Élet és tudomány

Történelmi vonatkozások Bonfini Symposionjában - Attila vagy a szüzek?

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Szörényi László

Bonfini Magyarországra érkezése előtt írt egyik legjelentősebb műve a Symposion. Mivel műveinek a nagyobbik része elvezsett, illetve átalakított formában beépült a Magyarországon írott Opus Magnumba, vagyis a Decadesba, érdemes ezt a társasági beszélgetés formájában írott művet a történelemszemlélet és a kor aktualitásai szempontjából is alaposan elemezni.

A Symposion De Virginatate et Pudicitia Coniugali – amióta Apró István megjelentette kritikai kiadásban 1943-ban – viszonylag nagy és méltó figyelemben részesült. Mint tudjuk, Antonio Bonfini evvel a Recanatiban nyolc hónap alatt írott művével lépett fel Mátyás király és Beatrix királynő színe előtt 1486-ban, amikor a király éppen az ausztriai Retz városában tartózkodott, Frigyes császár ellen vezetett hadjárata során. Hogy pontosan mikor írta, illetve meddig tartottak előkészületei, azt pontosan nem lehet tudni, de az biztos, az anyaggyűjtéshez már 1478 után hozzáfogott. A végleges szöveg írásába feltehetőleg 1484 végén kezdett, és mindenesetre 1486. december 20-án (öt másik művével együtt) át is nyújtotta a királyi párnak. A mű mindeddig legmélyebb elemzését Pajorin Klárának köszönhetjük, aki először egy 1982-ben írott magyar nyelvű tanulmányában elemezte a Symposion felépítését, majd pedig egy olasz nyelvű tanulmányában (Italia e Ungheria all’Epoca dell’Umanesimo Corviniano, a cura di Sante Graciotti et Cesare Vasoli, Firenze, 1994) világította meg a művet a humanista szimpozium műfajtörténete szempontjából, illetve elemezte főbb forrásait.
Bonfini műveltségének platonista jellegére először Huszti József figyelt fel, magyarul 1923-ban, majd olaszul 1928-ban kiadott, azóta is sokat forgatott összefoglalásában, újabban pedig Kulcsár Péter szentelt újszerű, a mű keletkezéstörténetét ugyancsak érintő tanulmányt Bonfini újplatonizmusának, illetve a Symposion célzatának, Mátyás király és Beatrix szempontjából. Nem született azonban eddig áttekintés a mű azon elemeiről, amelyek a magyar történelemre vonatkoznak, és amelyek feltétlenül érdekesek és elemzendők nem csupán saját magukban, hanem a későbbi nagy magyar történeti öszszefoglalók előkészítőiként is.

Bohóc, parazita, Galeotto

A reneszánsz korában újjáélesztett Sym­posion-műfaj követelményeinek megfelelően szerkeszti meg könyvét Bonfini, mind a szereplők számát, mind rangját, mind a tárgyalt témák hierarchiáját illetően. Igen ügyesen él a dramatikus, a szimpozion által mind a platóni, mind a filelfói műfaj-változatban megengedett „bohóc” vagy „parazita” szereplő felléptetésével, amikor erre a szerepre Galeotto Marziót választja. Egészen biztos, hogy Galeotto bizonyos nézetei eretnekségszámba mentek, magában a műben is szó esik arról, hogy a velencei inkvizícióval konfliktusa támadt Galeottónak, a De incognitis vulgo című műve miatt, és csak Mátyás tudta kiszabadítani a börtönből, de az is biztos, hogy semmi esetre sem lehetett az a kövér disznóként karikírozott epikureista, amilyennek Bonfini beállítja. Mindenesetre dramaturgiailag igen szükséges szereplő, mert hiszen a mű elején elszórakoztatja az olvasókat, eljátssza továbbá a valódi Epikurus-szövegek megismerése előtti középkori Epikurosz-torzképet, illetve Mátyáshoz fűződő különleges baráti-bajtársi viszonya mintegy előkészíti a mű végén Mátyás vereségnek álcázott győzedelmét, majd győzelemnek álcázott vereségét a házastársi tisztaság és a szüzesség párviadalában. Ha Galeotto nem képviseli olyan brutálisan az erények – mindenféle erény! – tagadását, az érzékek világára egyszerűsített természet mindenek fölöttiségét, akkor a vita spirálja be sem indulhatna. Másrészt a mű ökonómiájához a megtérítendő bűnös is hozzátartozik, Galeotto ennek a célnak is tökéletesen megfelel. (Persze, az is lehet, hogy Bonfini egyszerűen csak ki akarta fúrni Mátyás kegyeiből Galeottót, de ez nem sikerült neki.)

