Élet és tudomány

A pestis mindig készületlenül talál - A fekete halál krónikája

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Horányi Ildikó

 A középkor és az újkor rettegett népbetegsége, a pestis, uralkodói dinasztiák, városok,falvak vagy háborúk sorsát dönthette el. A rágcsálók bolhájának egy kórokozója által terjesztett járványok évszázadokon át több hullámban szedték áldozataikat.

 A Krím-félszigeten található Feodosia (Kaffa) városát 1346-ban ostromló tatárok kánjának az az elvetemült ötlete támadt, hogy a mongol sereghez segítségül forduló városvédőket egy hadászati szempontból is hatékonynak mondható büntetéssel sújtja. A táborában épp akkor grasszáló heveny, gyors lefolyású betegségben elhulló katonái haláluk után is félelmetes fegyvernek bizonyultak, miután tetemüket hajítógépeivel az ellenálló városba juttatta. Egy korabeli krónikás, Gabriel de Mussis beszámolója alapján ezt az eseményt – amit többen a biohadviselés egyik korai előzményének tartanak – tekintik a történelem folyamán immár másodszorra támadó, pestis néven elhíresült járvány kiindulópontjának. A városból igencsak hamarjában menekülő itáliai kereskedők hajóikon a genovai és velencei kikötőkbe hurcolták a fekete halál kórokozóját és hordozóját: a házi patkányon élősködő patkánybolha parazitáját, a pestis baktériumát. 1347 és 1350 között a pestis kiirtotta Európa lakosságának közel egyharmadát, a sűrűbben lakott városokban még számottevőbb, az eldugottabb, kisebb településeken ennél enyhébb mértékben tarolt.

A pestis három nagy hulláma közül az első a VI. századi Bizánci Birodalomban, a második a XIV. századi Európában, a harmadik pedig főként a XIX–XX. századi Kelet-Ázsiában pusztított. 1347-es megjelenésétől kezdve az epidémia egészen a XVIII. század közepéig Európa fejlettebbnek mondott régióit 15-25 évente igába döntötte, visszahúzódva, regionális területekre összpontosítva várta, hogy erősebbé, infektívebbé válva újra tarolhasson.

Gyűjtőfogalomból – szimbólum

A történeti korok járványairól kialakult képünk nagyrészt pestisjárványokról tudósító forrásokból épül fel, ugyanis a latin eredetű pestis szó eredetileg ártalmast, fertőzőt jelentett, s csak később azonosult a rettegett kórral. Ezért az ily névvel illetett epidémiák mögött többször más típusú fertőző betegségeket sejthetünk. Igaz, a pestis mint fogalom később szimbólummá nőtte ki magát, a senkit nem kímélő, folyton fenyegető rémmé, mely időről időre a tehetetlen emberiségre támad. Miként erről Albert Camus sorai is tanúskodnak: „Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.”
Nem csupán készületlenül, sokkal inkább tehetetlenül álltak a „betegség által mélységesen megalázott” korabeli orvosok (Guy de Chauliac) a kór előtt, hisz a fertőzés valódi okát nem ismerhették, s terjedésének módját is csak találgatni tudták. A pestis kórokozóját, a Yersinia (Pasteurella) pestis nevű, pálca alakú, hőre érzékeny baktériumot csupán 1894-ben sikerült Alexandre Yersinnek (1863–1943) és Shibasaburo Kitasatonak (1853–1931) azonosítania a patkánybolha székletében. Fény derült a titokra: a kór terjedéséért elsősorban a patkánybolha (a legveszélyesebb: a Xenopsylla cheopis) a felelős, amely az előgyomrában összecsomósodó, gyorsan szaporodó baktériumokat csípésével az élőlények nyirokrendszerébe juttatja. A bolha legfőbb hordozója a házi patkány (Rattus rattus) volt, ezt a fajt a XVIII. században kiszorította az ember közeléből a nagyobb testű, agresszívebb vándorpatkány (Rattus norvegicus). A pestisjárványok megszűnésének okát részben ebben kereshetjük. Nyugat-Európában a XVIII. század elején (Marseille, 1720–1722), keleten pedig a század második felében (1770–1771) támadt a pestis utolsó nagy hulláma, noha a Balkánon és Oroszországban még a XIX. században is fel-felütötte a fejét.

