomdai intézet munkatársa lett, ahol a magyarországi vármegyék térképeit szerkesztette. 1886 és 1890 között valamennyi vármegyei térképlap elkészült, és megjelent Magyarország megyéinek kézi atlasza. A lapokon szerkesztőként Gönczy Pál neve olvasható, Kogutowiczot rajzolóként tüntetik fel. Sőt a kiadó későbbi vállalkozásában, a Pallas Lexikon köteteiben nevének feltüntetése nélkül jelentek meg térképei (1883–97).
Az 1880-as évek végére Kogutowicz felismerte, hogy korábbi tervei így nem válnak valóra. Amikor Budapestre költözött, egy állami térképkiadó vállalat létrehozását javasolta, amely a magyarországi iskolákat földrajzi taneszközökkel ellátja. Gondolata időszerű volt, mert az 1868. évi oktatási törvény a népiskolákban is előírta a földrajz tanítását, amelyet a szűkebb környezet, a vármegye megismertetése alapozott meg. Ehhez taneszközökre, mindenekelőtt térképekre volt szükség. Gön­czy államtitkár előbb a külföldi, elsősorban a gothai Perthes Kiadó világszínvonalú termékeinek magyar névrajzú változataiban látta a lehetőséget. Ko­gutowicz munkái azonban meggyőzték arról, hogy Magyarországon is készülhetnek magas színvonalú térképek. A miniszter végül engedélyezte a tervezett intézmény alapítását, és még ugyanabban az évben, 1890. november 1-én létrejött a Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézet.

Lóczyval és Marczalival karöltve

Kogutowicz néhány év alatt igen jó kapcsolatot alakított ki számos hazai tudóssal, akiknek nagy szerepe volt a működés sikerében. Az iskolai térképek tematikájának megfelelően elsősorban a hazai földrajz és történelem tudósait találjuk a közreműködők között, akik ugyancsak érdekeltek voltak az általuk szerkesztett térképek sikerében. A budapesti tudományegyetem földrajzi tanszékének vezetőjévé 1889-ben kinevezett világhírű geológus és geográfus Lóczy Lajos neve már az intézet első munkáinak egyikén feltűnik. Az 1891-ben kiadott A magyar Korona országainak hegy és vízrajzi térképe a második, a politikai kiadást követő falitérképe az intézetnek.
A mai olvasó szemét is gyönyörködtető térképek szépségüket elsősorban a domborzat szemléletes ábrázolásának köszönhetik. A földrajzi falitérképek sorozata mellett Kogutowicz céljai közé bevette a történelmi falitérképek kiadását is. A minisztérium a térképek szakmai felügyeletével a tekintélyes Marczali Henriket bízta meg. Kogutowicz remek megoldást talált, amikor egy-egy történelmi korszak legnagyobb hazai tekintélyeit kérte fel térképeinek szerkesztésére. Márki Sándor mellett Acsády Ignácot, Csánki  Dezsőt, Pauler Gyulát, Fraknói Vilmost és magát Marczali Henriket is sikerült megnyernie. 1892-ben az intézet új székhelyre, a Rudolf téri modern épületbe költözött. (A mai Jászai Mari téren álló épület falára idén novemberben került fel az emléktábla.)  
Csakhogy a fejlesztés sokba került, így az intézetben soha nem látott megfeszített munka folyt. Ezekben az években sorra jelentek meg azok a térképek, amelyek a Kogutowicz Manó nevet elismert, minőséget garantáló márkanévvé tették. 1895-ben, a bécsi Hölzel cég igazgatójának halála után a budapesti intézet önállósodott, és új néven mint Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet szerepelt.
A következő periódus Kogutowicz és intézete számára is a legboldogabb időszak volt. Az 1891-es budapesti középiskolai, majd az 1894-es debreceni Országos Tanszerkiállításon sikerrel szerepelt térképeivel, amelyeket emlékéremmel tüntettek ki, akárcsak a két év múlva megrendezett Millenniumi Kiállításon.

Az 1900. évi párizsi Világkiállításon a Magyar Földrajzi Intézet termékeit ugyancsak éremmel ismerték el, de még nagyobb sikert jelentett a külföldi megrendelés, amely egy lipcsei könyvkereskedőtől érkezett. A háromezer darabos tételt büszkén említette Kogutowicz, ám a rendelés nem térképre, hanem a Nap, illetve a csillagok járását szemléltető földrajzi taneszközökre szólt. Kogutowicz első exportterméke szintén nem térkép, hanem egy huszonöt és fél centiméter átmérőjű földgömb volt, amelynek érdekes kiadástörténete további kutatást igényel.

