Élet és tudomány

A Nyugat hősei és legendái - Egy analfabéta a civilizáció előőrse

Megjelent az Élet és tudomány 2008. novemberi számában

Írta: Molnár László Miklós

St. Louis 1814-ben még csak szerény kis mezőváros volt, de már naponta vonultak át poros főutcáján a Nyugatra tartó trapperek, csapdaállítók, s mielőtt nekivágtak volna az ismeretlen prérinek, sokan betértek az útszéli kovács műhelyébe, hogy lovaikra jó erős patkót veressenek. A műhelyben csillogó szemű inasgyerek taposta a fújtatót, s közben hallgatta a vándorok szavait. Jim Bridger alig múlt 13 éves, amikor nevelőapja inasnak adta. Hamarosan mestere lett a kovácsolásnak, nevét ma mégis földrajzi nevek őrzik: a Bridger-hegylánc, a Bridger-csúcs, a Bridger-hágó és a szépséges rengeteg, a Bridger Nemzeti Erdő.

Jim Bridger (1804–1881) az egyik legjobb patkolólegény hírében állt már, amikor meghallotta, hogy egy prémvadász társaság száz bátor legényt toboroz. Azonnal jelentkezett, s a magas, izmos legényt nyomban fel is vették.

Tapasztalt vadonjáró

1822. április közepén indult el a csapattal, és évekre eltűnt a Nyugat akkor még feltáratlan vadonában. Az ifjú Jim gyorsan megtanulta a csapdaállítás minden fortélyát, a nyomolvasás tudományát. Megismerte az erdő fáit, állatait, és teljes megelégedéssel élte a vadászok, erdőjárók kalandos életét. A csapat, amelynek tagja lett, csapdaállító útjain az indiánok ösvényeit járva felfedezte a híres Déli Átjárót, majd a Big Horn vidékére vonult, ahol akkoriban az erdei tavak és patakok partjainál még tömegesen tanyáztak a hódok. Jim Bridger gyakorlott hódvadász lett, de vadászott bölényre, jávorszarvasra, antilopra, vidrára; egyszóval a vadonban élő minden értékesebb állatra.
Amikor 1824 márciusában a csapat elhagyta a Big Hornt, és keresztül szelte a mai Wyomingot, a Green River vidékén olyan erdőkben, szurdokokban állították fel csapdáikat, ahol előttük fehér vadászok még aligha cserkésztek. A Big Sandy és a Green River vidéke valóságos vadászparadicsom volt. A zsákmányt bölénybőrbe varrták, a Déli Átjárón átkelve szállították a Missouri partjára, és a folyón leúsztatták a civilizáció legszélső állomásáig.
Jim Bridger az évek során tapasztalt vadonjáróvá vált. Mindennap új hegyek, új völgyek tárultak fel a szeme előtt. Egyre kíváncsibban fürkészte a hegyek vonulatait, a folyók, patakok kanyargását. Noha sem írni, sem olvasni nem tudott, pontos térképeket szerkesztett. Állatbőrökbe rajzolta az indián ösvényeket, a sziklákat és a folyók kanyarulatait; felfedezéseinek minden eredményét. Mindennap új földrajzi, topográfiai kérdések merültek fel, amelyek Jim Bridger szerint nem maradhattak megválaszolatlanul.
Merre folyik a Bear River? Jim elköszönt társaitól, és napokig követte a folyó partjait. Végül az indiánoktól szerzett egy bőrtömlőt, s azon utazott le a Bear River zajló vízén. A különös jármű három napig imbolygott a tajtékzó hullámok hátán, míg a csendesebb folyású torkolatvidékhez ért. Jim első örömében azt hitte, hogy elérte a Csendes-óceánt, izgatottan kereste meg társait, és amikor két nap múlva ismét rájuk talált, a nagy vízhez vezette őket. Közösen bejárták a hosszú partvonalat, s azt tapasztalták, hogy egy nagy sós tó terül el előttük. A Great Salt Lake (A Nagy Sós Tó) ugyan nem a Csendes-óceán, de a felfedezés így is óriási jelentőségű.
Jim Bridger most már szinte semmi mást nem akart, mint felderíteni a nyugati vadont. Ez a tudásvágy tette az eljövendő évtizedek úttörőjévé. Csakhamar a hadsereg is igénybe vette szolgálatait. Huszonegy éves, amikor 1823 őszén már maga vezetett csapatot a Snake Riverhez. Ekkor még lelkesen és vélt igaza tudatában vett részt indián falvak, táborok megtámadásában, de amikor 1830-ban egy kétszáz trapperből és katonákból álló csoporttal behatolt Montana indián törzseinek vadászmezejeire, és szemtanúja lett a hadsereg kegyetlen akcióinak, már az indiánok igazságaiból is megérzett valamit.
Megütköztek a vadászterületeiket védő feketeláb törzs harcosaival. Az öldöklésig fajuló csatában Jim felismerte, nem vadakkal, hanem a földjeiket, otthonaikat védő nép harcosaival állnak szemben. Vállalta a közvetítő szerepét, és elhatározta, elszívja a békepipát a feketeláb és más vadászó törzsek főnökeivel.

