Élet és tudomány

Csépe Valéria a Magyar Tudomány Ünnepéről - Tudósnak lenni életforma

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Mécs Anna

Kihalnak a mérnökök, elfogynak a tudósok, nem lesz, aki kémiát tanítson - ezzel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) is tisztában van, éppen ezért szeretnék becsalogatni a fiatalokat az "elefántcsonttornyukba". A november 3-30-ig tartó Magyar Tudomány Ünnepe is részben e célt szolgálja. A programsorozatról és a magyar tudomány általános helyzetéről Csépe Valéria, az MTA főtitkárhelyettese mesélt.

 – Hogy látja a magyar tudomány jelenlegi helyzetét? Mennyire jutnak a kutatók kellő támogatáshoz?

– Több mint 30 éve vagyok kutató, mindig megpróbálok alkalmazkodni az adott körülményekhez. Nekem személy szerint az fáj talán a legjobban, hogy nem igazán veszik figyelembe a döntéshozók azt, hogy minden ellehetetlenülés ellenére is az akadémiai kutatóintézetek hálózatában létezik egy jól működő mag. Ezt nem tovább sanyargatni, hanem szárba szökkenteni  kellene. Az Akadémia ereje ehhez egyedül nem elég. A kutatóintézeteinkben dolgozó kutatók gyakran a nemzetközi körülményektől messze alulmaradó feltételek között mutatnak fel még mindig nemzetközi szintű eredményeket. Eközben az akadémiai intézetek infrastruktúrája évek óta romlik, a pályázatvezérelt működés nem segíti az új témák megjelenését, bürokratikus feladatelszámoltatási rend­­szere gúzsba köti a kreativitást. Most lenne szüksége jól teljesítő és még helyzetbe hozható, nemzetközi pályára segíthető intézeteinknek egy erőteljes injekcióra a műszerezettség és az infrastruktúra romlásának megállítására. Az akadémiai költségvetés keretei ezt ma nem teszik lehetővé, és a jelenlegi hazai pályázati rendszer is messze van a tökéletestől. Ezzel nem azt mondom, hogy csak pénzkérdésről van szó, hiszen az MTA-nak is sokat kell még tennie azért, hogy intézethálózata korszerűsödjön. Az intézeteinkben elsősorban alapkutatás folyik, ám az erre fordítható források egyre szűkebbek. Egy feltörekvő gazdaságú országnak természetesen alapérdeke, hogy támogassa az alkalmazott kutatásokat, a technológiai fejlesztést és az innovációt is, de fontos tisztában lennie azzal, hogy alapkutatás nélkül nincs alkalmazott kutatás sem. Sajnos, én magam kutatóként és akadémiai vezetőként is komoly problémákat látok a láncban. Látva a jelenlegi finanszírozási lehetőségeket, nem tudom, miként fogjuk elérni az EU lisszaboni stratégiában megfogalmazott ajánlását, azaz a kutatásra és fejlesztésre fordítandó összegek 1,8 %-ra történő emelését az elkövetkező öt évben. Az úgynevezett hazai „álomhatárt”, amely 1%, 1992 óta egyetlenegyszer sikerült meghaladni.
A mai helyzet nagy problémája, hogy a kiemelkedő teljesítményű kutatók türelme is elfogyott. Különösen a fiataloké. Nem lehet ma már csak a kutatók egyéni szerepvállalására, teljesítménymotivációjára építeni. Bár tény, hogy kutatónak lenni sajátos életforma, és a megszállottak még azt is jól el tudják viselni, hogy a külföldi kollégákhoz képest meglehetősen alulfizetettek, azonban az infrastruktúra fejletlenségét hosszútávon nehezen bírják. Ennek ugyanis súlyos szakmai következményei vannak. Ha nem tudunk módszereinkkel, eszközeinkkel, munkaszervezésünkkel lépést tartani, akkor nem csak eredményeinkben és publikációinkban maradunk le, hanem pályázatokat sem fogunk nyerni, és a mainál is kevesebb forrásunk lesz.
Úgy látom, hogy nagyon komoly változtatásokat kellene kezdeményeznünk. A kutatóhelyek összefogásával, a minőségi kutatás helyzetbe juttatásával, ösztönző intézkedésekkel kell egy olyan kritikus tömeget létrehoznunk, amely a stratégiailag fontos területeken versenyképes lehet a nemzetközi piacon. Ez pedig nem kizárólag a Magyar Tudományos Akadémia feladata.

– A Tudomány Ünnepének van kimondott célközönsége? Mennyire fon­tos a közérthetőség?

