Élet és tudomány

Karácsony az első világháború idején - Frontvonalban a betlehemi csillag

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Stencinger Norbert

A világégés kitörésekor érezhető lelkesedés a harcok elhúzódásával fokozatosan csökkent. A villámháborúra készített haditervek csődöt mondtak, nyilvánvalóvá vált, hogy 1914 karácsonyát és az elkövetkező továbiakat több millió katona tölti távol családjától, szeretteitől.

Kint ágyuk dörögnek és nagy robajjal robbannak sivítva érkező gránátok, puska és gépfegyvertűz ropog hevesen, s itt mint csendes ima áll a karácsonyfa… A visszás helyzetet, amelyet a katonák éreztek az első világháború poklában a szeretet ünnepén, jól érzékeltetik József főherceg szavai. Az öldöklésben, a halál közelében szeretteiktől távol kellett megélniük az ünnepet a fiatal bakáknak, ami nem volt könnyű feladat. De az otthon maradt hozzátartozóknak, családtagoknak sem volt teljes a karácsony, és nemcsak a fronton szolgáló fiú, férj, rokon hiánya miatt, hanem a háború okozta nehézségek okán is.

 Odakint ordítva kaszál a halál

A szeretet ünnepére már napokkal korábban készültek a bakák, és bár embertelen körülmények között voltak kénytelenek tölteni a karácsonyt, igyekeztek a régi, szép, megható ünnepekből erőt meríteni, illetve felidézni a szeretteikkel eltöltött Szentestéket: „…Most is vártuk a karácsony ünnepét! Óh, de hol vannak a régi érzések, amelyek otthon a boldog időkben rabul ejtették a szívünket. Eltűnt, mint valami kedves szelid álom…? Nem, nem tüntek, múltak el. Bennünk, lelkünkben vannak azok most is, a nagy esztendők első karácsonyán, de elnyomva más érzések által, elnyomorítva, béklyókba kötve szenvedéseink nyügétől…”
 A szerencsésebbek szabadságot kaptak, és az ünnepre hazautazhattak, maguk mögött hagyva a frontot, és néhány napot viszonylagos nyugalomban tölthettek a hátországban. A Honvédelmi Minisztérium rendeletben szabályozta ezeknek az elbocsátásoknak az idejét. A római katolikus vallásúak december 21-től 26-ig lehettek távol alakulatuktól, míg a görög katolikusok január 6-a és 8-a között ünnepelhettek családtagjaik körében. A szabadságolásokat szigorúan ellenőrizték, és semmilyen magyarázatot nem fogadtak el esetleges késés esetén. A sok fronton harcoló katona igényelte a rendkívüli karácsonyi szabadságot, de legtöbbjük a „Weinachtsurlaub nicht gestattet” – Karácsonyi szabadságot nem engedélyezek” választ olvashatta kérvényén.
A hadvezetőség azonban mindent megtett, hogy a szolgálatot teljesítők számára biztosítsa az ünnepi hangulatot.
 A bakák tartalékban eltöltött szabadidejükben betlehemes előadásokra készültek, és szeretteiknek, bajtársaiknak ajándékokat készítettek „belőtt gránátok, srapnelek darabjaiból”. Az így készült gyűrűk, óraláncok és apró asztaldíszek örök emlékekké váltak.
Ahogy közeledett az ünnep, a várakozás egyre fokozódott. Igyekezett a tisztikar és a legénység lelkileg is felkészülni a Megváltó eljövetelére. Mindenkinek biztosítottak lehetőséget a gyónásra és misehallgatásra. Ezt a tábori lelkészek pontos és körültekintő időbeosztásával sikerült elérni. A gyertyagyújtást, ahol lehetett, betlehemes játékkal tették emlékezetessé a katonák: „…amint alkonyodott, kivonult a dandár a hófödte mezőre. Ott magasztos díszletek között várt a legénységre a Betlehemi játék, melynek rendezéséhez nagyobb buzgosággal fogtam, mint Reinhardt az ő cirkuszi látványosságaihoz. Messze elhagyott temetőkben elbujtatott kürtösök fújták a nyitányt. Aztán magasan az égbenyúlva kigyulladt a betlehemi csillag és kétszáz elrejtőzött magyar baka a domb tulsó oldaláról elénekelt két betlehemi éneket. Mihelyt az ének elhallgatott, működni kezdtek a tábori fényszórók és megvilágítottak egy betlehemi istállót amely eddig a sötétségben rejtőzött. Az istállóban ott volt Mária a kis Jézussal és a három királyok ott térdepeltek előtte. A katonazenekar pedig rázendített egy oratóriumra. Ennek végeztével kialudtak a reflektorok, helyettük a látóhatáron óriási rőzsekévék gyulladtak ki és vörös fényükben ott állott egy nagy feszület sziluetje…” - írta egy visszaemlékező.
Szenteste, ahol lehetőség volt rá, „…karácsonyfát is állítanak. Nem csillog rajtuk sok édesség, dísz, ajándék. Csak néhány gyertya hirdeti a fenyőfákon az örök szeretet ünnepét…”
Arról, hogy az ünnepen ajándék is legyen, az otthonról érkezett csomagok gondoskodtak. A feladók mindent elkövettek, hogy a távolban szolgálatot teljesítő szerettük ne szenvedjen hiányt semmiben, még akkor sem, ha ők a hátországban nélkülöztek. De a hadvezetőség sem feledkezett meg harcoló fiairól. Minden tiszt és honvéd apró ajándékot kapott. A cigarettatárcáknak, pipadohánynak a legénység nagyon örült, míg a tisztek nemes borokat, pezsgőt kaptak ajándékba.
Az ünnepi alkalmat igyekeztek különleges „menázsival” is emlékezetessé tenni. Előfordult, hogy a napi menü mellett ez „csak” mákos bobajkát jelentett, de akadt olyan alakulat is, ahol a rendes étkezésen kívül hideg sült, sonka, szalonna, sajt, feketekávé, rum, szivar vagy akár egy kulacs bor is járt mindenkinek. Ám ahogy a háború elhúzódott, egyre szegényesebb lett a kínálat.

