Élet és tudomány

Borisz, a komisz - Célkeresztben a cár

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Szabó Zoltán

1925. április 15-én délelőtt III. Borisz cár egy vidéki vadászatról tartott a fővárosba, Szófiába. Autóját tapasztalt sofőrje vezette, miközben az uralkodó a hátsó ülésen Koszta Georgijev tábornokkal beszélgetett. Amikor a gépkocsi egy kanyarban lassítani kényszerült, az út menti bokrokból lövések dördültek. A golyózápor szinte szitává lyuggatta a járművet, és két utasát is megölte, a cár azonban sértetlenül kászálódott elő. Kirángatta a sofőr holttestét, a volánhoz ült, és elhajtott. Később húsz fegyveressel tért vissza, a támadóknak azonban már nyomuk sem volt.

A szófiai Szabadító Szent Sándor-székesegyházban hatalmas pompával kísérték utolsó útjára a meggyilkolt tábornokot. A cár diplomáciai teendők miatt hiányzott a tömegből, de megjelent az egész kormány, képviselők sora és mintegy kétezer gyászoló. A misét hirtelen hatalmas detonáció szakította félbe. Az egyik oldalajtóban robbant a nagyerejű pokolgép, amely a közelben állókat cafatokra szaggatta. Az ódon épület azonban nem omlott össze, így az állam vezetői, akik középen álltak, megmenekültek. A száznegyven áldozat között ott volt a cárt helyettesítő Davidov tábornok. Ő a trónszék mellett foglalt helyet, amelyre rászakadt a súlyos tetőszerkezet. A közvélemény a kommunistákra és parasztpártiakra gyanakodott, akik korábban bosszút esküdtek a cár ellen. A tettesek közül azonban csak egy Markov és egy Bakalof nevű kommunista akadt horogra. Őket annak rendje és módja szerint ki is végezték. III. Borisz azonban továbbra sem alhatott nyugodtan. Vajon honnan fakadt ez az engesztelhetetlen gyűlölet a cár iránt?

Kiátkozott szülők

III. Borisz apját, I. Ferdinánd bolgár cárt csak a „Balkán rókája” gúnynéven emlegették ellenfelei és barátai. A Szász-Coburg-Gothai dinasztiából származó ravasz német herceg a nemzetközi politika szeszélyének köszönhetően 1887-ben, 26 évesen nyerte el a bolgár trónt. Az ország ekkor még az Oszmán Birodalom része volt. Ferdinánd néhány évvel később oltár elé vezette Pármai-Bourbon Mária Lujzát. 1894-ben született fiúk keresztapjának II. Miklós orosz cárt kérték fel, hogy ezzel is jelezzék a szláv nép iránti elkötelezettségüket. A trónörököst – akinek dédanyja Koháry Antónia magyar hercegnő volt – a bolgárok többségéhez hasonlóan ortodox szertartás szerint keresztelték, ami miatt a haragos XIII. Leó pápa kiközösítette a szülőket.
Az 1908-ban függetlenné vált Bulgária súlyos vereséget szenvedett a második Balkán-háborúban, majd az első világégés is csapások sorozatát jelentette a Központi Hatalmak oldalán hadba lépő uralkodó számára. A népszerűtlenné vált cárnak nem maradt más választása: 1918. október 3-án lemondott fia javára a koronáról, s önkéntes száműzetésbe vonult. Az uralkodóház azonban meglehetősen ingatag helyzetbe került, s úgy festett, már nem sokáig őrizheti meg a hatalmát.

