Élet és tudomány

Szép hazánkat járva - Megszólaltak Tata forrásai

Megjelent az Élet és tudomány 2008. novemberi számában

Írta: Deák Antal András Nikáné Harangozó Margit

Azok, akik a '70-es éveket követően Tatán megfordultak, nem értették, miért kapta a helység "a vizek városa" díszítő jelzőt. Ötven-száz évvel korábban senki sem csodálkozott ezen, hiszen akkor még 41 langyos vizű, 15-22 Celsius-fokos, és 19 hideg vizű, 6-13 Celsius-fokos forrást, illetve túlfolyó (csorgó) kutat tartottak számon! Kereken 60 forrást és kutat!

A városka hajdan bőséggel áradó, bugyogó forrásainak varázsa még a limest vigyázó római hadvezéreket is rabul ejtette. Nem kis részük lehetett abban, hogy a rómaiak a Dunának éppen ezen a szakaszán, a folyó és a források táplálta mocsár védelmében ütöttek tábort. A források vizét a Kőpite-hegy köveiből emelt, büszkén ívelő, magas vezetésű aquaeductusukkal vitték a Duna-parti táborukba, Brigetióba.
A rómaiak által épített vízvezetékről és a Tata-Szőny-Almás között elterülő mocsárvilágról az első tudományos híradást az olasz tudós katonától, Luigi Ferdinando Marsiglitól ismerjük, aki az 1726-ben megjelent hatkötetes Duna-könyvében – a Danubius Pannonico-Mysicusban – helyszínrajzot is közölt a területről.

A mocsarat a XVIII. század első felében a század híres térképésze és mérnöke, Mikoviny Sámuel tervei szerint lecsapolták, a bőséggel áradó forrásvizeket mesterséges medrekkel a Dunába vezették.
Különösek voltak ezek a tatai források! Nem hegyoldalban vagy sziklafalból fakadtak. Teljesen sík terepen, mintegy kráterből, az alapkőzet töredezettsége következtében a mélyből bugyogtak fel, kis tavat hozva maguk körül létre, és hihetetlen bőséggel áradtak. A Tükör-forrás például 550 liter vizet adott másodpercenként, ami napi 47 520 köbméter volt! A Kis-forrás esetében, amelyet kénes szaga miatt Pokol-forrásnak is neveznek – a „kicsi” elnevezést tréfának is felfoghatjuk –, mert hozama ennek is elérte a másodpercenkénti 450 litert.
Az Eszterházy grófok ki is használták a természet eme ajándékát: angolparkot létesítettek köréjük, tóval (Cseke-tó). Utóbbi túlfolyó vizében hajdan lovakat „úsztattak”, fürdettek, illetve tovább vezetve a vizet, malmokat hajtattak vele.
Ez a töméntelen víz – az összesen 2000 liter másodpercenkénti hozamukkal – csatornák labirintusán át részben a Fényes-patakot, részben pedig a már említett mocsarat táplálta. Ebben a körzetben fakadt ugyanis a többi hatvan kút és forrás is: a Lo Presti-forrás, a Kastélykerti-források, a Piaristakerti-forrás, a Törökfürdő-forrás, a Nagytavi-források, a Fényes-források, és még hosszan sorolhatnánk.

Ám az 1950-es évekkel szomorú időszak köszöntött a tatai forrásokra. Tatabányán a szénbányák vízmentesítésére nagy erővel szivattyúzni kezdték a karsztvizet, és a tatai források sorra elhallgattak, kiapadtak.
Amikor már a budapesti karsztvizek is kezdtek eltűnni, hatásossá váltak a bányák vizeket rabló gazdálkodása elleni tiltakozások. A rendszerváltást követően felhagytak a mértéktelen karsztvíz-szivattyúzással. Rövidesen örvendetes adatokat kezdtek mutatni a karsztvízszintet ellenőrző kutak, mára pedig több hajdani forrás – miként Tatán mondják – ismét „megszólalt”. Örömünk azonban még sokáig nem lehet teljes. A tatabányai régió ivóvízszükségletét továbbra is a karsztvízből fedezik.
A történelmi visszatekintés után lépjünk egy kicsit közelebb a megszólalt forrásokhoz! A Fényes-forrás már látványosan „beszél”. A felszínen több ponton látható a feltörő víz bugyogása, szélén pedig egy csövön vastagon áramlik vize egy másik medencébe. A kétkedő, aki vezetékes vízre gyanakszik, kezével könnyen megbizonyosodhat arról, hogy valóban a forrás vize, mert télvíz idején is vagy 22 Celsius-fokos.
Nem messze innét a Sarki-forrás kezdett el beszélni. „Megszólalását” jelző bugyogása 2001-ben jelent meg. Most a túlfolyó víz is mutatja, hogy valóban életre kelt.
Egy másik tavacskához vezető „ösvényen” lábunk mélyen süpped a gyöpbe. Ez is annak a jele, hogy visszatért a víz, aminek a mocsári növények örülnek. Virul a gólyahír, a vízi hídőr, a káka, a mocsári nőszirom, de nem úgy a víz eltűnését követően, az ’50-es évek óta itt megtelepedett erdő! Szomorú látvány: a megszólalt források vize elárasztotta és megfojtotta a fákat.

Egy süppedő, vizenyős ösvény – az óvatlan látogató könnyen közvetlen benyomást szerezhet arról, hogy itt valóban a vizek birodalmában jár – egy fa mellett kanyarodik jobbra; a fán a  télen is horgászni vágyók számára eligazító tábla. Bizony, még tél közepén is találni itt fagyoskodva pontyra váró horgászt. A hévforrás táplálta tó vizében ugyanis télen is megéheznek a pontyok. A víz felszínén látható bugyogás pedig itt sem a meder alján turkáló halak jelenlétére utal, hanem arra, hogy a forrás él.
Él, és élteti a felszínén úszó gyönyörű vízi liliomokat, a kuruttyoló békákat, a tavacskák és csatornák labirintusát, és élteti a reményt, hogy ismét megszólalnak, muzsikálni kezdenek hajdani szépségükben a ma még részben szunnyadó tatai források.