Greenwichtől számolták

A századfordulóra a csupán néhány éve önálló magyar térképkiadó jelentős lépéseket tett a piacszerzésért. A XIX. század második felében a világatlasz (a német „Hand­atlas”) az egyik legfontosabb kartográfiai termékké vált a legtöbb kiadó számára, mivel a nagy példányszámban való értékesítésük búsás nyereséget hozott. Kogutowicz azonban kockázatot vállalt azzal, hogy belekezdett a kiadásába. Atlaszának előzményeit keresve a megyeatlaszra vagy a már említett, a Hölzel-atlasz magyar nyelvű változataként megjelenő, majd egyre inkább önálló alkotássá váló földrajzi iskolai atlaszokra utalhatunk. Az iskolai térképek gyűjteményei egyre bővülő tartalmukkal és javuló minőségükkel szinte kínálták a lehetőséget, hogy ezeket kiegészítve és továbbfejlesztve egy világatlaszt adjon ki az intézet. A századforduló éveiben lázas munkával készültek a hiányzó lapok a Magyar Földrajzi Intézetben.
Az intézet alapításának tizedik évében, 1902-ben végül megjelent a Teljes Földrajzi Atlasz. A magyar térképkiadás színvonalas, de korántsem teljes és hibátlan terméke látott napvilágot. Az elegáns, zöld vászonborítású, dombornyomással feliratozott atlaszt kinyitva az olvasó hatvannyolc oldalon kettő híján száz térképet böngészhetett. A könyv lapjainak mérete a középiskolai atlaszét közelítette. Ez nem véletlen egybeesés, mivel mintegy negyven térképes oldalt közvetlenül innen vettek át…
A világatlasz másik fele azonban eredeti szerkesztés, újdonság volt. Az atlasz névírása az 1891-es berni Nemzetközi Földrajzi Kongresszus ajánlásait követte. A magyar földrajzi nevek írásában az intézet szerepe a század első évtizedeiben meghatározó volt. A Teljes Földrajzi Atlasz nagy közönségsikert aratott, 1912-ig öt kiadásban jelent meg, végül – már Kogutowicz Károly szerkesztésében – történelmi lapokkal bővítve adták ki. Felfogásában és tartalmában is egyaránt magyar alkotásként értékelhetjük, amelynek lapjain a földrajzi hosszúságot következetesen Greenwichtől számolták.

Családi vállalkozás

A Magyar Földrajzi Intézet működésének csúcsára ért, ám éppen ebben az időben a vállalkozás pénzügyi nehéz­ségei rendkívül súlyossá váltak. A megoldást a szervezeti változás hozta, az intézet 1901-ben részvénytársasággá alakult. A létrejövő Magyar Földrajzi Intézet Rt. ügyvezető igazgatójaként is helytálló Kogutowiczot a túlfeszített munkatempó szellemileg és fizikailag egyaránt kimerítette. Egy meghűlése vesegyulladássá súlyosbodott, betegsége évekig kínozta. Korábbi ereje elhagyta, így a vállalkozásába egyre inkább bevonta legidősebb fiát, Kogutowicz Károlyt. Az ifjabb Ko­gutowicz újabb lendületet adott az intézetnek, ahol az atlaszok, térképek, a föld- és éggömbök, valamint a földrajzi szemléltető táblák továbbra is évről évre gyarapodó számban jelentek meg. 1903-ban elkészítették a Balkán-félsziget térképét, de a következő évben már politikai és katonai térképet nyomtattak a területről.
A falitérképeken kívül új lendületet vett az iskolai atlaszok kiadása is. A három füzetben megjelent, új Középiskolai földrajzi atlasz (1904-től) Cholnoky Jenő közreműködésével vált huszadik századi térképgyűjteménnyé. 1905-ben végre befejeződtek a vármegyei térképek szerkesztési munkálatai, így megjelenhetett a Magyar Földrajzi Intézet Rt. kiadásában is a Magyarország vármegyéinek kézi atlasza. 1908 decemberében Kogutowicz Manó még előszót írt a Földrajzi Zsebkönyv első kötetéhez, ám ez volt a szorgalmas, örökké tevékeny térképszerkesztő és kiadó hattyúdala. 1908 karácsonya előtt néhány nappal, azaz éppen száz évvel ezelőtt hunyt el a magyar térképészet egyik legnagyobb alakja.
A magyar polgári térképkiadó intézet a huszadik század elején Kogutowicz Manó vezetésével vált olyan európai színvonalú kartográfiai intézménnyé, amelynek termékei min­den magyar iskolába és minden magyar otthonba eljutottak. A Kogutowicz név nem tűnt el a térképekről az alapító halála után sem. A Magyar Földrajzi Intézet térképei között egészen annak 1948-as megszűnéséig találhatunk olyat, amelyen még négy évtized múltán is ott ragyog a név: Kogutowicz Manó.