Élet és tudomány

Aranyfüstös gyümölcstől háztartási gépekig - Karácsonyi ajándéktörténet

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Salamon Eszter

 Karácsonykor, az év legnagyobb és legbensőségesebb ünnepén különleges jelentősége van az ajándékozásnak. A téli ünnepi szokások az idők során sokat változtak - az ünnepkör napjainkban ismert sokrétű hagyományvilágát az ősi pogány világkép, a kereszténység, a reformáció, a polgárosodás gyermekközpontú szemlélete is alakította az évszázadok folyamán - de az ajándékozás szép szokása mindvégig megőrződött.

A karácsony a télvégi ünnepek ősi hagyományaihoz kapcsolódik, amelyek hosszú időn át egybeestek a téli napforduló idejével. A téli napforduló időpontjához az ókor óta jelentős ünnepek kötődtek. Ezek jellemző vonásai a bőséges lakomák, a látványosság és az ajándékozás.

Még a római császároknak is

A Római Birodalomban a Calendae Januariae nemcsak január 1-jét mint az év kezdő napját jelölte, hanem a téli ünnepkört s a hozzáfűződő szokásokat is. Ovidius Ünnepi naptárában számol be arról, hogy az újévi ünnep alkalmával a rómaiak jókívánságokkal köszöntötték egymást, házaikat zöld ágakkal díszítették, jósoltak a következő évre, s ajándékot küldözgettek egymásnak. A római újévi ajándék, a strena kezdetben aranyfüsttel bevont gyümölcs, aszalt füge, datolya, méz, sütemény, szerencsét hozó gally volt. Ezeket váltották fel később a sikeres, szerencsés évkezdést biztosítandó, értékesebb, főleg pénzajándékok, amelyeket még a császárok sem szégyelltek elfogadni a szenátustól vagy a néptől.
A IV. században az ünnepi periódus más népszerű római ünnepek – így a Saturnaliák és Compitaliák – jellemző vonásaival is gazdagodott. Libanios rétor leírásából értesülünk arról, hogy az év utolsó estéjén mindenki ünnepi köntöst öltött magára, s ajándékot készített. Mindenhol gazdag lakomához terítették meg az asztalokat. A szegények is – akik egész évben erre gyűjtöttek – igyekeztek mindenből a legjobbat és a legtöbbet feltálalni. Az éjszakát végigvirrasztva tánc, móka, lárma közepette vonultak végig az emberek a városon, babérágakkal díszítve fel a kapukat. A féktelen mulatozás mellett az ünnep fő jellemzője az ajándékozás volt. A nap folyamán mindenki nagylelkűségéről tehetett tanúbizonyságot ajándékaival, javainak megosztásával.
Mikor a IV. században a keresztény karácsony időpontját meghatározták, a kereszténység a sok ezer éves, téli napfordulóra eső ünnepre tette a Megváltó, Jézus születésnapját; ugyanakkor az ókori pogány ünnepek sok jellemző jegyét is átemelte a saját ünnepébe. A Calendae Januariae ünnepe mellett a Saturnalia vagy a Napisten, Mithras ünnepéhez is hozzátartozott a vidámság, a lakomák, játékok rendezése, a házak örökzöldekkel való díszítése, valamint a pénzköltés, az ajándékozás is.
A Saturnaliák ünnepére ideiglenesen felszabadult rabszolgák újév alkalmából köszöntötték uraikat, akik ezt ajándékkal viszonozták. Ez a jókívánság volt a Calendae, mely a szláv népekhez kalendálás, a magyarokhoz koledálás, koldulás néven érkezett. Tehát a rabszolgáknak adott ajándék, a koldusoknak adott alamizsna is kapcsolatban van a karácsonyi ajándékkal.
A középkorban Európa nagy részén – így hazánkban is – a karácsony és az újév ugyanazon időpontra esett, ezért a két ajándékozási szokás sem különült el élesen egymástól. A pogány évkezdő ünnepek nagyarányú fogyasztási, ajándékozási szokásai éltek tovább, amelyek célja a javak megosztása, a társadalmi kapcsolatok megerősítése volt. Kegyességük kinyilvánításaként, a társadalmi különbségek formális feloldásaként ekkoriban a feljebbvalók adtak ajándékot alárendeltjeiknek: a pápa a bíborosokat, az apátok a szerzeteseket, a földesurak szolgáikat, hűbéreseiket, alattvalóikat, a magyar király udvari népét ajándékozta meg.