Mi végre íródott?

A könyvnek mindenképpen köze van Mátyás és Beatrix házasságának válságához. Vagyis ahhoz az egyre jobban megérlelődő elhatározásához, hogy Mátyás nem vár tovább (úgy látszik) terméketlen felesége talán így is bekövetkezendő terhességére, dinasztiáját azonban mindenképpen meg akarja alapítani, ezért a házassága előtti törvénytelen kapcsolatából származó fiát, Corvin János herceget óhajtja maga halála után a trónra, és minden erővel ellenszegül Beatrix egyre erőteljesebb törekvésének, hogy már férje életében társuralkodó legyen, halála után pedig ő maga ülhessen a trónra. A két kutató azonban más-más ponton fedezi fel Bonfini írói célzatát. Kulcsár Péter úgy látja, hogy Mátyás áll mint titkos megrendelő a könyv mögött, ezzel akarta ugyanis ország-világ előtt nyilvánosságra hozni, hogy többé már nem remél utódot Beatrixtól, és ezért mintegy József-házasságot óhajt vele csak folytatni. Pajorin Klára szerint épp ellenkezőleg: Beatrix azért győz az általa képviselt Erény, azaz a Szüzesség védelmezőjeképpen a vitában, mert Bonfini a nápolyi udvar, sőt a műben magában szerelőként fellépő aragóniai hercegek, Ferenc és János információi és biztatása alapján akarta a királynőt a lehető legmagasabb piedesztálra emelni és ezáltal helyzetét és renoméját a trónöröklésért folytatott harcban megerősíteni. Mindkét felfogás mellett szólnak érvek: Pajorin nézetét az valószínűsíti, hogy Bonfinit először a királyné alkalmazza, és a király csak később bízza meg őt méltó munkával, vagyis a magyar történelem egészének feldolgozásával; Kulcsár nézetét támogatja viszont az, hogy Mátyás végül is udvari történetírójává tette, tehát minden valószínűség szerint elismerte nem csupán írói tehetségét és tudását, hanem megérezte a humanista Mátyás iránt táplált rajongását és hűségét. Valóban, általában ritka, a humanisták között pedig egyenesen fehér holló az olyan történetíró, mint Bonfini, aki megbízója halála után sem mond róla egy rossz szót sem, új uráról, Ulászló királyról viszont enyhén szólva groteszk képet fest. II. Ulászló mindenesetre valóban jámbor ember lehetett, mert még magyar nemességgel és koszorús költői címmel is kitüntette Bonfinit, igaz, hogy csak 8 forintot fizetett neki a fennmaradt számlák szerint; a neki dedikált művet azért feltehetőleg elolvasta.

