Élet és tudomány

Az év fája, a törékeny fűz - Folyó- és patakpartok vesszeje

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Dr. Konkoly-Gyuró Éva, Dr. Bartha Dénes

 Varázsfa, boszorkányfa, halálfa. A füzek növénynemzetségének jellemzőbb fajai - a fehér fűz és a törékeny fűz - hallatán légiesen finom, lágyan hajladozó ágaira és a tavaszi zsendülés sárga színeire gondolunk. De kellemes a puha barkák érintése, a kosárfűz üde sárga vesszejeinek látványa is. Honnan hát e tragikus szimbolika?

Minden bizonnyal a botolófüzek ködös őszutókon párába vesző, égbe meredő vesszejeinek boszorkányok képét idéző sziluettje okán. A mitológiában azonban a fűz fogalma összekapcsolódik az újjászületéssel is, hiszen élet, halál és újjászületés a folyamatos életkörben, a „körkörös időben” nem elválasztható fogalmak. Babilonban a megújuló természetet Tamnúz isten képében tisztelték, és alakját a tamariszkusszal, a fűzzel és a fűvel kapcsolták össze. Az antikvitásban a halál- és holdistennők szent fája volt a fűz, valamint a múzsáké, akiknek lakhelye a Fűzfák hegye, a Helikon.
A fanaptárban a fűzfát a hétfőhöz és a Holdhoz rendelték. Az angol és német hiedelemvilágban is megjelent a fűz mint a boszorkányok és a tündérek fája: boszorkányseprűnek nevezték a fűzfavesszővel körbefont kőrisfanyelű nyírfa seprőt. A mohácsival ellentétben a palóc lányok által vízbe hajított vagy elégetett kiszebábut a szalma helyett fűzfaágakból fonták. A téltemetőn, illetve a tavaszünnepeken ma is Európa- szerte dívik az óriási szalma- és fabábuk elégetésének szokása. A szalma vagy fűzbábu égetése a kereszténység előtti idők állat, illetve emberáldozati szokásának maradványa. A téltemető bábut sok helyütt húshagyó kedden, a böjt kezdetén vetették tűzbe vagy vízbe. A pántlikákkal díszített tavaszi fűzfaág, a villő a megújult föld jelképe: a lányok az esti litánia után jártak villőzni a húsvéti ünnepkör szertartása szerint. Virágvasárnap meg is szentelték a villőt, ez a fűzbarkaszentelés ma is élő szokása. A következő év hamvazószerdáján pedig a szentelt barka hamujával hamvazkodtak.
Mivel a víz egyetemes határjelkép, az élet és a halál mezsgyéjének szimbóluma, a vízkedvelő fák – a nyár, az éger és a fűz – is a sorsfordulók jelképei. Pálmaágból, fűzfagallyból és mirtuszágból kötnek csokrot a zsidó újévet követő zarándokünnep, a Szukkot alkalmából. A csokor az újjászületést jelképezi, lévén a fűz a halál, a pálma a születés, a mirtusz pedig a halál és újjászületés szimbóluma.
Az év fájának választott törékeny fűz (Salix fragilis) – akárcsak a fűznemzetség több faja is – a gyógyításban fontos szerepet kapott az írott történelem legkorábbi idejében. Már a Kr. előtti VII. századból vannak adatok a szalicin gyógyászati felhasználására. A szalicintartalmú fűzfakérget az aszpirin természetes elődjének tekinthetjük, amelyet már a folyó menti kultúrákban is láz-  és fájdalomcsillapításra javallottak. Ennek a gyógyhatásnak a megerősítését volt hivatott fokozni az a bolgár hiedelem, miszerint a láz ellen az a legjobb, ha a beteg éjfélkor körbefut egy fűzfát, és azt kiáltja: „a hideglelés verjen ki téged, a Nap melegítsen fel engem”. Aszklépiosz papjai pedig a meddő nőknek ajánlották kérgének főzetét.

Gyógy- és energianövény

Jóllehet, az antik mitológiában a fűz sokhelyütt a halál jelképeként jelenik meg, az Apollónt kísérő múzsák gyógyító fájaként is számon tartják. Melius Péter Herbáriuma szerint „a fűzfa levele és az héja szárasztó, szorító”. Javallja a levelét borogatásként dagadt szemre, főzetét köszvényre, fülfájásra, kólika ellen pedig a levél boros főzetét.