A keresztény ünnep szokásai között is megjelent az ajándékozás. Eleinte egyházi keretek között a mise alkalmával a templomokban gyűjtött alamizsnát osztották szét a szegények között. Később, amikor az ajándékozás hivatalos ünnepéül december 26-át jelölték ki, a házról házra járó, énekekkel, üdvözlő versekkel köszöntő koldusok, utca- és kéményseprők, hordárok, lámpagyújtogatók kaptak ajándékot a háziaktól, többnyire pénzt. Ez a hagyomány még ma is él az angolok Boxing Day elnevezésű ünnepnapján, amelynek középkori eredetét a szolgák megajándékozásának szokásából származtatják. A kis ajándékcsomagokról elnevezett Boxing Day alkalmával a különféle közszolgálati munkát végző embereket, postásokat, újságosokat stb. ajándékozták meg.

Színre lép a család

A gyermekek megajándékozása előbb Szent Miklós napján, egy keresztény szent neve alatt jelent meg, csak a reformációt követően kapcsolódott össze a karácsonyi ajándékozással. A karácsony tulajdonképpen csak a reformáció után vált igazi családi ünneppé, a család és a gyermekek ünnepévé; s ekkor vált általánossá, az ünnep lényeges elemévé az ajándékozás szokása is, amely főleg családi körben jutott jelentőséghez: elsősorban a szülők ajándékozták meg gyermekeiket. A XVII. század folyamán a családról és a gyermekkorról alkotott kép jelentős változáson ment át. A szülők számára különösen fontossá vált a gyermekekkel együtt töltött idő, a család összetartozásának megerősítése. Ennek köszönhetően került a gyermek a karácsonyi ünnepkör középpontjába, s vált a karácsony az év legbensőségesebb, legmeghittebb családi ünnepévé.   

A gyermekek körében általánosan elterjedt hiedelem volt, hogy az ajándékok hozója valamiféle földöntúli lény. Szent Miklós napjának ünneplése a XVI. században terjedt el a hozzá kapcsolódó ajándékozással együtt. Az Európa-szerte különböző változatokban élő ajándékhozó Szent Miklós alakja tekinthető a magyar Mikulás, a francia Karácsony apó, az Oroszországban népszerű Fagy apó vagy az amerikai és angol Santa Claus elődjének.
A Szent Miklós napjához kapcsolódó ajándék kezdetben édességeket, gyümölcsöket jelentett. Az 1600-as évek elején a német protestantizmus szorította ki Mikulás alakját, s helyette a kis Jézus jelent meg az ajándékhozó szerepében, s így az ajándékozás is fokozatosan átkerült karácsony napjára. Erre tulajdonképpen a gyermekek vallásos nevelése érdekében volt szükség, hogy ne a katolikus szentnek mondjanak köszönetet az ajándékért, hanem figyelmüket Jézusra fordítsák, s neki mondjanak hálát, az ő születését ünnepeljék december 24-én. Egy 1601-ből való német metszeten az ajándékhozó kis Jézust a gyermekek védelmezőjeként számon tartott Szent Kristóf vállán ülve ábrázolják. Az ajándékokkal – kolbásszal, hurkával, kenyérrel, pereccel, tisztított libával, italos edényekkel – teleaggatott lombos fát Szent Kristóf tartja a kezében, a kis Jézus csak az egyik ajándékért nyúl.
Az ajándékhozók serege világszerte eltérő képet mutat. Bár a közös gyökereknek köszönhetően sok hasonló tulajdonsággal rendelkeznek, valamennyinek sajátos, nemzeti vonása van. Alakjuk átalakult; egy részük el is tűnt az idők folyamán. Hazánkban a sokféle ajándékhozó földöntúli lény közül mára a Mikulás, illetve a Télapó, a kis Jézus és az angyal maradt meg. A gyerekek tőlük várják a karácsonyi ajándékokat, hozzájuk írják leveleiket, amelyekben vágyaikat, ígéreteiket fogalmazzák meg.
Az erdélyi magyarok körében sokáig ismert ajándékhozó volt az Aranyos Csitkó, aki újévkor ajándékozta meg a gyerekeket. Rendszerint valamely rokon – többnyire a keresztanya vagy a nagymama – vagy a szomszéd öltözött be aranyos csitkónak úgy, hogy egy fejszét rongyba kötött, arra lepedőt vagy pokrócot terített, és alábújt. A csitkó aztán a ház előtt nyerítve becsengetett, majd az ajtót kitárva, a szobába szórta a gyerekek ajándékait.

Mit hozott a Jézuska?