A bolgár Terminátor

III. Borisznak agyafúrtságért nem kellett a szomszédba mennie. Ügyesen lavírozott a frissen alakuló politikai pártok és szervezetek között. A monarchia legkomolyabb ellenfelének Alekszandar Sztambolijszki számított, aki a parasztság szószólójaként, s művelt újságíróként kritizálta a rendszert. Az első világháború idején kíméletlenül bírálta az antant államok elleni harcot, ezért a haditörvényszék életfogytig tartó fegyházra ítélte. Miután 1918 őszén kiszabadult, felkelést szervezett és kikiáltotta a köztársaságot, ám akciója kudarcot vallott. A pacifista nézeteket valló, délszláv közeledést sürgető politikus előretörését ennek ellenére sem tudták megállítani.
1919 nyarán a háború utáni első parlamenti választásokon a kommunistákat maga mögé utasítva a Bolgár Népi Földműves Szövetség (BNFSZ) bizonyult a legerősebbnek. Sztambolijszki kisebb pártokkal koalícióra lépve még kormányt is alakíthatott. A neuilly-i béke ellenjegyzése sem tudta aláásni népszerűségét, pedig Bulgáriának le kellett mondania Nyugat-Trákiáról és a nyugati határvidékről, amely a macedón területeket jelentette, s Dél-Dobrudzsát sem kapta vissza az ország. 1920 tavaszán a BNFSZ elsöprő győzelmet aratott, s önállóan irányíthatta az országot. Sztambolijszki radikális átalakítást hirdetett meg. Az agrárreform 30 hektárban maximálta a mezőgazdasági földek nagyságát, és az állami és önkormányzati birtokok egy részét is kiosztották a földműveseknek. Érdekeik védelmére gabonakereskedelmi konzorciumot hoztak létre. Bevezették az általános és progresszív jövedelemadót, és megígérték az első világháborús katasztrófa vétkeseinek felelősségre vonását.
A Sztambolijszkival szembenálló erők a cárba vetették minden reménységüket. Három párt Alkotmánytömb néven egyesült, hogy a következő alkalommal sikeresen vegyék fel a küzdelmet a BNFSZ-szel. Az udvar hallgatólagos támogatását élvezte a Katonai Liga is, melyhez több mint kétezer bolgár katonatiszt csatlakozott. 1920–21 folyamán közel 30 ezer orosz fehérgárdista emigrált Bulgáriába, akikre szintén számíthattak a baloldal és karizmatikus vezetője félreállításában.

1923 februárjában bombamerényletet követtek el Sztambolijszki ellen, ő azonban sértetlen maradt. Ráadásul az áprilisi parlamenti választásokon ismét győzött, pártja csaknem 570 ezer voksot söpört be. Ekkor a jobboldal elszánta magát az erőszakos államcsínyre. III. Borisz a szófiai állatkertben találkozott Ivan Riszev tábornokkal, és a szocialistából fasisztává lett Alekszandar Cankov professzorral. Az oroszlánok ketrece mellett megtárgyalták a puccs előkészületeit. A június 8-áról 9-ére virradó éjjelt találták a legmegfelelőbb időpontnak. A cár úgy altatta el Sztambolijszki gyanúját, hogy a puccs előtti napon meglátogatta szülőfalujában a kormányfőt, s megajándékozta a palotája üvegházában elsőként megérett sárgadinnyével.
A fővárosban a hajnali órákban a katonai egységek könnyedén elfoglaltak minden kijelölt objektumot, ellenállással alig találkoztak. A cár délelőtt 11-kor Cankovra ruházta a miniszterelnöki tisztséget. Sztambolijszki azonban nem adta meg magát ilyen egyszerűen. A letartóztatására érkező különítményt ismerősei és a környékbeliek megfutamították. Ezt követően ő maga is fegyvert ragadott, és zászlaja alá szólította a puccsisták ellenfeleit. A parasztpártiak körülzárták Pazardzsik városát, ám a hadsereg osztagai június 11-én szétzúzták őket. Harlakov százados szóbeli parancsot kapott, hogy fogja el és likvidálja a veszedelmes Sztambolijszkit. Három nappal később egy kis hegyi falucskában a vagyonos földművesek kelepcébe csalták a törvényes kormányfőt, majd átadták a katonáknak. Az egyenruhások brutálisan megkínozták a parasztvezért, aki belehalt a kegyetlenkedésbe.