Újabb keletű haszna

A fűzfáknak a hosszú, vékony és igen rugalmas vesszejeit régóta hasznosítják kosárfonásra és más használati cikkek készítésére. Erre a célra elsősorban a kosárfűzt (Salix viminalis) vágják, de a fehér fűz (Salix alba) és törékeny fűz vesszejei is alkalmasak. Az évente hosszúra növekvő vesszőket a törzsnek a korona alatti elágazásánál vágják le, ez a botolás. A törzs „feje” idővel gömbformájúvá válik, s a belőle kiágazó sárga vesszők a ködös teleken misztikus és ijesztő képet festenek – ennek okán hozták összefüggésbe a fűzfát a boszorkányokkal és a rémítő szellemekkel.

Napjainkban a füzeket gyors növekedésük miatt energiaültetvényeken is telepítik. Hollandiában a természetvédelem és az energetikai célú biomassza-termelés szó szerinti egymás mellett élését valósították meg. Az országban egyedüliként fennmaradt természetes vízi világ, a Biesbosch védett holtágai mellett, ezek vizének felhasználásával létesítettek fűzből energiaültetvényt.
A fűzfa mérnökbiológiai hasznosítása a gyors és biztos gyökerező képességének köszönhető. Az összefonott fűzvesszők végeit a földbe szúrva, azok meggyökeresednek, és élő hálóként védik a talajt a lemosódástól. Elsősorban rézsűkön és vízmosások megkötésére, vízpartokon alkalmazzák. Ennek a felhasználásnak a továbbfejlesztéséből alakult ki a füzek talán legkevésbé ismert hasznosítási módja, a fűzépítészet. E sorok szerzője először Franciaországban, a Loire-völgy egyik legszebb kastélykertjében, Villandryban találkozott fűzfa kerti építménnyel egy pad fölé boruló félgömb sátor formájában. Hazánkban a Pagony Tájépítész Iroda készített több fűzépítményt, amelyek az organikus építészet és kertépítészet átmenetének és összefonódásának gyönyörű példái.

A vízrendezés áldozata

Európa síkságainak vízrendszere a folyószabályozások révén az elmúlt évszázadok során csaknem teljesen átalakult. Az egykori kiterjedt, állandóan vagy időszakosan vízzel borított területeknek csak elenyésző hányada maradt meg, többnyire a folyók hullámtereiben. A két világháború között az Alföld egykor 38 000 négyzetkilométernyi természetes ártere a folyószabályozások után 2 800 négyzetkilométernyi hullámtérre zsugorodott. Itt az árvizek lefolyását gyorsítandó vagy egyéb okokból sok helyen kivágták a természetes erdőket, majd ültetvényekkel helyettesítették őket. A gátak mögött, a víztől védett területeken pedig nem maradt fenn a puhafás ligeterdők élőhelye. A folyóinkat kísérő füzeseket ezért a társulások vörös könyve a mérsékelten veszélyeztetett kategóriába sorolta. Sajnálatos módon a botolófüzek még inkább veszélyeztetettek, egyre kevesebbet találunk belőlük. A Hanság vidékén még fellelhető néhány szép fasor, akár településen belül is.
A füzek többnyire erdőkben, erdőfoltokban, ritkábban magánosan fordulnak elő a tájban. Még így is 76 fűzfát találhatunk a hazai famatuzsálemek adatbázisában. Túlnyomó többségük fehér fűz, ezen felül 7 szomorú fűz és mindössze 3 törékeny fűz szerepel a listában. A Somogy megyei Barcson található a legnagyobb fehér fűz, a „Jaminai öreg fűzfa”, amelynek hat törzse összesen 10,5 méter átmérőjű. Egészséges egyed, bár néhány ága lehasadt a viharoktól. A balatonlellei öreg fűznek, amelyet 1973-ig az ország legnagyobb fűzfájaként tartottak számon, 7,7 méter a törzskörmérete. A fehér fűzek között több 6 méter feletti törzsátmérőjű egyed található az országban, egyebek között a Szigetközben és Somogy megyében. A törékeny füzek 3 terebélyes, idős példánya az adatbázis szerint rossz egészségi állapotú. Villámsújtotta a Soponya-Kálózon található egyed, töredező ágú a vajtai és odvas, száradó a mezőhegyesi példány.

Kerti dísznövény

Míg a tájban kétségkívül a fehér fűz és a kecskefűz (Salix caprea) terjedt el leginkább, a kertekben a szomorú füzeké volt mindig a vezető szerep. Johnston 1987-ben, német nyelven is kiadott, fákról írott enciklopédiája szerint az eredeti szomorúfüzet, a Salix babylonicát a XVIII. század elején hozták be Kínából. Ez volt Napóleon kedvenc fája, amelynek szép példánya alatt kívánt nyugodni Szent Heléna szigetén. A császár kitüntető szeretete a fa iránt nagyban hozzájárult a későbbi népszerűségéhez. Napóleon fűzfájáról a temetése után számosan törtek hajtást, és később sokan állították, hogy bizonyos európai példányok ebből származnak. A mai szomorúfűzek már a Salix babylonica és a Salix alba keresztezéséből származnak. A kertekben főként a Salix alba ’Tristis’-t találjuk. A hatalmas termetű, a kert képét uraló szomorúfűz mellett a közepes és kis méretű bokorfákon és cserjéken át az egészen apró termetű sziklakerti törpecserjékig a füzek több mint 70 Európában élő fajának számos fajtáját, kerti díszváltozatát is ültetik földrészünkön és hazánkban is.

