Élet és tudomány

Kommentárok a botanikában - A szárított kert találmánya

Megjelent az Élet és tudomány 2008. decemberi számában

Írta: Molnár V. Attila

 A növények tudatos vizsgálata, a gyógynövények és hatásaik tematikus leltározása, valamint elnevezésük Európában - elsősorban görög és római orvos-természetkutatók tevékenységének köszönhetően  - nagyjából Krisztus születése előtt néhány száz évvel indult meg. Ez Kínához és Indiához képest ugyan jókora késéssel, de ígéretes kezdetet jelentett. Ám a Római Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása, az azt követő általános káosz és a népvándorlási mozgalmak pusztításai, valamint az Európában "sötét" középkornak nevezett időszak akkora törést jelentettek a botanika fejlődésében, amelyet csak mintegy ezer év múlva tudott kiheverni.

Az Itáliából a XVI. században egész Európát elárasztó új szellemi irányzat, a rinascimento a növénytan újjáéledését is magával hozta. Mivel a reneszánsz a klasszikus ókori műveltségben kereste gyökereit, a tudósok igyekeztek az eredeti forráshoz visszanyúlni, az ókori szerzők műveit közkinccsé tenni: lefordítani és kiadni. A reneszánsz tudósok munkáiban akkoriban nem a bemutatni kívánt élőlények és jelenségek megfigyeléseken alapuló természettudományos leírásai szerepeltek, hanem a róluk korábban írt szövegeket gyűjtötték össze és rendszerezték. Az ókori szerzők műveinek új kiadásaihoz a fordítók általában saját megjegyzéseiket is hozzátették, ezért nevezte el őket később Linné kommentátoroknak (Commentatores). Egyik legfontosabb képviselőjük volt Jean de la Ruelle (Johannes Ruellius, 1474–1537), francia humanista, orvos és botanikus. Több ókori művet fordított le és kommentált, amelyek közül botanikai szempontól legjelentősebb Dioszkuridész gyógyító anyagokról szóló De Materia Medicájának 1516-ban megjelent francia fordítása.
Immár nem volt tabu a régi korok szerzőinek tekintélye, s az igazságuk sem volt megkérdőjelezhetetlen. Talán az első, aki Plinius és Ibn Sina (Avicenna) munkáiban számos fordítási és nyomdahibát vett észre, Niccolo Leoniceno (1428–1524), filozófus, matematikus és orvos volt. Sokáig úgy hitték, minden növénynek szerepelnie „kell” a régi szerzők munkáiból. Ebben először talán Euricius Cordus (1486–1535) kezdett kételkedni, miután felismerte, hogy szülőhazájának növényei nem azonosíthatók azokkal, amelyek Dioszkuridész és Galenosz műveiben sorakoznak. Cordus Heinrich Ritze néven született, Németországban, és Leoniceno tanítványaként 1522-ben szerzett orvosi doktorátust Ferrarában. Fia, Valerius Cordus (1515–1544) is orvos-botanikus lett, fűvészkönyvében jelentős adalékok találhatók a növényalaktani terminológiához. Kettejük emlékét őrzi a Cordia nemzetségnév.