Lőporos hordó

A kommunisták 1923 szeptemberében felkeléssel válaszoltak az államcsínyre és politikai tisztogatásra, ám kísérletük elbukott. Ezután ezreket végeztek ki megtorlásul. 1925-ben rövid határháborúra került sor Görögországgal, de a Népszövetség közvetítésével elsimították a konfliktust. Az olasz orientáció erősítésére a cár 1930-ban egybekelt Johanna olasz hercegnővel. 1934 májusában újabb államcsíny történt: A francia-barát Zveno-csoport, amely föderációt kívánt tető alá hozni Jugoszláviával, ráadásul erősen monarchiaellenes elveket vallott, puccsal magához ragadta a hatalmat. Borisz azonban egy évvel később félreállította őket, s kőkemény cári diktatúrát vezetett be az országban.
Jugoszlávia, Görögország, Törökország és Románia 1934-ben megkötötte az athéni paktumot, amely a status quo fenntartását írta elő a Balkánon, Bulgária azonban nem csatlakozott az egyezményhez. Igaz, három évvel később bolgár–jugoszláv örök barátsági szerződést kötöttek. Adolf Hitler sikerei után Borisz a náci Németországhoz közeledett, s hazájában is a Führer hatalmához hasonló diktatúrát szeretett volna bevezetni. Ez 1938-tól részben sikerült is neki. A cár azonban abban bízott, hogy olasz–német támogatással jelentős területeket szerezhet vissza szomszédaitól. Számításaiban nem is kellett csalódnia: az 1940-es craiovai szerződéssel Románia arra kényszerült, hogy visszaszolgáltassa Dél-Dobrudzsát. Amikor 1941 tavaszán Jugoszláviát és Görögországot elözönlötték a németek, Hitler engedélyt adott arra, hogy a bolgár haderő megszállja Macedóniát, Koszovó egy részét és Nyugat-Trákiát. Bár 1941-ben csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a háborút a veszélyes szomszéddal, Oroszországgal.

Ujjat húzni a Führerrel

A Harmadik Birodalom azonban hamarosan benyújtotta a számlát. A bolgár parlament már korábban elfogadta a nemzetvédelmi törvényt, amelynek alapján kiköltöztették Szófiából a zsidókat, és sárga csillagot is kellett viselniük. 1943 elején azonban a náci hivatalnokok követelték, hogy deportálják őket. Az ortodox egyház vezetői és jelentős államférfiak léptek fel a kezdeményezés ellen, mire az uralkodó megtagadta a mintegy 50 ezres zsidóság bevagonírozását. Ezzel azonban kivívta Hitler haragját, aki 1943 nyarán találkozóra hívta magához Németországba.

Augusztus 9-én a viharos rastenburgi tanácskozáson Borisz kiállt álláspontja mellett, és a szláv barátságra hivatkozva kijelentette, hogy a Szovjetunió ellen sem hajlandó hadba lépni. Hat nappal később Hitler minden meggyőző erejét bevetette Obersalzbergben, ám a cár egyik kérdésben sem engedett. Heves vitákat követően még aznap hazarepült Szófiába. Másnap a Rila-hegységben lévő nyaralójába, Cárszka Bistricába indult, ahol vadkanvadászaton vett részt, majd fivérével együtt megmászták a legmagasabb bolgár csúcsot, a Muszalát.
Borisz augusztus 23-án utazott vissza a fővárosba, ahol hirtelen rosszul lett. Nehezen kapott levegőt, nyomást érzett a mellkasában, hányási rohamok kínozták, és még az eszméletét is elveszítette. Orvosai epebajt diagnosztizáltak nála. Ekkor hívatták berlini orvosát,
Seitzet, aki azonban szívelégtelenséggel kezdte kezelni. A király állapota továbbra sem javult, és 28-án délután elhunyt. Pontosan azon a napon, amikorra egy évvel korábban a híres vak látnokasszony, Vanga mama megjövendölte a babonás cárnak.
A hivatalos verzió szerint tüdőgyulladással együtt fellépő ödéma és szívroham végzett vele. A király boncolóorvosa, dr. Petar Konstantinov azonban azt állította, hogy a király szíve kitűnő állapotban volt, ám a koszorúérben egy gyanús vérrögöt talált. Köztudott, hogy egy indiai növény elfogyasztása éppen ilyen problémát okozhat, és a titkosszolgálatok gyakran még ma is használják politikai gyilkosságokhoz.
Sokan valóban úgy gondolják, hogy Borisz nem természetes halállal halt meg, ám a merényletverzióról több fantasztikus elmélet is született. Egyesek szerint Hitler szakácsa csempészett tífuszbaktériumot az ételébe. Mások azt állították, hogy a hazafelé tartó úton a német pilóta szándékosan magasan repült, hogy a királynak fel kelljen vennie az oxigénmaszkját, amely azonban ezúttal valamiféle mérgesgázzal volt feltöltve. A németek szerint azonban a királyné zsidó testvére, Mafalda hercegnő mérgezte meg Boriszt. Rajtuk kívül gyanúba keverték még az orosz és az angol titkosszolgálatot is. A rejtélyes haláleset ügyében azóta is sötétben tapogatózunk.