Maga a törékeny fűz tudományos nemzetségneve (Salix) a rómaiaknál a füzeket jelentette: e nevet egyesek a kelta sal (közel) és lis (víz) szóösszetételből eredeztetik, ami az élőhelyére utal. Mások a latin salio, -ire = ugrani, fölhágni, növekedni szóból származtatják, e nevet pedig e fajok gyors növekedésével magyarázzák. Tudományos fajneve – fragilis – szintén latin eredetű és „törékeny” jelentésű, utalván egyik legsajátosabb bélyegére. A jelenleg és a korábban használt magyar neve – csörögefűz – is ezt a sajátos bélyegét őrzi. A fajt Linné írta le az 1753-ban megjelent Species Plantarum című művében. Furcsaság, hogy Linné Salix fragilis névvel egy babérfűz herbáriumi lapot illetett, ám erre a tévedésre csak napjainkban derült fény.
A törékeny fűz elterjedési területét ma már nehéz egyértelműen megrajzolni, ugyanis régóta kiterjedten ültetik, illetve a széles körben ültetett hibridtől, a Salix x rubenstől való lehatárolás eléggé problematikus. Jelenlegi elterjedési területe Európa jókora részét és Nyugat-Ázsiát fedi le. A Mediterráneumban és az Alpokban javarészt csak ültetett egyedei és elvadult egyedei ismertek, ugyancsak ez tapasztalható Skandinávia déli részén is, ahol csupán 1850 után bukkant fel. Benyomul viszont a Brit-szigetekre, keleten pedig egészen az Altáj-hegységig jut el. A fajt betelepítették Észak-Amerika keleti felébe és Új-Zélandra is, ahol aztán elvadult.
A Kárpát-medencében a patak- és folyóvölgyek jellemző kísérő faja, pontos előfordulási adataink azonban nincsenek róla. Ennek egyik oka, hogy ritkán bukkan föl olyan mennyiségben, amelyet az erdészeti üzemtervek már nyilvántartanak, illetve a berki fűz hibridjétől a gyakorlatban nem különítik el.
Általában 15, ritkán 20 méter magasságig megnövő széles lombkoronájú, rövid és gyakran görbe törzsű fafaj. A fehér fűztől – amely jóval nagyobb magasságokat érhet el – habitusa alapján is megkülönböztethető. A törékeny fűz ágai majdnem vízszintesen állnak, gallyai és hajtásai pedig derékszögben meredeznek felfelé, illetve csüngenek alá, ezért is nevelhet e faj széles lombkoronát, amely részkoronákra esik szét. A törékeny fűz névadó jellegzetessége, hogy hajtásai és gallyai az eredési helyeken könnyen, pattanva törnek, az erőteljes szelek a koronát ezért alaposan megtépázhatják. E tulajdonsága miatt koronája lazább felépítésű, mint a hajlékony hajtású és gallyú fehér fűzé. A huzamosabb ideig vízben álló idősebb törzsekből nagyon sok járulékos gyökér törhet elő, amelyek szakállszerűen lógnak a vízbe.

Epilógus

Grossinger János Keresztély, aki az első magyar Dendrológia című könyvet megjelentette 1797-ben, az alábbiakat írta deák nyelven a törékeny fűzről: „Salix fragilis, amelynek gallyai megmerevültek, könnyen törhetők, ahonnan a német Bruchweide ered, máshol azonban Knackweide-nek mondják. Mérsékelt magasságot ér el, hím- és nőivarú egyedei egyaránt vannak. Levelei tojásdad-lándzsásak, kopaszak és fűrészesek. A nedves-vizes területek fája, de a nagyobb réteken is megtalálható. Ágai, gallyai kerítésfonásra szolgálnak. A kéreg és a levél fanyar ízű és keserű, kellemes balzsamillatot áraszt. Gleditsius gyógyszerként nagyra tartja a kérget (kínakéreg), Peruvianus láz ellen ajánlja ezeket.”
Az elmúlt több mint kétszáz évben ismereteink alig gyarapodtak erről a fafajról, reméljük, hogy az év fája felkelti iránta az érdeklődést.