Élet és tudomány

Az Északi-sark és a Déli-sark meghódítása - Túlzások és hősiességek

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Maczák Márton

Robert E. Peary amerikai mérnök és tengerész 1909. április 7-én elérte a földrajzi Északi-sarkot. Teljesítményével kapcsolatban azonban utóbb számos kétség merült fel. A Déli-sarkért tovább folyt a versenyfutás: ezt először a norvég Roald Amundsen és négy honfitársa hódította meg 1911. december 14-én; 35 nappal a rivális expedíció, a brit Robert F. Scott négyfős csapata előtt. A rendkívüli megpróbáltatásokat Scott és társai a visszaúton nem élték túl.

Robert Peary (1856–1920) 1881-ben lépett az amerikai hadsereg kötelékébe, és évekig Nicaraguában dolgozott. 1891-től több grönlandi felfedezőúton vett részt, ami jó iskolának bizonyult: megtanult iglusátrat építeni; az eszkimók ruházatát hordta, így nem kellett sátrat és hálózsákot cipelnie; megismert eszkimó vadászokat és kutyavezetőket; a „Peary-rendszer” pedig a felszerelés és az utánpótlás-raktárak mesteri szervezésének szinonimájává vált. Rettenthetetlen kitartását mutatja, hogy élete végére összesen 8 lábujját amputálták a felfedezések következményeként. Peary 1895-ben felfedezte az addig névtelen Pearylandet, Grönland északi félszigetét, 1901-ben pedig sikerült bebizonyítania, hogy Grönland sziget. 1905-ben
George Crocker 50 ezer dolláros adományából új hajója, a Roosevelt fedélzetén az északi szélesség 86˚30’ percéig jutott, noha ő maga azt állította, hogy 1906. április 21-én elérte a 87˚06’ percet, ezzel felállítva a világrekordot, s még aznap visszatért bázisára. Ez azonban több mint 100 kilométer megtételét jelentette volna 24 óra alatt, ami valószínűtlennek tűnt. Ha valóban a 87˚06’ fokig jutott, akkor pusztán 280 kilométerre volt az északi sarkkörtől.

Mi az igazság?

Következő expedíciójára 1908. július 6-án indult el 23 emberrel a Roosevelt fedélzetén, amelynek kapitánya Robert Bartlett volt. Az út utolsó szakaszát már csak hatan tették meg, akik közül – rajta kívül – senki sem értett a navigációhoz, így nem tudták hitelesíteni méréseit. Sebessége túl gyorsnak tűnt. Korábban ugyanis Bartlett kapitány vezérletével az utolsó öt szakaszon csupán napi 20 kilométert tudtak megtenni, de a kapitány 250 kilométernyire a sarkkörtől tábort vert, és nem kísérte tovább. Peary ezután – elmondása szerint – kutyaszánokkal 4-5 nap alatt megtette a hátralévő távolságot, majd a viszszaúton már négyszeres sebességgel száguldott, mert 2 és fél nap alatt visz­szatért Bartlett táborába. Sikerét először hatalmas üdvrivalgás fogadta, de aztán a kétkedés árnyéka borult az expedíció sikerére. Ez jó tanulság volt később Scottnak és Amundsennek, akik semmit sem bíztak a véletlenre, s számos tudományos műszert vittek magukkal. Elérte-e Peary az Északi-sarkot? Újabb kutatások szerint valószínűleg mintegy 20-40 kilométerre sikerült azt megközelítenie, így joggal tekinthetjük őt a sarkkör első meghódítójának.
Teljesítményét fő támogatója, a National Geographic Society, továbbá a londoni Királyi Földrajzi Társaság elismerte, azonban az Amerikai Földrajzi Társaság és a skandináv országok hasonló szervezetei nem. Sokan úgy vélték, ő valóban azt hitte, elérte a sarkot; mások szerint tudatosan túlzott. Egy biztos: akár sikerült eljutnia a 90. szélességi fokig, akár nem, életét kockáztatva haladt több 100 kilométert a jég birodalmában, hogy tudományos igényességgel felfedezze a sarkköri térséget.
1909. szeptember 6-án Labrador partjainál kihalászták palackpostáját is. Az ebben elhelyezett távirata így szólt: „Stars and stripes were nailed to Northpole”. (A csillagos-sávos lobogót kitűztem az Északi-sarkon.)
Peary sikerét azért is sokan kétségbe vonták, mert az amerikai 1891–92-es expedíciójának egykori orvosa, a New York-i Frederick Cook állítása szerint már 1908 áprilisában elérte az Északi-sarkot. A bizonyítékok hiánya és a doktor pénzügyi problémái miatt – amelyek miatt később börtönbe is került – a közvélemény nem adott hitelt bejelentésének, sőt a Mount McKinley 1906-os első megmászását is elvitatták tőle.
Az amerikai hatóságok viszont gyorsan reagáltak. „Az alkotmány követi a lobogót” elvre hivatkozva kijelentették, hogy az USA jogot formál a sarkvidéki területre, ha ott a talaj nyersanyagot rejt. Peary magánélete is ellentmondásos volt: 1897-ben New Yorkba magával vitt hat inuitot, akiket múzeumi kiállítási tárgyként kezelt. 1898 nyarára négyen meghaltak, egyiküket pedig hazaengedték. Viszont a hatodik, Minik Wallace Peary miatt csak 12 évvel később térhetett haza, s akkorra már idegenként tekintett rá eredeti környezete. Azzal is vádolták, hogy az inuitoktól eltulajdonított számos értékes tárgyat, amiket hozzávetőleg 50 ezer dollárért adott el később Amerikában. Peary továbbá az expedíciói alatt – a többi felfedezőhöz hasonlóan – közelebbi kapcsolatba került inuit nőkkel, akiktől gyerekei is születtek. A problémát az okozta, hogy inuit felesége, Ally csupán 14 éves volt, amikor Peary viszonyt kezdett vele. Ezeket a visszásságokat Cook és csapata hamar nyilvánosságra hozta, de a közvélemény egészen a hatvanas évekig nem hitte el azokat. Sokan ma is Cooknak tulajdonítják a rosszindulatú felvetéseket, ők ketten ugyanis igazi riválisok voltak, akik nem kedvelték egymást.