Bubó, tüdő és fuga

A nyirokáramba kerülő kórokozó a nyirokcsomóknál gyulladt, akár tyúktojás nagyságúra megnövő daganatokat, bubókat okoz, a bőrön bevérzések jelentkeznek, s a magas lázzal, erős fájdalommal, sokszor delíriumos állapottal járó bubópestis akár 1 hét alatt is végezhet áldozatával. Halálozási aránya 25–40%-os. A bubópestis kifejlett stádiumában a baktériumokkal telített váladék a véráramba kerülve a tüdőbe juthat, és a nagy menynyiségű baktériumot tartalmazó köpet révén oka lehet a beteg környezetében fellépő tüdőpestisnek is. A tüdőpestis, amely esetén a kórokozó cseppfertőzés útján közvetlenül a véráramba kerül, még ennél is gyorsabban, majdhogynem a tünetek megjelenésével egy időben, szinte 100%-os bizonyossággal pusztít. A történeti források gyakran írnak arról, hogy egyes betegeknél napokig tartó, hosszú szenvedés előzte meg a halált, noha ebben az esetben nagyobb volt az esély a felgyógyulásra, egyesek pedig váratlanul, minden előzmény nélkül, sokszor jártukban-keltükben estek össze. Ez is igazolja, hogy általában a betegség két kóroktani formája egyszerre jelentkezett.

Az orvosok csaknem minden eszközt kipróbáltak, hogy gyógyítsák a halálos kórt, noha orvosságaik többnyire csak a tünetekre nyújtottak írt. Egyesek (miazmatikusok) esküdtek rá, hogy a kórt a levegőben lévő miazmák, romlott anyagok okozzák, s illatosítással, a levegő megszűrésével, a hügiéné betartatásával próbáltak védekezni, mások (kontagionisták) az érintkezés útján való terjedést valószínűsítették, s a különböző egészségügyi rendészeti módszereket ajánlották. Elterjedt volt az a nézet is, hogy a járvány a bűnös emberiségre mért isteni csapás, s nincs menekvés. Sok helyütt a zsidókat tették felelőssé a járványért, s Európa-szerte pogromokat rendeztek. Erősödött a vallási fanatizmus, az eretneküldözés, az utakon önostorozó flagellánsok vándoroltak, s megnőtt a zarándokhelyek forgalma is. Tulajdonképp az egyetlen recept az úgynevezett „fuga pestis” volt: idejében elfutni a közelgő járvány elől.

Negyven nap a gyógyulás reményében

Már a korai időktől kezdve alkalmaztak helyi szinten különféle közegészségügyi rendszabályokat, például a karantén intézményét, amely a fertőzött területek felől érkezőket 40 napi várakozásra kárhoztatta, egészségügyi kordonok, vesztegzárak felállítását. A betegeket is igyekeztek elkülöníteni. Eleinte inkább – egészséges hozzátartozóikkal egyetemben – a fertőzöttek saját otthonait nevezték ki „börtönné”, később már az úgynevezett pestiskórházakban való elkülönített elhelyezésüket preferálták. A települések járvány idején egészségügyi személyzetet, járványbiztosokat állítottak, akik irányították és ellenőrizték a rendelkezések betartatását. A központi rendelkezések, állami szintű szabályozások csak a XVII–XVIII. századra voltak jellemzőek. A XVIII. század második felére sikerült olyan szabályrendszert kidolgozni, mely már valódi eredményeket tudott felmutatni, s a pestist az elmaradottabb vidékekre szorította vissza. A sárga pestisként is emlegetett későbbi kolerajárványok megfékezése már egy készen kapott epidemiológiai szabályrendszer adaptálásával kecsegtetett. Megjegyzésre méltó tény, hogy hazánk nem csupán a török ellen védte Európát, hanem a Balkán és Oroszország felől támadó járványok ellen is, a járványügyi megfontolásokon alapuló közegészségügyi rendelkezések (később a kötelezően bevezetett védőoltások) tekintetében a magyar politia medica (orvosi rendészet) Európában kiemelkedő szerepet játszott.
A rendeletek betartatását nehezítette, hogy azok többnyire kegyetlenül avatkoztak bele a lakosok megszokott életmódjának rendjébe. A szabad mozgás akadályozásával, a kereskedelem korlátozásával, a mindennapi munkák elvégzését gátló intézkedésekkel a megélhetési gondok égetőbbé váltak, a szegényebb néprétegeket éhínség fenyegette. Külön nehézséget jelentett, hogy a betegek, haldoklók körüli teendők ellátását, a halotti ceremóniák, temetések tisztességes kivitelezését korlátozó szabályok ellen is lázadozott a nép. Így sokszor elmulasztották a megbetegedések bejelentését, igyekeztek titkolni a ragály megjelenését. S nem beszéltünk akkor még a betegségtől, a haláltól való félelemről, amely sokszor hisztérikus megnyilvánulásokhoz vezetett.