Az ünnepi vacsora elköltése után, ha a harci helyzet megengedte, a katonák beszélgetéssel, levélírással töltötték szabadidejüket. Ezt a parancsnokságok igyekezetek nekik biztosítani a karácsonyi ünnepek alatt. 24-én délutántól 26-áig a tiszteknek és legénységnek teljes pihenést engedélyeztek.
Azoknak, akiket az első vonalba szólított a kötelesség, attól függött a Szenteste hangulata, hogy milyen harci tevékenység zajlott az általuk védett szakaszon. Gyakran előfordult, hogy komoly harcok dúltak a szeretet ünnepén, de voltak különleges esetek is.
A székesfehérvári 69-es gyalogezred III. zászlóaljának katonái védték 1915 karácsonyán az Isonzó mentén azokat a vonalakat, amelyek közelében volt a 240-es magaslat. Ezen egy több méter magas, szép fenyőfa állt, amit az ellenséges vonalakból is jól láttak. A magyar bakák feldíszítették a gyönyörű fát, és Szenteste bekapcsolták rajta a villanykörtékből álló égősort. Amint az olasz katonák meglátták a felvillanó fényeket, tüzet nyitottak rá. Azonban amikor látták, hogy mi világít, abbahagyták a lövöldözést, és egész éjjel béke honolt a front ezen szakaszán, amelyet a mindkét oldalról jól látható karácsonyfa őrzött.