A Hortus siccus

A kor tudósai lassanként megkezdték a korábbi források ellenőrzését, igazságtartalmuk összehasonlítását a természetben tapasztaltakkal: a hagyományt fokozatosan kiszorította a közvetlen megfigyelés. Ezeknek a törekvéseknek a sorába illeszkedett az Imolából elszármazott bolognai, majd pisai orvos-botanikus, Luca Ghini (1490–1556) körutazása a mediterrán térségben és a Közel-Keleten, amelyet azért tett, hogy a Dioszkuridész műveiben található növényeket felkutassa. (Az „olasz botanika atyja”-ként emlegetett reneszánsz tudós emlékét őrzi a vasfűfélék családjába tartozó Ghinia nemzetség elnevezése.)
Ghini botanikai műveit az utókor nem ítélte túlságosan fontosnak, de annál jelentősebb iskolateremtő tevékenysége. A reneszánsz növénytan talán egyik leginvenciózusabb és legnagyobb hatású alakja Ghini, aki két kezdeményezésével is forradalmi változást hozott a szeretetre méltó tudomány fejlődésében.
A növények – különösen a lágyszárúak – tünékeny szépségű, törékeny lények. Dokumentálásukra évszázadokon keresztül nem találtak ki jobbat, mint rajzos megörökítésüket. A növényábrázolás művészete a XVI. század során néhány évtized alatt hihetetlen fejlődést tett meg. A növények tanulmányozásában azonban egy forradalmian új, mégis nagyon egyszerű újítás nyitott új távlatokat. Ghini volt az első, aki 1544-ben Pisában a begyűjtött növénypéldányokat préseléssel és szárítással tartósította. A preparált példányok azután papírlapokra rögzíthetők, amelyek az eredeti ötlet szerint könyvbe rendezhetők. Ezzel létre hozta a világ első herbáriumát, bár újítását Ghini Hortus siccusnak, azaz szárított kertnek nevezte, maga a herbárium kifejezés csak később alakult ki. (Ghini pisai növénygyűjteménye, sajnos, nem maradt fenn, de a tanítványai által készítettek közül néhány igen.)
A herbáriumok az azóta eltelt majdnem félezer év folyamán mindvégig nélkülözhetetlennek bizonyultak a növényrendszertan számára. Ám a könnyebb kezelhetőség és a példányok állagmegóvása okán a könyvalakba való bekötés hamar divatjamúlt lett. A préselt növénygyűjtemények igen nagy jelentőségét egyebek között az adta, hogy a példányok megfelelő kezelés és tárolás mellett igen hosszú ideig – ma már tudjuk: több évszázadon át – vizsgálható állapotban maradnak, és a megtalálás helyétől távolra küldhetők, szállíthatók.

A Hortus medicus

A herbáriumok megszületésével a növénytani kutatás eszköztára elképesztően gazdagodott. Hamarosan nem kevésbé fontos esemény történt: Ghini a pisai egyetemen megalapította a világ első botanikus kertjét. (Azóta a kertet kétszer átköltöztették, de még ma is működik – jelenleg az alapítóról elnevezett utcában, a via Luca Ghini 5. szám alatt.)
Míg a herbáriumok a példányok archiválása terén, addig a botanikus kertek az élő növényanyag vizsgálatában hoztak nagy előrelépést. Például megteremtették az ellenőrzött körülmények között végzett kísérletes rendszertani munka lehetőségét. A pisai Hortus Medicus létrejötte után sorra alakultak a füvészkertek, eleinte Itáliában (Padua 1545, Firenze 1550, Bologna 1567), majd Európa más területein is (Valencia 1567, Leiden 1590, Montpellier 1593, Heidelberg 1597, Tübingen 1597, Copenhagen 1600).
Ghini emellett tanítványok egész sorát is nevelte. Közülük William Turner és Aldrovandi az állattan – különösen a madártan – terén is maradandót alkotott, de egy-egy növénynemzetség elnevezése is emlékeztet rájuk (Turnera, Aldrovanda). Ghini két, a növénytan szempontjából legjelentősebb tanítványát: Mattiolit és Cesalpinót Linné a botanika alapító atyái között sorolta fel.

Az óvszer őse

Pietro Andrea Mattioli (1501–1577) Sienában, egy orvos fiaként született, és fiatal korát Velencében töltötte. Pádovában művészetet, jogot és végül orvostudományt tanult. 1523-ban lett orvosdoktor. Elhivatottságára jellemző, hogy 1521 és 1527 között időről időre Rómába utazott, ahol a Santo Spirito és San Giacomo kórházakban gyógyíthatatlan betegekkel foglalkozott. Ebben az időben kezdett növénytannal foglalkozni. 1527-ben Trientben (ma: Trento) a püspök háziorvosa lett, majd 1539-ben a Dél-Alpokban fekvő görzi grófsághoz szegődött, ahol megismerkedett az alpesi flórával.
Humanista tudósként egyik fontos céljának tartotta, hogy az ókori klasszikusok (mint Dioszkuridész és Ptolemaiosz) műveit anyanyelvére fordítsa, és azt minél szélesebb réteg számára tegye hozzáférhetővé. Időközben komoly hírnévre tett szert, mert 1555 táján I. Ferdinánd császár Prágába hívta, ahol II. Ferdinánd hercegnek lett személyi orvosa. Az udvarban igen komoly tekintélynek örvendett, és 1562-ben udvari tanácsossá nevezték ki. A császár halála után, 1568-ban visszatért Itáliába. 1577-ben Trientben a pestisjárvány áldozata lett. Nevét a keresztesvirágúak közé tartozó nemzetség, a Matthiola őrzi.
Mattioli művében egy sor olyan növényt ismertetett, amelyet az elődök és a kortársak munkáiban hiába keresnénk. 1544-ben elsőként közölte az Újvilágból származó paradicsomnak, pontosabban sárga termésű változatának ábráját Mala aurea, azaz arany alma néven. Elsőként tette közzé a szelídgesztenye ábráját is.