Pingvinnel és fókával
a skorbut ellen

Botrányoktól mentes, de tragédiába torkolló történet a Déli-sark felfedezése, amelynek főszereplői egy norvég és egy brit kapitány voltak.
Roald E. G. Amundsen (1872–1928) norvég sarkkutató az első felfedező volt a földrajzi Déli-sarkon. Apja a XIX. század ötvenes éveiben a Kína és Közép-Amerika közötti rabszolga-kereskedelemből nagy vagyonra tett szert. Amundsen korán eldöntötte, hogy sarkkutató lesz. Édesanyja halálával 1893-ban egyben legnagyobb kritikusát is elvesztette. Ezután matróznak állt, 1895-ben letette a kormányosi vizsgát, s beutazta a legtöbb norvég gleccsert. Egyetemi tanulmányait megszakította, naplójában pedig így írt: „Nagy megkönnyebbüléssel elhagytam az egyetemet, hogy teljes odaadással lépjek életem álma megvalósításának útjára”,
Amundsen először a Belgica-expedíció tagjaként jutott el sarkvidéki területre. A Belgica célja az Antarktisz kutatása volt 1896 és 1899 között. A hajón másodtisztként tevékenykedett a belga Adrien de Gerlache mellett, akivel számos szakmai vitája volt útközben. Gerlache ügyetlensége miatt egy matróz az odafelé vezető úton meghalt. 1898 márciusától 12 hónapon keresztül a jég fogságába estek a befagyott Bellingshausen-tengerben. A hajóorvos, Frederick Cook által előírt szigorú étrendben a pingvin- és a fókahús is szerepelt, hogy megóvja a legénységet a skorbuttól. Végül 1899 márciusára egy 600 méter hosszú hasadékot vágtak a nyílt tengerig, hogy visszatérhessenek Antwerpen kikötőjébe.
A hazatérés után Amundsen teljesítette katonai szolgálatát, és még egy Nyugat-Európát körbeívelő kerékpártúrára is jutott ideje. Közben sikerült támogatókat találnia későbbi útjaihoz. Különösen Fridtjof Nansen segítsége kellett ahhoz, hogy 1903 és 1906 között a Gjoa hajó fedélzetén átkelhessen az Északnyugati-átjárón az Atlanti- és a Csendes-óceán között. A hatfős expedíció a mágneses- sarok-közeli megfigyelések sokaságát végezte el, de a helybéli emberektől megtanulták a szánhúzó kutyák használatát, és ellesték öltözködési szokásaikat is. A helyi nőkkel történt viszonyokból több gyermek is született, köztük később megtalálták Amundsen egyik leszármazottját is. A hajó végül eljutott Alaszkába, és Nome városában vetett horgonyt.