A karácsonyi ajándék nálunk a karácsonyfa elterjedéséhez hasonló utat járt be. Az újkor elején a karácsonyi ajándékok között szerepelt a feldíszített ág, mint ahogy később a karácsonyfa is. Hazánkban a karácsonyfa-állítás szokásának elterjedése csak az 1920-as, 1930-as években kezdődött el. A karácsonyi ajándékozás pedig ennél is újabb keletű.
Régen a magyar karácsonyi hagyományok szerint a jókívánságokkal, énekszóval házról házra járó, beköszöntő betlehemezők, kántálók, mendikálók, köszöntők kaptak ajándékot a háziaktól. A kántáló, mendikáló gyermekeket a falu közössége általában szívesen fogadta, hiszen a gyermekek köszöntőjükkel boldogságot, szerencsét, termékenységet kívántak a háziaknak. A köszöntésért cserébe általában kalácsfélét, diót, almát, aszalt gyümölcsöt, süteményt kaptak, a pénzzel való jutalmazás csak későbbi fejlemény.
Egyes erdélyi falvakban még az 1940-es években is csak a módosabbaknál volt szokás a karácsonyfa-állítás és az ajándékozás. Máshol a szülők vagy rokonok csengettek be, és az ajtórésen dugták be az ajándékot. Karácsony napján pedig a keresztszülők vitték a mézes pogácsát, diót, almát, ezt nevezik angyaljárásnak. Néhány magyar községben a szegényebbek is állítottak fát – cukorral, aranydióval, almával, házi süteménnyel díszítve. Mivel a bukovinai Istensegítsen nem állítottak fát, a karácsonyi ajándékot az asztal alá tették. Egy marék szénát terítettek le ünneplő kendővel, s erre rakták a gyermekeknek szánt diót, almát, mézeskalácsot, egy-egy ruhadarabot.
A karácsonyfa megjelenésével sok helyen a különféle nyalánkságokkal feldíszített fa volt az ajándék. Az első díszek gyümölcsök és sütemények voltak. Az almával, dióval, ostyával, házilag készített süteményekkel, mézeskaláccsal ékesített fán az 1890-es évek közepén jelent meg a szaloncukor. Később a karácsonyfa ágaira aggatott apró tárgyak – kis bádogjátékok, babák, piciny dobok, hegedűk, varródobozkák – képezték a karácsonyi ajándékot.

Vásárok

A jobb anyagi körülmények között élő falusiak körében az 1940-es években terjedt el, és vált szokássá a karácsonyi ajándékozás. A háború után fellépő szegénység és áruhiány miatt az ajándékozás ugyan egy időre háttérbe szorult, de 1956 után, s főleg a '60-as évektől egyre nagyobb méreteket öltött, s általánosan elterjedt Magyarországon. A gazdasági helyzet javulása fokozta az ajándékozási kedvet; a vásárlási lehetőségek megnövekedésével arányban pedig folyamatosan nőtt a karácsonyi ajándékozás mértéke, az ajándékokra szánt pénz összege.
A kezdeti saját készítésű, apró, jelzésszerű ajándékok helyét a XX. század második felében váltották fel a csillogó, divatos, kereskedelmi forgalomban kapható termékek. Az ekkor meginduló tömegtermelést és nagyarányú fogyasztást a korabeli reklámok és karácsonyi vásárok is gerjesztették.
A XVIII–XIX. század fordulóján váltak széles körben ismertté a Németország különböző városaiban rendezett karácsonyi vásárok, amelyeken főleg kézműves termékeket, apró játékszereket árusítottak. Bővülő árukínálatuknak köszönhetően a XIX. században egyre nagyobb méreteket öltöttek e karácsonyi vásárok, s világszerte elterjedtek. A század vége felé azonban már olyan nagyfokú vásárlási, ajándékozási láz jelentkezett, hogy a vásárlók igényeit az ajándékok beszerzésére főleg egyéb kereskedelmi egységek, boltok, áruházak tudták csak kielégíteni. Ezek az üzletek bőséges kínálatukkal, olcsó áraikkal igyekeztek magukhoz csalogatni a vásárlókat.
A legtöbbet a gyermekeknek vásároltak, elsősorban játékot, könyvet, ruhaneműket. A XIX–XX. században terjedt el a felnőttek közti ajándékcsere, amelynek tárgya lehetett többek között ruhanemű, háztartási felszerelés, tartós fogyasztási cikk. Azokban a családokban, ahol a gyermekek már nem hittek a földöntúli ajándékhozó létében, vagy a szülők eleve nem hitegették őket ezzel, a családon belül a szülők, a gyerekek, a rokonok, barátok is megajándékozták egymást.