– Rendkívül fontos a közérthetőség, például a kiemelt hét plenáris előadásai egyetemet végzett, de nem az adott szakterület embereinek szólnak. Nem egy szűk, speciális kérdésről fogunk beszélni – lesz majd olyan előadás is –, hanem szélesebb közönséghez szólunk, hiszen az is a feladatunk, hogy mindenkivel meg tudjuk értetni, hogy egy adott területnek mi a legaktuálisabb problémája.
A Diákok az Akadémián című program már tavaly is igen népszerű volt az egyetemisták és a középiskolások körében. Idén is a nyitóhéten, hétfőtől csütörtökig várjuk a diákságot különböző előadásokra, sokféle kiállításra és az előadásokat követő ismeretterjesztő filmek vetítésére. Remélem, lesz alkalom a rendezőkkel is beszélgetni.

Régi dilemma, hogy milyen is legyen a tudományünnep. Az egyik elképzelés szerint ki kell vinni a tudományt az utcára, a plázákba. Az én nézetem más; hozzánk, a tudomány házába jöjjenek be az érdeklődők!
A fiatalok „elcsábítása” egy fontos stratégiai kérdés. Meg kell találjuk annak a módját, hogy a természettudomány újra érdekelje őket. Ma mi garantálja, hogy lesznek olyan emberek, akik a műszaki- és természettudományokban kritikus tömeget fognak alkotni?  

– Ezen felül miként próbálják nép­sze­rű­síteni a tudós pályát?

– Az Akadémia koncepciójának egyik kulcseleme a megfelelő kutatói pályamodell kialakítása. Meg kell tudnunk mutatni, hogy tudósnak lenni szellemi kihívás, de nem csak szakma, pálya vagy munkahely, hanem életforma is. Erre az életformára hosszan és kemény munkával kell készülni. Ez ma talán nem annyira vonzó.
Ez azért is nagyon fontos feladatunk, hiszen a 30 és 40 évesek itthon kutató generációja fogy, és mindenütt nagyon hiányoznak a 40 és 50 közöttiek, mivel sokan elmentek külföldre, és nem jöttek vissza. Mások egyszerűen elhagyták a pályát. Ha ez a folyamat nem áll meg, igencsak nehezen fogunk tudás-alapú társadalmat építeni.
Természetesen, vannak olyan tanár- és diákszervezetek, akik a tehetségprogramokban működnek együtt velünk. Ez nagy segítség, de fontos az is, hogy eredményeinkkel rendszeresen jelen legyünk a médiában. Ha nem látszik eléggé, hogy a kutatásban mi is történik valójában, a legpopulárisabb válasz az erre költött közpénz megkérdőjelezése. Mindig könnyen találnak híveket azok, akik szerint egy ilyen kis országnak nincs pénze ennyi „felesleges” kutatást finanszírozni.
Az ismeretterjesztés és tudománynépszerűsítés a legtöbb országban a kutatónak is kötelessége. Például az USA-ban elképzelhetetlen, hogy a kutatók ne legyenek rendszeresen jelen a médiában, a nyomtatott sajtóban. Ha kinyit egy Time magazint, látni fogja, hogy minden hé­ten szerepel valami a tudományról. Hihetetlenül szépen megszerkesztett, és érdekes, az átlagolvasó nyelvén írott cikkek vagy cikksorozatok tájékoztatják az embereket egy adott tudományos problémáról. Ez nálunk nagyon hiányzik. A tudományos újságírás nem eléggé megbecsült szakma. Ráadásul azok az ismeretterjesztő folyóiratok is állandó problémákkal küzdenek, ahol tartalmasan és igényesen nyújtják át nekünk a tudomány eredményeit. Persze, a szakmai és nyomdai igényesség költséges, kérdés, hogy van-e erre fizetőképes kereslet.
Általában véve társadalmi feladata egy kutatónak, hogy mindebben részt vegyen. Ez, persze, akkor teljesül, ha megvannak a megfelelő feltételek. Lehet mondogatni, hogy ezt úgy kellene csinálni, mint „Nyugaton”, de csak akkor, ha hasonlók a körülményeink is.

– Milyen újdonságok lesznek a tudományünnepen idén?

– Most először jelentünk meg október 16-án a Pesti Est Magyar Tudomány Ünnepe 2008 mellékletével. Ez a színes menüajánlat az akadémiai szervezésű kiemelt hét programjait ismerteti. A nagyelőadások online, majd később le is tölthetően, követhetők lesznek a www.tudomanyunnep.hu/video honlapon. Szeretnénk tehát a fiatalokhoz a média azon csatornáin keresztül eljutni, amelyeket ők a leginkább használnak. Az idén újításként a kiemelt hét zárónapját Debrecenben tartjuk. A jövő évben ugyanis a Debreceni Egyetem lesz a főszervező, ami azért is jó, mert 2009-ben a World Science Fórum erősen leköti majd az Akadémia energiáit.