Hazai hangok…

Különösen nehezen teltek az ünnep percei azoknak a honvédeknek, akik fogságban töltötték e napokat: „…karácsony estéje van… hazai hangok ütik meg az ember fülét… A kürtös ugyanis kiáll a várudvar közepére és az »imához« kürtjelet fujja. Csend van, nem hallatszik már, a közeli város harangzúgása mely tompán ér ide, 10 perc múlva újra trombita »sorakozó vacsorához«: makaróni. Nem szeretik a magyarok, nem is jönnek érte”… s különösen nem sietnek érte ma karácsony estéjén…” - írt egy olasz fogságban eltöltött szentestéről Dr. S. Gy. a korabeli Est hasábjain. A szeretteik hiánya mellett, nekik még a bizonytalanság érzésével is meg kellett küzdeniük, hisz nem tudták mit hoznak számukra az elkövetkezendő napok: „mindenütt mély csend uralkodik, csak elvétve látni kis csoportokat a legtöbb ember fekvőhelyén ül, fejét tenyerébe hajtva gondolkodik s látszik rajta, hogy lélekben nincs itt a 32. számu szobában, hol husz pesti és debreceni honvéd – kis honvéd család – van együtt, még »karácsonyfa« is díszlik. Egy kis ciprus ág, amelyre egy narancs egy darab szentjánoskenyér és egy üres gyufaskatulya van kötve. Csendes éjszakában ide hallatszik a betlehemesek éneke »Triste natale… mondja az egyik őr. Triste, triste - hagyják rá mások is …Szomorú karácsony…«” - folytatódik az emlékezés.
A hátországban gyűjtéseket szerveztek a fronton harcolóknak. Nagyon sok ünnepséget rendeztek a sebesülteknek, illetve a maradandó károsodást szenvedett bakáknak. Egy ilyen esetről számol be az Est 1915. december 20-i száma: „…amikor a két sorhoz ér az ének: Késő ősszel száll a fecske messzire, de tavasszal visszatér a fészkire… lehanyatlanak a vak fejek, a zászlós aki mellettem ül oldalt, zokog, a bekötözött fejű, fekete szemüveges katonák nyitott szájjal lehajtott fejjel sírnak…”. Az estély szervezői mindenkinek gondoskodtak ajándékról is: „…Mindenki kap egy kis füzetet Braille írással a Szózat első négy sorával és benne a nevükkel…” végül „…a Hymnust éneklik a vak katonák velük dalolnak, az egyik keresztet vet; templom lett a terem, a magyarságért, a hős harcoló győzelmes magyarságért imádkozik mindenki…”

A hátország

Nagyon fontosnak tartották a kor vezetői, hogy a harcoló katonák megfelelő ellátást kapjanak, ezért a hátországban is nagyon korán lehetett érezni a háború hatását. Nem sokkal a világégés kezdete után, elsősorban a nagyvárosokban, rohamosan növekedett a szegények létszáma. Őket regisztrálták, és az állami segélyre jogosultak fehér, a közsegélyre jogosultak zöld igazolványt kaptak. A fővárosban mintegy negyvenötezer igazolást adtak ki, de ezek gyakran több családtagra is szóltak.
Ahogy a háború haladt előre, egyre többet kellett nélkülözni a Monarchia lakóinak. 1915 decemberében már miniszteri rendelet tiltotta a pékeknek zsemle és egyéb péksütemények sütését, hogy a „…meglevő búzakészletből minél több jusson kenyérlisztre…”. Ennek betartását szigorúan ellenőrizték. Voltak olyan alkalmak a fővárosban, amikor egy éjszaka 52 péküzletben razziázott az erre a célra felállított rendőri különítmény. A boltosok felét feljelentették, és természetesen, elrettentő szándékkal nagy nyilvánosságot kaptak az ügyek, és a napi sajtó nagy terjedelemben foglalkozott velük.