Sebestyén, Rókus, Rozália

Az egészségügyi rendszabályok mellett számos praktikával próbáltak védekezni a pestis ellen eleink, megelőzni vagy épp gyógyítani azt. A bajelhárító pogány gyökerű és a keresztény szakrális mágikus eljárások jól megfértek egymás mellett. A hívek a szokásosnál is buzgóbb vallási életbe kezdtek, felkeresték az ismert kegyhelyeket, a pestis ellen óvó segítőszentek (Szent Sebestyén, Szent Rókus, Palermói Szent Rozália stb.) kultusza megerősödött, és a vallási témájú amulettek is mind elterjedtebbé váltak. Nyakukba pestistallérokat, Zakariás-kereszteket, összehajtogatott, rézmetszetes képecskékből és szentelményekből összeállított úgynevezett breverleket akasztottak a hívek, vagy testük más pontján viselték őket, házaik falára szegezték.
Igaz, többen épp a hitbuzgalmi magatartással ellentétes életmódot választották, s azt vallották, hogy a vigasságok, a bor és a zene a lélekre pozitív hatást gyakorol az antik humorálpatológiai elvek alapján, s a test és a lélek harmóniája által elkerüli őket a ragály. Bizonyára ez az utókor számára szimpatikus preventív védekezési mód a psziché és a fizikális test kölcsönhatásának immunrendszerünkre kiható összefüggéseire alapult, legalábbis a modern tudományok meglátásai némileg szakszerűbb indokokkal ezt támasztják alá.
A gyógyszeres kezelés, természetesen, a hagyományos gyógynövények tüneteket csökkentő hatásán alapult, de ugyanolyan arányban vettek részt a gyógyításban a babonákon, analógiás mágiákon alapuló anyagok is, például az unikornis szarva, a varangyos békák hányadéka, a betegséget magnetikus erővel eltávolító arzénmágnes és a csupán a legfelső rétegek számára megfizethető borban oldott igazgyöngy. A bubókat sokszor felvágták, hogy a mérgező anyag távozhasson belőlük, és előírták a helyes életmódot, amely többnyire a diétán és a szexuális absztinencián alapult. A gyógymódokhoz kapcsolódó pogány vagy épp keresztény eredetű mágikus szertartások a korabeli ember számára természetes kiegészítői voltak a fizikális kezelésnek. A bakteriális eredetű betegség gyógyítása csupán az 1930-as, ’40-es évektől vált lehetővé, miután az antibiotikumokat és a baktérium-fertőzés okát megszüntetni tudó kemikáliákat sikerült előállítani.
A pestisjárványok történetét figyelembe véve a pestis nem csupán a közegészségügyi, orvosi gondolkodásra gyakorolt hatást, hanem a vallásgyakorlat, a temetkezés módja, a gazdasági és társadalmi, művészeti élet terén is jelentős befolyást gyakorolt. Kutatása igazi mentalitástörténeti kihívást jelent.