Irány a Déli-sark!

A következő célpont az Északi-sark lett volna, de amikor Amundsen értesült Cook és Peary sikereiről, új hajója, a Fram fedélzetén 1910-ben a Déli-sark felé vette az irányt. Hajóján 97 grönlandi szánhúzó kutyát, kunyhóépítéshez szükséges anyagokat, és két esztendőre elegendő élelmiszert vitt magával. Új úti céljáról csupán testvére, Leon és a Fram tisztjei tudtak. A legénységgel Madeira szigetén közölte új tervét, de valamennyien maradtak. Amundsen ekkor már nemzeti hősnek számított Norvégiában, de tartott Nansen rosszallásától, s hogy megtiltja a Fram használatát, valamint hogy a norvég kormány a britekkel való jó kapcsolat miatt elhatározása útjába áll. Leon Amundsen végül csak 1910. október 2-án értesítette a sajtót, Robert F. Scott nyolc héttel korábban megkezdett útjáról akkor már mindenki tudott.
Amundsen a Bálna-öbölben lévő Ross-jégselfet 1911 januárjában érte el, és ott építette fel Franheimnak nevezett bázisát. Kockázatot vállalt, mert ez a terület nem szárazföldön feküdt, de ezzel bázisa hozzávetőleg 110 kilométerrel közelebb volt a sarkhoz, mint a britek McMurdón kiépített tábora. Scott ugyanakkor a korábban Ernest Shackleton által felfedezett úton haladhatott, Amundsennek viszont a Transzantarktiszi-hegyvidéken kellett keresztüljutnia a pólusig. A következő két hónapban utánpótlás-raktárakat építettek ki a norvégok, majd a hosszú téli időszakban a felszerelésüket fejlesztették. A csapat 1911. október 20-án indult útnak hagyományos kutyaszánokkal, és december 14-én, 35 nappal Scott előtt elérte a Déli-sarkot. A kiváló előkészületek miatt semmilyen komolyabb nehézség nem merült fel, a sarkon felhúzta Polheim nevű táborát. A január elején érkező Scott megtalálta a kitűzött norvég lobogót, egy sátrat, és benne a neki szóló levelet. Amundsen később több könyvet írt, és számos előadást tartott, útikönyve, A Déli-sark meghódítása 1910–1912 melléklete számításokat is tartalmazott, így mérési eredményei később tudományosan igazolhatóak, hitelesíthetőek lettek. Biztos, hogy mintegy 200 méterre megközelítette a földrajzi Déli-sarkot. Három napon át éjjel-nappal méréseket folytatott a pólus körül. Sikerét az egész világon ovációval fogadták, de a brit sajtó egy része őt tette felelőssé a 43 éves Scott és társai halálért.
Scott vállalkozását már az odafelé vezető úton üldözte a balszerencse. Pónilovakkal és motoros szánokkal a brit csapat már október 16-án útnak indult. A csapat eszközei a hidegben és a hóviharban hamar csődöt mondtak, a lovakat le is kellett lőni. December 31-én a csapat egy részét visszaküldte a Beardzmore-gleccsertől, és csupán négyen haladtak tovább, de a visszaúton mindannyian meghaltak.