Újjászületés és civilizálódás

Egy mondatban összefoglalva a monumentális történeti művet, Bonfini egy újjászületés-történetet és egy civilizálódási folyamatot ötvöz egybe, a hunokkal és avarokkal teljességgel azonosított magyar nemzet, illetve a szerinte (és más olasz humanisták nézete szerint is) a római Corvinus-házból származó Hunyadi-ház történetével. A hajdani hős római arisztokrata család hosszú századokra eltűnik a történetírók szeme elől, mint Nagy Konstantin által Dáciába költöztetett római telepes, hogy azután mindennél dicsőbben támadjon fel Hunyadi János apja, majd magának Hunyadi Jánosnak a személyében, Zsigmond császár idején. A hun-magyar nemzet pedig a nagy szkíta népcsalád legtehetségesebb, birodalomalapításra alkalmas alkotórésze, egyszer Attila alatt létrejött világbirodalma azonban el is pusztult olyan hamar, mint ahogyan létrejött; a magyarok második honfoglalásával azonban tartósan meggyökeresedett a Kárpát-medencében, Mátyás király alatt pedig a keresztény világ legerősebb katonai potenciáljának birtokában, ismét birodalomépítésbe fogott.
Elmondhatjuk azonban, hogy ezek a legáltalánosabb alapvonások már a Symposionban is megtalálhatók, tehát – legalábbis alapfokon – Bonfini úgy mondhatnók, hogy „készült” a szkíta-hun-magyar topikából is, nem csupán az aragóniai és a Hunyadi-dinasztia ágas-bogas történetéből. Lássunk néhány példát! Az Ajánlás, illetve Előszó szerint Beatrix itáliai példára a hajdan kiműveletlen magyarokat civilizálta, képletesen szólva megtanította latinul a Dunát. Az első könyv elején rögtön olvashatjuk azt a beállítást, amely később a magyar történet egyik fő motívuma lesz, szinte máig élő sikerrel a magyar köztudatban: Mátyás egyszerre küzd a német császár és a török szultán ellen. A kövér Galeotto saját testméretére hivatkozva boldogan leszögezi, hogy az egész világon a magyarok esznek a legjobban, csak ők ismerik az igazi fényűzést, s a világon a legjobb bor a szerémségi! Tehát kirajzolódik egyrészt a magyar, mint aki két pogány küzd a hazáért, másrészt Magyarország, mint valóságos Kánaán. A nőközösséget Galeotto szerint az is alátámasztja, hogy már maguk a szkíták is eszerint éltek, sőt ő tud arról is, hogy Zsigmond király alatt egy szerelmespár annyira összeragadt, hogy nem lehetett őket szétválasztani. A szemérmetlen epikuristával szembeszálló erdélyi püspök, Mátyás rokona, Geréb László maga is elismeri, hogy a hunok világbirodalmat alapítottak, viszont hogy szemérmetlenül pogánykodó ellenfele érveit megcáfolhassa, mint múzsákhoz két magyar szenthez fordul: Szent Istvánhoz és Szent Erzsébethez. Magától értetődik, hogy a magyar szentek legendái később a magyar történet számára is igen fontos forrást képeznek. Beatrix maga is emlegeti a szent királyt és a szent királylányt. Pannónia római kultúrájára vall a püspök szerint, hogy nemcsak Olaszországban nevették ki Galeottót a lengyel cselédlány, az ökörfejű Bucephala miatt, akihez esztelen és botrányos szerelem fűzte, hanem már a művelt pannónok is. A királynő még azt is megjegyzi az első könyv végén, hogy öccse, Aragóniai Ferenc mint hadvezér olyan elszántan szállt szembe a pogány filozófusokkal, mint a törökökkel.

Pannónia, az igazi Itália…

Ugyanezen ifjú a második könyv elején Mátyás korát úgy dicsőíti, hogy Pannónia kellős közepén volt képes feltámasztani az igazi Itáliát! Emlegeti természetesen Mátyás segélycsapatait is, amellyel megmentette Otrantót a töröktől, Veronai Gábor bíboros, mivel Magyarországon csinált egyházi karriert – a magyar haza díszeként magasztalja, természetesen, az ősrómai Corvinus újjászületéseként ünnepli Hunyadi János és Mátyás hősiességét, sőt nemes egyszerűséggel megjegyzi, hogy maga Mátyás volt az, aki a vadhúszabáló és emberzabáló magyarokból kultúrnépet faragott, akik most lepipálják a rómaiakat is, sőt felülmúlják még a görögöket is. (Nem tudom, honnan vette Bonfini a magyarok emberevéséről szóló tudósítást; Kapisztrán Szent János életéből tudhatjuk, hogy az ő életében az Abruzzókban még ettek embert, főleg a gyerekhúst kedvelték.) Ami a két dinasztiát illeti, az aragóniaiak nyugaton védik a kereszténységet a mórok és más mohamedánok ellen, a Corvinusok pedig keleten. Nagyon figye­lemreméltó viszont Bonfininak az az Aragóniai János bíboros szájába adott megállapítása, hogy Mátyás mintegy – tehát eszmeileg – öröklés jogán a magyar szent királyok követője és utódja! Ezen kívül nemeslelkűségben és bőkezűségben felülmúlja Zsigmond császárt, sőt magát Nagy Sándort is! Lelki nagyságban (animi magnitudo) Julius Ceasaron stb. kívül elődje még egy szerémségi császár, Probus, valamint természetesen atyja, Hunyadi János. Magyarország kiválasztott föld keresztény szempontból is: amikor Kapisztrán és Marchiai Szent Jakab Magyarországra indultak, és nem tudtak átjutni a megáradt Pón, Isten csodát tett, és vidáman átkelhettek egy köpönyegen. Aragóniai Ferenc a második könyvben – amikor sikertelenül próbálja a sarkalatos és a teológiai erényeket magasabbra helyezni, mint a házassági tisztaságot és a szüzességet – maga is katona, illetve hadvezér lévén, a katonai fegyelmet dicsőíti mint erényt. Ez szerinte mint a világuralom záloga, és elengedhetetlen feltétel; igen kevés népnek adatott meg, de megvolt a hunoknál és megvan a törököknél is, akik szintén szittya származékok, de Mátyás féken tartja őket. Bátyja, a bíboros, azzal torkolja le, hogy a pogány magyaroknál is szokásos kölcsönös vérivás mint a szerződés megerősítése, az nem éppen a legjámborabb és legokosabb szokás, sőt általában a világ minden bölcsessége tulajdonképpen őrültség!
A harmadik könyvben fellép Bánfi Ferenc is; erről a magyar főúrról Kulcsár Péter kimutatta, hogy a lehető legbarátibb viszonyban állott majdnem mindvégig Mátyással, és az, hogy szerepét a sok, név szerint felsorolt, de hallgatásra kárhoztatott magyar udvaronc között Bonfini így kiemeli, az arra utalhat, hogy egyike lehetett informátorainak; így tehát a humanista Olaszországban nem csupán egyoldalú aragóniai irányultságú információkban részesült.