Bridger-tó

A trapperek és a katonák küldöttsége hajnali derengésben érkezett az indiánok táborába. A főnökök gyanakvóan jöttek eléjük. Egyik megragadta Bridger nyeregkápáján lógó puskáját, és a béke jeleként a földbe lőtt vele. A Bridger nyomában lovagló néhány trapper harci jelként fogta fel a lövést, és a békeküldetés pillanatok alatt ádáz küzdelemmé vált. Puskatussal, késsel, tomahawkkal estek egymásnak. A felizgatott, feldühödött harcosok a trappereket és katonákat lerángatták a nyeregből, és majd fél óráig tartott a véres csetepaté, mire a csapat el tudott menekülni. Jim két nyíllövést is kapott a hátába, amelyek nyomait élete végéig viselte.
Felfedező kedve azonban továbbra sem hagyta nyugodni. Montanai kóborlásai közben feltárta a mai Yellowstone-park területét természeti csodáival, kék tavaival, forró gejzírjeivel, és térképvázlatot készített a Two Ocean-hágóról, a Sziklás-hegység nagy vízválasztójáról, ahonnan mindkét óceán felé csónakkal indulhat el a vándor. Bejárta egy szép fekvésű tó partjait, amelyet később róla Bridger-tónak neveztek el.
Még ugyanabban az évben a hegyeken átvonuló bölénycsordák nyomait követve rátalált arra a természetes országútra, amelyet néhány év múlva mint a nyugatra vándorlás híres útvonalát tartottak számon. Jim Bridger fedezte fel és készítette el az első rajzokat, vázlatokat a híres Oregon Trailról. Az útról, amelyen néhány év múlva ponyvás szekerek ezrein vándoroltak pionírok, mormonok „Kánaánjuk” felé, s amelyen lázas sietséggel akarták egymást megelőzni a Colorado és Kalifornia aranymezejeire tartó szerencsekergetők.
Bridger hamar felismerte, a szabad vadászok, csapdaállítók, trapperek ideje lejárt. Most már nemcsak békében, hanem barátságban élt az indiánokkal. Indián asszonyt választott magának, és indián barátai segítségével szinte elsőként telepedett meg a vadonban. Azon a helyen, ahol az Oregon Trail a Green Rivert keresztezi, a gázló közelében gerendavárat épített, és Fort Bridgernek nevezte el. 1843 nyarán Jimber Bridger gerendavára már biztos menedék, pihenőhely a nyugatra vándorlók számára. Bridger vezetőként állt mindazok rendelkezésére, akik a Nagy Medence vagy Kalifornia tájaira igyekeztek.

1843 őszén eltemette hűséges asszonyát, és újra indián feleséget választott magának. Rokonságba keveredett a környező indián törzsekkel. Politikai házasságot kötött – mondanánk manapság –, s valóban az egyik célja az volt, hogy tartós békét teremtsen a határ menti településeken. Béketörekvéseit azonban nem koronázta siker.

A kislány örökre eltűnt

Legidősebb lányát, a félvér Mary Annt elrabolták a waillatpui missziós iskolából, és hiába kutatott hónapokon át utána, hiába járta be újra és újra a vadon minden ismert zugát, a kis Mary Ann-nek örökre nyoma veszett. Életében először átkozza azt az órát, amikor elhagyta a civilizációt. Kansasban vásárolt farmot, de csak néhány hónapig tudott élni kedvenc erdejeitől, hegyeitől és folyóitól távol. Amikor egy nagy szállítmányozási cég megbízottai felkeresték, boldogan sietett vissza a nyugati vadonba.
Jim Bridger ekkor már az egyik legismertebb vezetője volt a Nyugat tájait feltáró expedícióknak. Miután visszatért Fort Bridgerbe, új útvonalakat fedezett fel a Sziklás-hegységen át le egészen a Nagy Sós Tó vidékéig, amelyen aztán végigzörögtek a postakocsik, és amerre az 1860-as évek végére megépült a század egyik legnagyobb vállalkozása; a transzkontinentális vasút első vonala.
Fort Bridger azonban nemcsak a nyugatra vonuló telepesek pihenőhelye, nemcsak katonai támaszpont, hanem olyan hely volt, ahol Bridger személyében és tekintélyének védelmében a tél szűkös napjaiban a vadászó törzsek – arapahok, sájenek, dakoták családjai is békét leltek. Az indiánokkal szemben tanúsított jóindulata és barátsága miatt még az ugyancsak jóindulatú és békére törekvő mormonokkal is összeütközésbe került. Azzal a közösséggel, amelynek ő adott korábban útbaigazítást és segítséget ahhoz, hogy új hazájukat megtalálják. Így keveredett 1857-ben rövid időre az úgynevezett Mormon háborúba, s vezette a Johnston tábornok által a „Sivatagi Szentek” megleckéztetésére vezényelt csapatokat. Ám amikor felismerte a katonai felvonulás és fenyegetőzés valódi célját, és azt látta, hogy sem indián, sem mormon barátait nem kímélik‚ többé nem állt kötélnek.
Bridger a fegyveres erőfitogtatás, a fenyegetés, a csetepaték szinte egyetlen kárvallottja volt. Házát, gerendavárát felégették, visszamenekült a nyugalmat jelentő kansasi farmra. Egyre romlott a látása. „A hegyek, az erdők, a préri életének egész világa merült el a vakság örök éjszakájában…” – írta egyik életrajzírója.