A britek hőse

Ki volt a britek legendás felfedezője, aki hírnevét tekintve James Cook kapitánnyal vetekedett? Robert F. Scott (1868–1912) a Brit Királyi Flotta tisztje már 1881-ben csatlakozott a haditengerészethez, 23 éves korára pedig főhadnagy lett. Az RRS Discovery nevű hajó fedélzetén 1900 és 1904 között ő vezette a britek antarktiszi expedícióját. Elismertségét mutatta, hogy a Királyi Földrajzi Társaság elnökének személyes kérésére lett Scott a Discovery-expedíció parancsnoka. A felfedezők feltérképezték a Ross-tengert, és felfedeztek egy addig nem ismert földnyelvet.
Második útja a Terra Nova-expedíció volt (1910–1913), amelynek tagjaként másodikként érte el a Déli-sarkot. Scott útközben értesült arról, hogy a norvég és csapata is úton van a pólus felé. Eredetileg mindketten az Északi-sarkot vették volna célba, és csak a hírek hallatára döntöttek a Déli-sark mellett. Scott ugyanakkor alaposabb előkészületeket tett, számos tudományos műszert vitt magával, földrajzi méréseket végzett, s tanulmányozta az állatvilágot is. Amundsen „csupán” a sarkot akarta elérni.
Scott a teljesítményével már életé-ben ismertté vált, halála azonban legendává tette. Könnyen tragédiát okozhatott volna az is, hogy az odafelé úton elhelyezett élelmiszer- és petróleumraktárakat csak egy-egy zászlóval jelölték meg, amelyek elvesztése esetén csupán korábbi sínyomaikra hagyatkozhattak volna. A felfedezőknek végül az lett a végzete, hogy a kibírhatatlanul hidegre forduló antarktiszi télben az előző évben legmesz­szebb telepített bázisukat már nem érték el, attól egy napi járóföldre a sátrukban meghaltak. Amundsen sikere a lelkiállapotukon is rontott, de a fél évvel később a helyszínen talált jelek és a naplójuk alapján a C-vitamin hiánya, az elégtelen táplálkozás és folyadékbevitel, a nem megfelelő felszerelés és az emberi erővel történő szánhúzás roppant nehézsége okozta végüket. Edgar Evans már a visszaút korábbi szakaszán meghalt, amikor egy zuhanást követően lelkileg és fizikailag is összeomlott, akárcsak Lawrence Oates. Oates a lábán szenvedett fagyási sérüléseket, és nem akarta hátráltatni társait, ezért egy reggelen a sátorból fél lábon kibicegett a szabadba, „I am just going outside and maybe some time” búcsúszavakkal. Scott rendkívül büszke volt barátjára, a naplóban minden angol gentleman példaképeként említette társukat. Míg Amundsen teljesítményét a korabeli Angliában lebecsülték, Scott és társai a kor hőseivé váltak. Könyvek, filmek, festmények százai állítottak nekik emléket.

Alig tért haza, Roald Amundsen már egy újabb felfedezőúton törte a fejét, melynek célpontja az Északi-sark volt, ám ezúttal már repülővel. 1914 júniusában első norvégként szerzett repülős képesítést, azonban kitört az első világháború, így meg kellett vál­toztatnia a tervét. Ekkor már egy klasszikus tengeri úton ismét az Antarktiszra készült. Maud nevű hajóját a norvég parlament anyagi támogatásával építette meg. 1918 júniusában húzta fel a horgonyt, azonban a jég okozta nehézségek miatt az észak-szibériai partok felé fordult, és az Északkeleti-átjárón történő áthaladást tűzte ki céljául. Ezt az expedícióját folyamatos balszerencse üldözte. Szeptember végén a bal válla sérült meg, novemberben egy jegesmedve támadt rá, és hátsérülést okozott neki. Végül decemberben szén-monoxid mérgezést szenvedett, amelyből orvosa szerint élete végéig sem gyógyult ki teljesen. Közben hajója a jég fogságába esett, és csak 1920 márciusában szabadult ki. A teljesen hitehagyott csapat júliusban ért Alaszkába.
1925-ben aztán két kisgéppel és néhány barátjával együtt megvalósította régi elképzelését: a 87˚44’ északi szélességig jutottak a levegőben. Leszálláskor az egyik gép megsérült, utána pedig 3 hétbe telt, amíg repülőjének felszállópályát tudtak kialakítani: 600 tonna jeget kellett eltakarítaniuk az útból fejenként napi 400 gramm élelemadaggal. Végül mind a hatan a megmaradt gépre szálltak fel, és a már elveszettnek hitt kalandorok visszatértek Norvégiába.
1926-ban tovább kísértette a sorsot: Norge elnevezésű léghajójával májusban szállt fel a Spitzbergákról, és két héttel később elérte Alaszkát. Ezzel két útitársa, a léghajó tervező-építője, Umberto Nobile, valamint Lincoln Ellsworth társaságában az első ember volt, aki az Északi-sarkot a levegőben szelte át. Noha Richard Byrd – állítása szerint – három nappal megelőzte őket, bejelentését sohasem fogadták el valósnak.
A nagy felfedezőt 1928-ban érte a halál, amikor kisrepülőgépével eltűnt Tromso városa közelében. Éppen Umberto Nobile megmentésére indult, akinek Italia nevű léghajója lezuhant a sarkkör felett.