Mátyás a világ keletkezéséről

A harmadik könyvben Mátyás hatalmas ívű előadást tart a világ keletkezéséről, a föld és a menny szerkezetéről; ezen belül asztrológiai alapozású éghajlattannal és ebből fakadó nemzeti jellemtannal is szolgál. Fő forrása leginkább Ptolemaiosz, mint Pajorin Klára kimutatta. A szarmaták és a szkíták asztrológiai befolyásoltsága Mátyás szerint rendkívül kedvező: „Ezért azután ezek a Napot és Jupitert tisztelik, sok aranyuk, drágakövük és egyéb kincsük van, megjelenésük díszes, vonzó külsejűek, okosak és végére járnak az istenekkel kapcsolatos dolgoknak is. Továbbá kedvelik a nyíltságot és az igazságot, nem különben nagylelkűek, át tudják tekinteni a lényeget, nem kedvelik az aljasságot és széthúzást, a barátságban állhatatosak, övéik és tisztességük védelmében készséggel vállalják a veszedelmeket, kedvelik az ártatlanságot és önuralmat, ruházatuk fényűző, az ajándékozásban bőkezűek és mindenképpen kiválóak.” (Úgy látszik Mátyás nem gondolta, hogy ő szoktatta le az emberevésről honfitársait.) Hallatlanul érdekes az, hogy Bonfini Mátyás szájába adja azt is, hogy a magyarok kedvelik a zengzetes temetési gyászdalokat, s ez nem egyéb, mint a szférák zenéjének leképezése. Majd következik a látszólag győztes Beatrix, aki Bonfini beállításában inkább szánalmas. Nem is átallja fölemlegetni a barbár hunokat, akik Kölnnél 11 ezer szüzet nem átallottak lemészárolni. Őt a régi magyar királyok közül is, illetve királynék közül is csak Gizella királyné érdekli, és a szűzen maradt Szent Imre. Képzelem, hogy örült Mátyás, amikor Szent István atyja előtt meghalt fiát emlegeti a derék feleség, Corvin János jelenlétében. Bonfini gondolom nem csodálkozott, amikor a királynő kirúgta. Mindenesetre előterjeszti a nagy ajánlatot: a király többé ne vágyjon az ágy gyönyöreire, feszítsük keresztre testünket, Isten majd csak gondoskodik valahogyan Pannóniáról.
Több mint kétértelmű iróniának értékelem ezek után, hogy a záró jelenetben az összes megjelentek hangosan követelik a régen várt utódot.
Összefoglalva szerény mondókámat: Bonfini már Magyarországra indulása előtt rendelkezett két, egymással részben szöges ellentétben álló ábrázolásmóddal, amelyben a magyarokat jellemezni lehet. Úgy tűnik, hogy már ekkor is inkább Mátyás látomását követte a magyar történelemről, aki Attilát vállalta ősül, nem pedig a 11000 szüzet.