Az újságokban mindennaposak voltak a beszámolók a nagyobb piacokról, mindig gondosan kiemelve a növekvő drágaságot és a fokozódó áruhiányt. Ennek kivédésére az árakat maximálták, majd a főbb élelmiszerekre bevezették a jegyrendszert.
A kenyérjegyek 1916. január 10-én léptek életbe. A heti szelvények huszonnyolc kisebbre voltak bontva, amelyek darabjáért 6 deka fehérlisztet vagy 8 dekagramm kenyeret lehetett kapni. A szelvények közül 11 nagyobb adag vásárlására jogosított fel. A zsír- és rizsjegyeket az év őszén vezették be.
1916 őszén kormányrendeletet hoztak a hús- és zsírfogyasztásról: „a hét két napján, és pedig kedden és csütörtökön nem szabad levágni illetve leszurni a szarvasmarhát, sertést, juhot és kecskét, kivéve ha állategészségügyi okokból kényszervágásnak szüksége merül fel […]. A hét másik két napján, és pedig szerdán és pénteken tilos hust, akár nyers akár feldolgozott állapotban forgalomba hozni. Ezentúl, még hentes árút sem szabad szerdán és pénteken árusítani és sem főtt, sem sült, sem füstölt sem sózott, általában semmiféle húsneműt nem szabad árusítani. Ugyanez a tilalom kiterjed ezeken a napokon a vendéglőkre, fogadókra […] szerdán és pénteken nemcsak hust nem szabad árusítani és felszolgálni, hanem olyan ételeket sem szabad előállítani illetve kiszolgálni, amelyekhez hust használnak fel (például töltött káposztát, töltött főzeléket) […] mindenfajta hus értendő, kivéve a halakat, a melyek szerdán és pénteken is árusítandók…”.
Ezzel a húshiányt egy időre tudták mérsékelni, de később erre a termékre is kénytelenek voltak a jegyrendszert bevezetni.
A nagy élelmiszerhiányra jellemző, hogy még a vendéglátóhelyek étlapját is központilag szabályozták: „szabadon megállapítható, hogy legfeljebb kétféle levest, kétféle husfajtából való ételeket és kétféle tésztaneműt szabad készíteni […], zsírban vajban olajban kirántott ételeket készíteni és felszolgálni csak hustalan napokon szabad.” Minden vendéglőnek kötelező volt főzeléket tartani, s elrendelték azt is, hogy „ugyanazon étkezésnél egyazon személy számára legfeljebb egyféle husételt szabad felszolgálni…”. A rendeletek végrehajtását szigorúan ellenőrizték, és kihágása két hónapig terjedő elzárással és 600 koronáig terjedő pénzbüntetéssel volt büntetendő.
A jobb ellátás érdekében Új Közélelmezési Hivatalt állított fel a kormány, amelynek feladata az élelmiszerhiány megszüntetése és az elrejtett, be nem szolgáltatott gabonakészletek rekvirálása volt.
Az állami tisztviselők 1915 őszén a nagy drágaságra való tekintettel előleget kaptak későbbi fizetésük terhére. Amikor a következő esztendő elején elkezdték a törlesztéseket, kiderült, hogy nagyon sok család megélhetése került így veszélybe, ezért drágasági segélyt kaptak a közszolgák, és ebből vonták le tőlük a korábban felvett előleget.
Kormányrendeletben szabályozták a közvilágítást a nagyobb városokban, ezért a fővárosban 1916-ban újév napján általános feltűnést keltett, hogy a körúton meg az Andrássy úton sötétedés után nem gyulladtak ki a lámpák. Az éttermeket, szállodákat, kávéházakat is kötelezték, hogy mérsékeljék az áramfogyasztásukat. Aki pedig ennek nem tett eleget vagy „…figyelmen kívül hagyja a tanács intézkedést és továbbra is villanyt pazarol, egyszerűen kizárjuk a villanyfogyasztásból, leszereljük a villanyóráját” - nyilatkozta dr. Buzáth János tanácsnok.
A helyzet a háború előrehaladtával fokozatosan romlott, állandósult az élelmiszerhiány, és 1917-től akadozott a víz-, gáz- és áramellátás.