Mattioli tudományos vetélytársa volt a kalandos életű Melchior Wieland (vagy Guilandinus, ~1520–1589) német orvos-botanikus, aki eredendően utazó gyógynövénykereskedő volt. Eleinte a padovai egyetem megbízásából növénygyűjtő expedíciókat vezetett Kis-Ázsiába és Észak-Afrikába. Egy alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Néhány év algériai fogság után térhetett vissza Itáliába, amikor Gabrielle Falloppio megvásárolta a szabadságát. 1561-től a padovai botanikus kert igazgatója lett. Tiszteletére Linné egy pillangós nemzetséget nevezett el Guilandinának. A Fallopia nemzetség neve Guilandinus megmentőjének, Gabrielle Falloppiónak (~1523–1562) a nevét őrzi, aki a híres Vesaliusszal és Eus­tachival együtt meghatározóan járult hozzá az anatómiai ismeretek robbanásszerű növekedéséhez a XVI. században. Neve visszaköszön az általa felfedezett petevezeték elnevezésében – Tuba Fallopii, angolul Fallopian tube – is. De morbo Gallico (A francia betegségről) című könyve az első tudományos munka az Újvilágból behurcolt és Itáliába a franciák révén eljutott szifiliszről. E nemibetegség ellen Fallopio gyógyszerekkel és ásványi sókkal átitatott lenvászonból készült zacskók használatát javasolta – amelyet az óvszer egyik ősének tartanak.

Linné és Harvey előfutára

Luca Ghinit tanítványa, Andrea Cesalpino (1519–1603) követte a pisai egyetem professzori székében és botanikuskerti igazgatóként. Nevéhez fűződik az első tankönyvnek tekinthető botanikai mű megírása, amely a De plantis libri XVI (16 könyv a növényekről) címet viselte, és 1583-ban jelent meg. Az első részben a növénytan alapjai olvashatók, Arisztotelész és Theophrasztosz szellemében. Ebből kiderül, hogy a növényeket ivartalan élőlényeknek tekintette. A munkában mintegy 1500 növény leírása szerepel. Bemutatásuk során Cesalpino szakított a gyógyhatás szerinti csoportosítással és az önkényes ábécésorrendben történő tárgyalással, ehelyett saját rendszert alakított ki. Cesalpino tevékenysége hozzájárult a növénytan függetlenedéséhez az orvostudománytól.
Cesalpino Arezzóban, Toszkánában született, egy kőműves fiaként. A Pisai Egyetemen filozófiát és medicinát hallgatott, 1551-ben avatták orvos- és filozófiai doktorrá. V. Pius pápa megbízásából Toszkánában kezdett gyűjteni növényeket a létesítendő római botanikus kert számára. Közben Cosimo, Francesco és Ferdinando Medici is alkalmazták orvosként, ám 1589-ben eretnek tanok terjesztésével vádolták meg, aminek következtében el kellett hagynia Pisát. Rómában 1592-től VIII. Kelemen pápa orvosa volt, és haláláig a Sapienza Egyetemen tanított. Elsősorban botanikusként ismert, de anatómusként a vér áramlásával kapcsolatos tanulmányai is figyelemre méltók. A vér élettani szerepével kapcsolatos munkái alapján (például elsőként írta le a kis vérkört) a vérkeringést felfedező William Harvey előfutáraként tisztelik. A botanikában emlékét a tiszteletére elnevezett Caesalpinia növénynemzetség őrzi.
A régebbi rendszerezési kísérletek a növényeket elsősorban a növekedési formáik, életmódjuk és vegetatív szerveik sajátosságai alapján kísérelték meg osztályozni. Cesalpino rendszerében viszont fontos feladat jutott a virágok és a termések szerkezetének, amely a növénytan történetében később is nagy szerepet kapott. E nézetek komoly hatást gyakoroltak John Rayre, Tournefortra és Linnére.

(A témában és más híres botanikusokról rövidesen  megjelenik a szerző könyve. – A szerk.)